FőképMielőtt mindenki szívinfarktust kapna, a No End in Sigh azért még beletuszkolható valamennyire a hardcore műfajba, igaz a thrash és punk behatások miatt inkább crossovernek lehet mondani a Pro-Pain zenéjét.

Az biztos, hogy az albumról nem a ’90-es évek második fele - a zenekar fénykora - köszön vissza. Sokkal inkább valamiféle útkeresésnek lehet felfogni ezt a lemezt, ami tuti kiveri a biztosítékot jó pár embernél.
Az van ugyanis, hogy a jól bevált kőkemény hardcore-t pár számnál felhígították némi dallamos punkkal. Az így kapott elegy biztosan torkán akad annak, aki a megszokott keménységet várja el a zenekartól.

Ez most egy picit lágyabb cucc, ami - lehet, hogy ezért ki leszek átkozva valahonnan - viszont nekem határozottan tetszik. Sőt, le merem írni, hogy szeretem ezt a lemezt. Na nem mintha az előzőeket nem szeretném, csak nekem ez is bejön.

Talán azért is lehet, hogy tetszik ez a lemezük is, mert egyrészt tagadhatatlanul pozitív irányba mozgat meg, másrészt érzek benne valamiféle öniróniát, megkockáztatom, némely esetben paródiát. És ez bármely előadónak csak előnyére válhat.

A lemezen egyébként több jó(vendég)munkásember is közreműködött. Elsőként talán Stephan Weidnert említeném, a német Böhse Onkelz-ből (punk-rock). Így talán érthetőbb, hogy a „Hour Of The Time” refrénje miért kapott trombitakíséretet. Ami szerintem egyébként határozottan feldobja a nótát.
A „Phoenix Rising”-ban Rob Barrett, a Cannibal Corpse gitárosa működött közre, ám sajnos alig, vagy egyáltalán nem kivehető, hogy mikor és mit énekel.

Gary Meskil, a zenekar alapítója, frontembere és basszusgitárosa szerint a No End in Sigh a Pro-Pain legjobb lemeze.
Sajnos ezzel a kijelentésével én is vitába szállnék - mint majdnem mindenki, aki hallotta a zenekar többi albumát -, bár általában egy zenekar mindig a legfrissebb lemezéről állítja azt, hogy a legjobb.
Persze, majd hülyék lennének nem ezt mondani; a kutya nem venné meg a lemezüket.

Az „enyhén” túlzó kijelentés ellenére azt kell mondanom, hogy a No End in Sigh igenis hallgatható, jó lemez lett.
Igaz, hogy a kőkemény Pro-Painhez szokott rajongók ki fogják hajítani az ablakon, de szerintem kb. ugyanannyi ember pont ezért a zenéért fogja megszeretni a zenekart.

Az együttes tagjai:
Gary Meskil - basszusgitár, ének
Tom Klimchuck - gitár
Marshall Stephenson - gitár
JC Dwyer - dob

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Let The Blood Run Through The Streets
2. Halo
3. Hour Of The Time
4. To Never Return
5. Where We Stand
6. Phoenix Rising
7. Go It Alone
8. All Rise
9. God`s Will
10. The Fight Goes On
11. Where We Stand

Diszkográfia:
Foul Taste of Freedom (1992)
The Truth Hurts (1994)
Contents Under Pressure (1996)
Pro-Pain (1998)
Act of God (1999)
Round 6 (2000)
Shreds of Dignity (2002)
Fistful of Hate (2004)
Prophets of Doom (2005)
Age of Tyranny - The Tenth Crusade (2007)
No End in Sight (2008)