Wolfgang Jeschke: A Cusanus-játszma I-II.
Írta: Hegedűs Tamás | 2008. 12. 02.
Wolfgang Jeschke regénye egy, az emberiség aktuális félelmén alapuló, atomkatasztrófát követő antiutópiát mutat be.
Míg az emberiségen úrrá lesz a káosz, és a fasizmus is újra felüti fejét, a tudósok elkeseredett küzdelmet folytatnak a világ megmentésért, amiben kapóra jön, hogy véletlenül felfedezik az időutazást.
Bár a katasztrófát még így sem sikerül megakadályozniuk, a tudósok egy csoportja rendszeresen utazik a múltba, hogy ott olyan növényfajtákat gyűjtsön, amik korukban kihaltak, és amelyek segítségével reményeik szerint visszaállíthatják a természet rendjét.
A történet főhőse egy olasz biológusnő, aki egészen a középkorig utazik, hogy mintákat gyűjtsön. Rajta keresztül ismerhetjük meg a közeljövő lepusztult világát és az időutazás metódusát.
Számomra a történet nagyrészt Terry Gilliam legendás 12 majom című filmjét idézte.
A negatív jövőkép ellenére a könyv inkább érdekes, mint lehangoló. A szerző elképesztő részletességgel mutatja be a darabjaira hullott Európát, és az atomkatasztrófa súlyos következményeit.
Ugyanez az átgondoltság jellemző az időutazás módjának magyarázatára is, ami így teljesen hihetőnek tűnik. Látszik, hogy a könyvet alapos kutatás előzte meg.
A regény nagy hibája is ebben rejlik: a szerző talán túl sok figyelmet fordít a jövőbeli világ és a szereplők bemutatására, aminek köszönhetően kissé nehézkessé válik az olvasmány. A sztori nem rejt annyi izgalmat magában, hogy a könyv olvastassa magát, ráadásul a végkifejlet is jó előre sejthető.
Sok olyan epizód van, amiről azt hinné az olvasó, hogy a későbbiekben még fontos szerepe lesz, de aztán mégsem tesz hozzá semmit a történethez. A lényegi rész belefért volna egy könyvbe is.
Ez azért persze még nem olyan nagy baj, mivel szerencsére Jeschke jól ír.
Az ember elképedve és elborzadva olvassa, hova jut a világ és az emberiség, s mindez a kötet fantasztikum jellegétől függetlenül nagyon is valóságosnak hat, mondhatni kézzel fogható közelségbe hozza az elképzelhetetlent.
Néha kicsit az volt a benyomásom, mintha valójában ez lenne a könyv mondanivalója és a cselekmény csak asszisztál ehhez.
A könyv végére azonban szerencsére a sztori is lendületet kap, s az izgalomnak, a csavarnak és a végkifejletnek köszönhetően végre felér a zseniálisan megalkotott világképhez, a kettő együtt pedig mintha figyelmeztetés akarna lenni az emberiség számára, bemutatva a lehetséges következményeket.
Míg az emberiségen úrrá lesz a káosz, és a fasizmus is újra felüti fejét, a tudósok elkeseredett küzdelmet folytatnak a világ megmentésért, amiben kapóra jön, hogy véletlenül felfedezik az időutazást.
Bár a katasztrófát még így sem sikerül megakadályozniuk, a tudósok egy csoportja rendszeresen utazik a múltba, hogy ott olyan növényfajtákat gyűjtsön, amik korukban kihaltak, és amelyek segítségével reményeik szerint visszaállíthatják a természet rendjét.
A történet főhőse egy olasz biológusnő, aki egészen a középkorig utazik, hogy mintákat gyűjtsön. Rajta keresztül ismerhetjük meg a közeljövő lepusztult világát és az időutazás metódusát.
Számomra a történet nagyrészt Terry Gilliam legendás 12 majom című filmjét idézte.
A negatív jövőkép ellenére a könyv inkább érdekes, mint lehangoló. A szerző elképesztő részletességgel mutatja be a darabjaira hullott Európát, és az atomkatasztrófa súlyos következményeit.
Ugyanez az átgondoltság jellemző az időutazás módjának magyarázatára is, ami így teljesen hihetőnek tűnik. Látszik, hogy a könyvet alapos kutatás előzte meg.
A regény nagy hibája is ebben rejlik: a szerző talán túl sok figyelmet fordít a jövőbeli világ és a szereplők bemutatására, aminek köszönhetően kissé nehézkessé válik az olvasmány. A sztori nem rejt annyi izgalmat magában, hogy a könyv olvastassa magát, ráadásul a végkifejlet is jó előre sejthető.
Sok olyan epizód van, amiről azt hinné az olvasó, hogy a későbbiekben még fontos szerepe lesz, de aztán mégsem tesz hozzá semmit a történethez. A lényegi rész belefért volna egy könyvbe is.
Ez azért persze még nem olyan nagy baj, mivel szerencsére Jeschke jól ír.
Az ember elképedve és elborzadva olvassa, hova jut a világ és az emberiség, s mindez a kötet fantasztikum jellegétől függetlenül nagyon is valóságosnak hat, mondhatni kézzel fogható közelségbe hozza az elképzelhetetlent.
Néha kicsit az volt a benyomásom, mintha valójában ez lenne a könyv mondanivalója és a cselekmény csak asszisztál ehhez.
A könyv végére azonban szerencsére a sztori is lendületet kap, s az izgalomnak, a csavarnak és a végkifejletnek köszönhetően végre felér a zseniálisan megalkotott világképhez, a kettő együtt pedig mintha figyelmeztetés akarna lenni az emberiség számára, bemutatva a lehetséges következményeket.