Roger Manvell – Heinrich Fraenkel: Göring
Írta: Mezei Attila | 2008. 11. 30.
A szerzőpáros két tagja, Roger Manvell és Heinrich Fraenkel kötetével a Hitler után következő második ember, Hermann Göring meglehetősen összetett személyiségét próbálja meg feltárni előttünk.
Munkájuk eredményeként egy kifelé meglehetősen bátor kiállású, hencegő pózőr képe tárul elénk, aki voltaképpen meglehetősen akaratgyenge, csapongó ember volt, és aki a háború közepétől felelős pozícióit teljesen elhanyagolva csak magának élt.
Csak akkor fordított ismét némi figyelmet a körülötte zajló eseményekre, amikor azok már saját jólétét fenyegették.
A mücheni sörpuccskor szerzett sebesülése miatti kábítószer-függősége folyamatosan rontotta helyzetét, bár a náci vezetők közül soha senki nem mert emiatt szót emelni ellene Hitlernél.
A szerzők szinte sebészi alapossággal „vájkálnak” Göring élettörténetében - több kortársával folytatott beszélgetések sokasága, illetve a már napvilágot látott egyéb életrajzok és saját kutatásuk alapján.
A könyv középpontjában Göring „munkássága” áll - a náci pártba történő belépésétől nagyjából az angliai csata végéig követhetjük nyomon tevékenységét. Természetesen mind gyermekkoráról, mind családi hátteréről, mind pedig az I. világháborúban vadászpilótaként végrehajtott cselekedeteiről is szó esik.
A könyv külön fejezetben foglalkozik a nürnbergi perrel, azon belül is Göring (fő)szereplésével. Ez több szempontból is érthető és indokolt.
Egyrészről Hitler halála után ő volt a Harmadik Birodalom legmagasabb rangú vezetője; másrészről a fogságban kezelték kábítószer-függőségét, és testsúlyát is jelentősen sikerült csökkenteni.
Így megszabadulva a bódító szerektől ismét a régi önmagát adhatta elő a nemzetközi bíróság előtt, amelyet sok esetben sarokba is tudott szorítani éles logikájával és remek memóriájával.
Egy ideig szinte át is vette a tárgyalás irányítását, de aztán a bemutatásra kerülő bizonyítékok hatására személyes varázsa megtört és a bírákban tudatosodott, hogy voltaképpen egy meglehetősen okos, de egy velejéig gonosz, önimádó emberrel állnak szemben.
A könyvnek van még egy rövid, kiegészítő fejezete, amely a Reichstag leégését és Göring kapcsolatát boncolgatja.
Mind a mai napig nincs semmiféle bizonyítékunk arra nézve, hogy ki is gyújtotta fel valójában a Reichstag épületét. Az viszont bizonyos, hogy Göringet még halála után is folyamatosan kapcsolatba hozzák a tűzzel, mint felbujtót vagy „megrendelőt”.
A könyv nem könnyű olvasmány. Nem tudom, ki hogy van vele, de sohasem szívderítő ilyen életpályát befutó emberekről olvasni, ismét szembesülni embertelenségükkel, bűneikkel.
Ráadásul a szerzők aprólékossága olyan mértékű információmennyiséget eredményezett, melynek megértéséhez és feldolgozásához kicsivel több idő szükségeltetik, mint egy „átlagos” könyv esetében.
Így ne csodálkozzon senki, hogy ha belefog ebbe a könyvbe, egy kicsit lassabban megy majd az olvasás, mint máskor.
Munkájuk eredményeként egy kifelé meglehetősen bátor kiállású, hencegő pózőr képe tárul elénk, aki voltaképpen meglehetősen akaratgyenge, csapongó ember volt, és aki a háború közepétől felelős pozícióit teljesen elhanyagolva csak magának élt.
Csak akkor fordított ismét némi figyelmet a körülötte zajló eseményekre, amikor azok már saját jólétét fenyegették.
A mücheni sörpuccskor szerzett sebesülése miatti kábítószer-függősége folyamatosan rontotta helyzetét, bár a náci vezetők közül soha senki nem mert emiatt szót emelni ellene Hitlernél.
A szerzők szinte sebészi alapossággal „vájkálnak” Göring élettörténetében - több kortársával folytatott beszélgetések sokasága, illetve a már napvilágot látott egyéb életrajzok és saját kutatásuk alapján.
A könyv középpontjában Göring „munkássága” áll - a náci pártba történő belépésétől nagyjából az angliai csata végéig követhetjük nyomon tevékenységét. Természetesen mind gyermekkoráról, mind családi hátteréről, mind pedig az I. világháborúban vadászpilótaként végrehajtott cselekedeteiről is szó esik.
A könyv külön fejezetben foglalkozik a nürnbergi perrel, azon belül is Göring (fő)szereplésével. Ez több szempontból is érthető és indokolt.
Egyrészről Hitler halála után ő volt a Harmadik Birodalom legmagasabb rangú vezetője; másrészről a fogságban kezelték kábítószer-függőségét, és testsúlyát is jelentősen sikerült csökkenteni.
Így megszabadulva a bódító szerektől ismét a régi önmagát adhatta elő a nemzetközi bíróság előtt, amelyet sok esetben sarokba is tudott szorítani éles logikájával és remek memóriájával.
Egy ideig szinte át is vette a tárgyalás irányítását, de aztán a bemutatásra kerülő bizonyítékok hatására személyes varázsa megtört és a bírákban tudatosodott, hogy voltaképpen egy meglehetősen okos, de egy velejéig gonosz, önimádó emberrel állnak szemben.
A könyvnek van még egy rövid, kiegészítő fejezete, amely a Reichstag leégését és Göring kapcsolatát boncolgatja.
Mind a mai napig nincs semmiféle bizonyítékunk arra nézve, hogy ki is gyújtotta fel valójában a Reichstag épületét. Az viszont bizonyos, hogy Göringet még halála után is folyamatosan kapcsolatba hozzák a tűzzel, mint felbujtót vagy „megrendelőt”.
A könyv nem könnyű olvasmány. Nem tudom, ki hogy van vele, de sohasem szívderítő ilyen életpályát befutó emberekről olvasni, ismét szembesülni embertelenségükkel, bűneikkel.
Ráadásul a szerzők aprólékossága olyan mértékű információmennyiséget eredményezett, melynek megértéséhez és feldolgozásához kicsivel több idő szükségeltetik, mint egy „átlagos” könyv esetében.
Így ne csodálkozzon senki, hogy ha belefog ebbe a könyvbe, egy kicsit lassabban megy majd az olvasás, mint máskor.