Hergé: Ottokár jogara
Írta: Galgóczi Tamás | 2008. 11. 22.
Reményeim valóra válnak, mivel a jelek szerint nem áll be a földbe, hanem folytatódik a múlt századi európai képregény egyik legnépszerűbb sorozata.
Magyarul időközben már a hatodik kötet is a standokra került, szóval minden feltétel adott a mind szélesebb körben történő megismeréshez - amit személy szerint csak támogatni tudok.
Pedig Tintin nincs könnyű helyzetben a hazai képregény-piacon. Egyrészt ma már jelentős a kimondottan felnőtteknek szánt kiadványok mennyisége, aztán ugye ott vannak a mangák, amelyek az animék által megtámogatva komoly részesedést birtokolnak a piacon.
De a hagyományos, európai stílus is nyomul - gondolok itt Lucky Luke vagy a Mozaik füzetek népszerűségére.
És akkor még nem beszéltem a hazai kiadványokról. Szóval ifjú riporterünknek van még mit bizonyítania - de szerintem boldogul a feladattal. Főként, ha nem csupán gyerekkiadványként, hanem a felnőtteknek szóló képregényként is sikerül eladnia magát.
Ez azért sem lehetetlen dolog, mert a sorozat szülőatyja (Hergé) nyitott volt korának eseményeire, így a korosabb olvasók rendszeresen találtak Tintin kalandjai között aktuálpolitikai utalásokat.
Az Ottokár jogara címűben például a harmincas évek „divatos” hódítási kacsintanak ránk. Nem kell nagy tehetség az Anschluss vagy az olaszok által megszállt Albánia és a képzeletbeli Szyldávia közötti hasonlóság felfedezéséhez.
Azonban ez a történet nem holmi békeharcos propagandafüzet, hanem egy kortalan kaland, ahol ifjú hősünk a véletlennek köszönhetően nemzetközi kihatású ügybe keveredik, amelyben kémek és puccsisták terveik titokban tartása érdekében folyamatosan az életére törnek.
Szokás szerint az izgalmakat humoros jelenetek és beszólások oldják. Ebben a főszerepet a két balga-belga, Dupont és Dupond detektív játssza, akik hol a saját lábukon nem képesek megállni, hol pedig az értelmes beszéd okoz gondot számukra.
Az például elég súlyos, amikor a Szyldáv királyt feleségnek titulálja egyikőjük.
De az is mókás, amikor a puccsista útonállók egy dadogó helybélit faggatnak Tintin holléte felől. Mire aztán kiderül a válasz… Vagy ott van Madame Bianca Castafiore csodálatos énekhangja, amely hazajáró szellemnél is kitartóbban kísérti Tintin Szyldáviában.
Az Ottokár jogara Hergé korai korszakából származik, ez azonban nem érződik a képi világon, köszönhetően Edgar Pierre Jacobsnak, aki a színes kiadáshoz átrajzolta a háttereket és a karaktereket is „átöltöztette”.
(A korai időkben ugyanis előbb a fekete-fehér verzió jelent meg, majd kétszeres oldalszámban, s ezt rövidítették le a ma közismert színes terjedelemre.)
Érdekességként megjegyzem, hogy két képkockában Hergé is szerepel, valamint a repülőgépek teljesen hasonlítanak a mintául szolgáló eredetikre (Messerschmitt 109D, LeO H 242-1, Savoia-Marchetti SM 73 és Stinson R3).
De Hergé előzetes kutatásait dicsérik a Szyldáv vidéki városkák látképei (időnként olyan érzésem volt, mintha korabeli képeslapot néznék).
Ja és emlékeim szerint ez az utolsó történet, amelyben Tintin egyedül (illetve kutyájával kettesben) deríti ki az igazságot.
Magyarul időközben már a hatodik kötet is a standokra került, szóval minden feltétel adott a mind szélesebb körben történő megismeréshez - amit személy szerint csak támogatni tudok.
Pedig Tintin nincs könnyű helyzetben a hazai képregény-piacon. Egyrészt ma már jelentős a kimondottan felnőtteknek szánt kiadványok mennyisége, aztán ugye ott vannak a mangák, amelyek az animék által megtámogatva komoly részesedést birtokolnak a piacon.
De a hagyományos, európai stílus is nyomul - gondolok itt Lucky Luke vagy a Mozaik füzetek népszerűségére.
És akkor még nem beszéltem a hazai kiadványokról. Szóval ifjú riporterünknek van még mit bizonyítania - de szerintem boldogul a feladattal. Főként, ha nem csupán gyerekkiadványként, hanem a felnőtteknek szóló képregényként is sikerül eladnia magát.
Ez azért sem lehetetlen dolog, mert a sorozat szülőatyja (Hergé) nyitott volt korának eseményeire, így a korosabb olvasók rendszeresen találtak Tintin kalandjai között aktuálpolitikai utalásokat.
Az Ottokár jogara címűben például a harmincas évek „divatos” hódítási kacsintanak ránk. Nem kell nagy tehetség az Anschluss vagy az olaszok által megszállt Albánia és a képzeletbeli Szyldávia közötti hasonlóság felfedezéséhez.
Azonban ez a történet nem holmi békeharcos propagandafüzet, hanem egy kortalan kaland, ahol ifjú hősünk a véletlennek köszönhetően nemzetközi kihatású ügybe keveredik, amelyben kémek és puccsisták terveik titokban tartása érdekében folyamatosan az életére törnek.
Szokás szerint az izgalmakat humoros jelenetek és beszólások oldják. Ebben a főszerepet a két balga-belga, Dupont és Dupond detektív játssza, akik hol a saját lábukon nem képesek megállni, hol pedig az értelmes beszéd okoz gondot számukra.
Az például elég súlyos, amikor a Szyldáv királyt feleségnek titulálja egyikőjük.
De az is mókás, amikor a puccsista útonállók egy dadogó helybélit faggatnak Tintin holléte felől. Mire aztán kiderül a válasz… Vagy ott van Madame Bianca Castafiore csodálatos énekhangja, amely hazajáró szellemnél is kitartóbban kísérti Tintin Szyldáviában.
Az Ottokár jogara Hergé korai korszakából származik, ez azonban nem érződik a képi világon, köszönhetően Edgar Pierre Jacobsnak, aki a színes kiadáshoz átrajzolta a háttereket és a karaktereket is „átöltöztette”.
(A korai időkben ugyanis előbb a fekete-fehér verzió jelent meg, majd kétszeres oldalszámban, s ezt rövidítették le a ma közismert színes terjedelemre.)
Érdekességként megjegyzem, hogy két képkockában Hergé is szerepel, valamint a repülőgépek teljesen hasonlítanak a mintául szolgáló eredetikre (Messerschmitt 109D, LeO H 242-1, Savoia-Marchetti SM 73 és Stinson R3).
De Hergé előzetes kutatásait dicsérik a Szyldáv vidéki városkák látképei (időnként olyan érzésem volt, mintha korabeli képeslapot néznék).
Ja és emlékeim szerint ez az utolsó történet, amelyben Tintin egyedül (illetve kutyájával kettesben) deríti ki az igazságot.