Főkép

Korábban még nem jártam az Avalon Clubban, de a brit Anathema kedvéért még a nagy távolságot is vállaltam, és azt kell mondjam, a klub igen kellemes kis szórakozóhely: igényes és hangulatos, ráadásul még a háttérzene is kedvemre való volt.

Nem nagyon értettem, hogy miért az Angertea nyitotta az estét, mivel az ő zenéjük nem passzol annyira a főzenekar által is képviselt irányhoz.
Ennek ellenére nem bántam, hogy így alakult, mert korábban még nem volt alkalmam látni az együttest élőben, és kíváncsi is voltam rájuk.
Talán a Toolhoz lehetne hasonlítani zenéjüket, ami egyszerre súlyos és modern metal és mégis elvont egy kissé.

A nem is olyan rövid programjuk nyilván az első lemez dalaira épült, amit a banda teljes erővel, hatalmas lelkesedéssel és átéléssel játszott. Mégis volt két dolog, ami ezzel kapcsolatban zavart egy picit.
A nagyobb gond a helytelen hangosítás volt: konkrétan olyan hangerővel dübörgött a zene, hogy az némileg az érthetőség rovására ment, ami a muzsika természetéből fakadóan sem volt szerencsés.
És akkor el is érkeztünk a második problémához.

Bár az Angertea által előadott zenét alapvetően elég színvonalasnak tartom, ez a komplex és súlyos metal egy idő után mégis kicsit egysíkúnak és fárasztónak hangzik, főleg, ha emellett már zavaróan hangos is.
A fentebb említett kifogásaim miatt azt nem mondanám, hogy maradéktalanul élveztem a koncertet, de azért a srácok lelkesedése és színpadi teljesítménye így is figyelemre méltó. Talán máskor, máshogy a körülmények is jobbak lesznek!

Nagyon vártam a francia Demians fellépését, mivel a Building an Empire című albumuk engem nagyon meggyőzött.
A Demians furcsa ambientes-metalos muzsikája valahol a Riverside és a Porcupine Tree zenei világához áll közel, mégis eléggé egyedi és modern, különlegességét pedig az adja, hogy a Demians mindössze egy nevet takar, vagyis Nicolas Chapel egyedül alkotta meg ezt a zenét és kezelte az összes hangszert.

A koncert kedvéért persze hozott magával egy dobost és egy basszusgitárost is, ő maga pedig gitározott és énekelt, a többi hangot pedig samplerekkel szolgáltatták.
Az ő programjuk már rövidebbre volt vágva, ami valahol érthető is, hiszen a lemez jó pár dala nem is való koncertterembe, azokat inkább csak csendben átszellemülve élvezi az ember.

Sajnos elmaradt a „Sand” című alkotás, ami azért szerintem belefért volna a műsorba, de volt a szintén óriási „Naive”, a „Sapphire”, az „Earth” és a „The Perfect Symmetry” is, valamint egy új dalt is játszottak.
A hangerő itt is nagyobb volt a kelleténél az élvezhetőség kárára, de mivel ezeket a dalokat jobban ismertem, rendben tudtam követni és elmondhatom, hogy a hangorkán alatt azért igen korrektül prezentálták a számokat. Szívesen hallgattam volna még tovább.

Nem kevés átszereléssel és egy áramszünettel később az este fő attrakciója következett: az Anathema a szokásos intrója után a „Deep”-pel kezdte meg jó két órás műsorát. Itt már rendben szólt minden, sőt, a súlyosabb részek talán még sosem szóltak ilyen metalosan egyik koncertjükön sem, amit volt szerencsém látni.

Persze az Anathema egy ideje nem is a metalról szól, hanem egy igazán különleges, lebegős hangulat megteremtéséről ennek a szép és nem kicsit pszichedelikus, ugyanakkor kicsit sem nyálas zenének a segítségével.
Ehhez pedig nagyon is értenek, és bár lemezeik is egészen fantasztikus élményben részesítik a hallgatót, de élőben még nagyobb csoda ezt megtapasztalni.

Nagyrészt megjósolható a koncertprogramjuk, és pont az a jó benne, hogy azt kapja az ember, amire számít, mert a legnagyobb és legkatartikusabb számokat válogatják össze és azt tökéletesen elő is adják.
Egyfelől vannak azok a csodálatosan meghitt pillanatok, amiket átélhetünk például a „Lost Control”, a „Regret”, a „Hope”, az „Angelica”, az „Anyone, Anywhere” a „Flying”, vagy az „Angels walk among us” segítségével, másrészt meg ott a kissé vadabb és lázadóbb oldal, amit meg a „Judgement”, a „Panic”, a „Closer”, az „Empty”, a „Fragile Dreams” és a „Sleepless” képvisel.

A két Cavanagh testvér egyébként láthatóan nagyon törekszik a profizmusra és tény, hogy ők adják el abszolút hitelesként ezt a produkciót, mert ők mintha tényleg megélnék mindazt, amiről énekelnek.
Komolyságukat mi sem bizonyítja jobban, mint hogy például csendre intik a közönséget, amikor valami nagyon átszellemült prüntyögésbe kezdenek, vagy hogy Vincent megsértődik, amikor a publikum túlharsogja kedvenc verzéjét.

Bár ezúttal Lee Douglas nem kísérte el a zenekart, hogy különleges hangjával még emelje az est fényét, de ezúttal sem maradt el a meglepetés.
Az egyik ilyen az „Are You There” című dal volt, amit ezúttal Danny egyedül adott elő egy gitárral, ahogy a most megjelent akusztikus lemezről is ismerhetjük, a másik pedig a „One Last Goodbye” hasonlóan szépséges feldolgozása volt a két testvér előadásában, továbbá egy új, eddig ismeretlen instrumentális szám bevetése.

Összességében megint hatalmas élmény volt ez az este, ahogy egy Anathema koncert mindig az. Külön öröm, hogy láthatólag ők is szeretnek nálunk koncertezni. Rám biztosan számíthatnak legközelebb is!