Főkép

A színpad kombinált fényfal-kivetítőjén, a csillagos égbolt háttere előtt villámok cikáznak, és közben mennydörög. Egyszer csak elered az eső. A cseppek a csillagokkal keverednek, és minden örvényleni kezd.
Aztán megindulunk az ismeretlen: egy Földre emlékeztető bolygó felé, és közben megszólal az új Queen és Paul Rodgers album, a The Cosmos Rocks intrója.

De a csapat nem a „Cosmos Rockin’ ” riffjébe csap bele - erre a ráadásig kell várni majd -, hanem a „Hammer To Fall”-lal nyitja a koncertet, amit a „Tie Your Mother Down” sodró rock ’n’ rollja követ.
Itt aztán elveszítem a fonalat, mindössze annyi bizonyos, hogy még szép számmal hallunk régi Queen-klasszikusokat az együttes különböző korszakaiból, mielőtt felcsendül egy (talán a „C-lebrity” lehetett az első) az új lemez új dalaiból.

Ugyan Paul Rodgers hangja még véletlenül sem hasonlít Freddy Mercuryéra - tudjuk, mindenki hallhatta, olvashatta, hogy szándékosan nem -, bluesos, R&B-s stílusa önmagában lenyűgöző, az pedig, hogy még ötvennyolc évesen is ilyen erővel és lélekkel énekel, egyenesen elképesztő.
(Az viszont igencsak sajnálatos, hogy a magyar közönségnek nem jön be igazán a saját jogon is legendás Free és a Bad Company zenéje, pedig a „Bad Company”-ra és a ráadásban elhangzó „All Right Now”-ra egykor woodstocknyi ember tombolt odaát, a Vasfüggöny mögött.)

És mégis. Az igazi csodát akkor éljük át, amikor Brian May egyedül, egy szál tizenkéthúrossal marad kint a színpadon, a küzdőtér közepéig benyúló futóhíd elején. A „Love Of My Life” kábítóan gyönyörű.
És ki ne élte volna még át azt a pillanatot, amikor úgy érezte, összedől a világ, amiért élete szerelme elhagyta őt, és ezzel elviselhetetlen fájdalmat okozott neki? Szóval ki nosztalgiázva, ki aktualizálva, de az adott pillanatban mindenképp azonosulhat a dal szerelmesével.

Aztán következik a nálunk elhagyhatatlan „Tavaszi szél”, amit nyilvánvalóan nem May, hanem a közönség énekel csengő, reneszánsz harmóniák kíséretében.
Ennél jobban már csak egyik kedvencemnek, a „’39”-nak örülök, melybe előbb Roger Taylor száll be egy nagydobon, aztán a turnézenészek is előrejönnek egy kis „akusztikus” örömzenélésre.

Mayé után Taylor magánszáma következik. Sok mindent láttam már színpadon, de olyat, hogy egy dobos előbb egyetlen nagydobon improvizáljon, aztán dobszólója közben fokozatosan összerakják a felszerelését, még soha.
És persze, hogy ezután az „I’m In Love With My Car”, Taylor énekes-dalszerzői remeklése következik. Igen, a kivetítőn látni, hogy Taylor már nem fiatal, a hangja ellenben még ma is karcos, zsigerekig ható.

Efféle varázslat után már bármi jöhet. Én persze végképp nem tudom már számon tartani az eseményeket, csak ámulok a gigantikus reflektorállványok mozgásán, a „Radio Ga Ga” eredeti - Metropolisos - videójából vett mozgóképeken, azon, hogy a földbe döngölően dramatizált „Bohemian Rhapsody”-ban Freddy Mercury is megszólal, hogy a szám végén Rodgers vegye át tőle a szólamot, hogy a még ez előtt felhangzó „Say It’s Not True”-ban May, Taylor és Rodgers mennyire tökéletet nyújt, hogy a ráadásblokkot záró „We Will Rock You”-val és a „We Are The Champions”-zal még ma is rekedtre tudják énekeltetni a közönséget, és legfőképp azon, hogy ez a három korszakos zenész (és társaik) micsoda hangulatot képesek teremteni.

Úgy tűnik hát, a rockzenészek nem öregszenek. És hiába, hogy fénykorában nem sikerült látnom a csapatot (amiért azóta is haragszom a körülményekre), ez a koncert így volt tökéletes, és jóllehet a veszteségért kárpótolni nem tudott (mert Mercuryt mégsem láthattam élőben soha), megbocsáthatatlan hiba lett volna máshol töltenem ezt az estét.