FőképNem is tudom, mikor olvastam utoljára humoros képregényt. Nem mostanában volt, az biztos. Úgy nagyjából az újraindított Lucky Luke sorozat 2006-os első száma idején lehetett, s azóta bizony nem nagyon volt min kacagnom képregény-bámulás közben. Bár tény, csak szórványosan olvasok effélét. Éppen ezért voltam kíváncsi, vajon hogyan is képzeli a humoros sci-fi akciót a vitathatatlanul eredeti ötleteiről híres Shirow Masamune. Mit is mondjak - egészen másként, mint amire számítottam.

Rögtön ott vannak a rajzok, melyek nem csupán retró hangulatot árasztanak, de láttukra évtizedekkel korábbi élmények tolakodnak az olvasó tudatába. Mondjuk az is igaz, hogy a kötet eredetileg 1986-ban látott napvilágot, szóval nem mai darab. A képek elhelyezése változatos, a csíkokat szerencsére nem csak a buborékok és a „hangeffektek” törik meg, hanem a szereplők vagy tárgyak is gyakorta kilógnak, illetve van pár egész oldalas kép, s időnként a megszokottnál nagyobb méretű kockák is tarkítják az oldalakat.

A szövegbeírás szerintem jól sikerült, nem csak a betűméret variálódik, hanem kiemelésként vastag betűs szavak hangsúlyozzák a mondanivalót. Nagyon tetszett, hogy a gondolatok, halk beszólások kisméretű feliratként jelenítődnek meg. Ilyet még nem nagyon láttam.

A történet középpontjában egy bájos ifjú rendőrnő, Leona Ozaki szolgálati esetei szerepelnek. A korábban motoros rendőr csajszi megismerkedésünk idején már a tankosztag tagja, és főállásban a nehézfiúkat üldözi. Azokat, akinek a szabvány zsaruk már nem ellenfelek. De fogalmazhatunk úgy is, hogy társaival páncélos SWAT egységként tisztogatják az amúgy is düledező jövővárost.

Merthogy a sztori valahol a ki tudja mennyire távoli jövőben játszódik, amikor a városok már biomód épülnek, a levegő meg baktériumokkal fertőzött, ezért jobbára védőmaszkban vagy légszűrővel lehetséges a közlekedés. Na persze ezt nem kapjuk meg direktben az orcánkba, hanem csak apránként, mellékesen és korántsem mindenre kiterjedő módon.

Ez eddig ugyebár szimplán sci-fi és akció, de joggal merül fel a kérdés, hol van itt a nevetés és a vidámság? A válasz a karakterekben és Shirow Masamune nyelvi humorában rejlik. A tankosztag tagjai túlrajzolt karakterek, kezdve Leona elképzelhetetlen ragaszkodásán imádott tankjához; az osztagvezető, Charles Britain macsóságán át, Jim E. Lovelock tudományos kutató és tankparancsnok filozófiájáig.

Azon meg tényleg muszáj nevetni, ahogyan a rendőrök napi munkájukat végzik, fogadják a bejövő idióta hívásokat, pletykálkodnak és közben még a magánéletük is szóba kerül. Amennyire utálkozó beszólásokat kapnak a lakosság részéről, a rend őrei nagyjából ugyanolyan mértékben tartják lököttnek a polgárokat.

Ezek a jelenetek jó mókák, de Masamune nem által kikacsintani az olvasóra, s a történettől függetlenül elcseveg velünk, vagy csak megszólít bennünket. Az a sörreklámos kérdés például - szóval ilyen nincs komoly képregényben. Vagy amikor a lelkészt lelövik, és arról beszélgetnek a betegágya mellett, hogy egy komoly mangában már nem élne hasonló sebesülés után.

Ráadásul a kötetben szereplő négy epizód lezárása igazából nem is lezárás, nem érzem úgy, hogy itt most aztán vége van valaminek. Nem, megállunk az adott pillanatban, de nincs moralizálás (vagy csak egy kicsi) - csak magunkra maradunk a pillanattal, ami annak rendje és módja szerint tovalibben.

Befejezésként még egy apróság. Végig olyan érzésem volt, hogy Masamune igenis tudatában van az egész, számunkra nem látható világ miértjeinek. Nála nem véletlen, hogy az adott utcán milyen gázmaszkot viselnek az emberek, hogy a tankon gumik vagy lánctalp van, és a többi. A kép úgy lenne teljes, ha a képregény alapján készül OVA sorozatok is hozzáférhetőek lennének, de már azzal is kibékülök, ha az 1995-ös Dominion manga is megjelenik magyarul. Meg persze az életmű többi része.

Kapcsolódó írás:Ghost in the Shell - Páncélba zárt szellem