FőképA Metallica annak idején az első lemezével lerakta névjegyét a zene történetének képzeletbeli asztalára, hiszen bátran mondhatjuk, hogy teljesen új irányt adtak a metal zene alakulásának, így válva a metal szcéna úttörőivé.

Még gimnazista koromban egy kölcsön kapott cd-hez kötődik első élményem a Metallica-ról, aminek hatására beszippantott a metal zene világa. Azt hiszem, több metal rajongónak kötődik hasonló élménye ehhez a zenekarhoz.

Éppen ezért már az új album megjelenéséről szóló az első hírek felkorbácsolták kíváncsiságomat, és fanatikus módjára igyekeztem minél több információmorzsához jutni.

Valószínűleg nem voltam ezzel egyedül, hiszen a zenekar messze a legnagyobb rajongótáborral rendelkezik, akiket - csakúgy, mint engem - nem rettenthet el a 2003-as St. Anger csúfos bukása.
Én személy szerint hittem egyik kedvenc zenekarom feltámadásában, habár a kritikusok egyöntetű véleménye szerint is ennyi volt a fiúkban.

Az új lemez bejelentésekor már ismert volt, hogy Rick Rubin „csodaproducer” közreműködésével fog készülni, akinek a nevéhez olyan zenekarok sikerszerzeményei fűződnek, mint a Red Hot Chili Peppers, a Slipknot, vagy éppen a System Of a Down.

Megjelenése előtt néhány héttel kiadták a Death Magnetic végleges számlistáját. Ez volt az a pillanat, amikor erősen megdobbant a szívem, és kétséget kizáróan valami külső káprázatnak fogtam fel a dolgot, de végül mégis csak elhittem.
Az album negyedik zeneszáma ugyanis nem más volt, mint az „Unforgiven III”. Úgy vélem, nem vagyok egyedül, akinek ez a kedvence a Metallica kultuszzenéi közül is.

Ezen pozitív előjelek hatására idegölő várakozásokkal teltek az elmúlt hónapok, hogy végre hozzájuthassak a hőn áhított cd-mhez, ami az előjegyzésnek köszönhetően a megjelenés napján megérkezett.

Rögtön az első szám, a „That Was Just Life” meghallgatása után elkönyvelhettem, hogy ez nem a St. Anger csörgős-zörgős, monoton hangzásvilága.
A szám egy kissé lassan indul be, majd úgy másfél perc eltelte után, valami hihetetlen gitárriffet rittyentenek, aztán a jól megszokott „dupla lábdob álá Lars Ulrich” belépésével a korai Metallica hangzásvilága kap újra szárnyra.

A zeneszámok átlagos hossza ismét 8-9 perc környékén van, ami azt engedi sejtetni, hogy a korai korongok kompozíciójához tért vissza a banda.

A „The End of The Line” és a „Broken, Beat&Scarred” szintén jól megkomponált pörgős, sulykolós metal zenék.
Majd elérkeztünk a negyedik számhoz, ami egyben az album csúcspontja is. Ez volt az a pillanat, amikor legszívesebben sírva fakadtam volna az örömtől. Ez valami csodálatos, tökéletes, zseniális és briliáns, egyszerűen nem lehet betelni vele!
A „The Day That never Comes” bátran besorolható a Metallica kultszámainak sorába.

Az „All Nightmare Long” szintén remekbe szabott szerzemény. Valami rendkívüli módon energiára kap tőle az ember, egyszerűen nincs megállás. A gitárriffek, a pörgős gitárjáték, a kiváló basszus, a dob, az ének, mind tökéletes.
Ebben az egy számban minden megtestesül, ami Metallica.

A „Cyanida” szintén remek produktum, de nem kiemelkedő. A furcsaság az egészben, hogy a koncerteken ezt már a megjelenés előtt játszották, habár annyira azért nem jó, különösen ilyen kiváló számok között.
Nem ettől a szerzeménytől rohannék a boltokba a megjelenés napján legalizált beszerzés céljából.

Elérkeztünk a legendához, az Unforgiven széria harmadik részéhez. A szám zongorával és hegedűvel kezdődik! Felfokozott hangulatomban már tényleg nem találok pozitív jelzőket, csak az eddig ismételteket tudom elővenni.
Nagyon jó kis szám ez is, habár nem olyan jó, mint az első, de azt elég nehéz lenne túlszárnyalni.

A következő alkotást szintén a zúzósabb kategóriához sorolnám. A „Suicide&Redemption” által pedig egy újabb gyöngyszemet sikerült a kezeink közé kaparintanunk. A kemény kezdést egy gyönyörű gitárszóló szakítja meg.
Az egyetlen kritikám ezzel kapcsolatban, hogy ha már sikerült egy 10 perces muzsikát összehozni, akkor miért csak 40 másodpercet szántak a kivételesen kiváló, lágy gitármuzsikára.
Én személy szerint szívesen elhallgattam volna még néhány percig, de hát az eddig hallottak alapján azt hiszem, ez megbocsátható.

Az album záróakkordja a „My Apocalypse”, amely az első album riffes, thrash metalos hangulatát hozza vissza, ami ez esetben erős kezdést, erős folytatást, erős befejezést jelent.

Az eddigiekből kiderül, hogy egy zseniális albummal van dolgunk. Minden elfogultság nélkül mondhatom, hogy az utolsó album csúfos melléfogása után a Metallica újjáéledt hamvaiból, és egy csodálatos lemezzel lepte meg a metal zene rajongóit. Összességében nem tudom kritikával illetni az albumot. Az egész album zseniális.

Hammett végre újra szólózik, Trujillo abszolút Metallica szinten basszusozik. Ulrich hozza a jól megszokott dobtémákat, ami kétségtelenül a banda esszenciáját adja, ettől válik igazán energikussá és sulykolóssá a zene.
Több internetes forráson is olvasható, hogy James Hetfield erőlködik az énekléssel. Őszintén szólva kétlem, hogy ezek az emberek meghallgatták volna az albumot. Szerintem nagyon jól kiengedi a hangját, talán jobban, mint ahogy megszokhattuk tőle. Erről ennyit.

A stúdiómunka remek, a St. Anger után ez pedig igazi kuriózumnak mondható. Lényegében mintha a Metallica eddigi pályafutásának zenei stílusát egy cd-re pakolták volna fel új szerzeményekkel. Rick Rubinnak megint sikerült.

Az együttes tagjai:
James Hetfield - gitár, ének
Kirk Hammett - gitár
Robert Trujillo - basszusgitár
Lars Ulrich - dob

A lemezen elhangzó számok listája:
1. That Was Just Your Life
2. The End of the Line
3. Broken, Beat & Scarred
4. The Day That Never Comes
5. All Nightmare Long
6. Cyanide
7. The Unforgiven III
8. The Judas Kiss
9. Suicide & Redemption (instrumental)
10. My Apocalypse

Diszkográfia: Kill ’Em All (1983)
Ride the Lightning (1984)
Master of Puppets (1986)
...And Justice for All (1988)
Metallica (1991)
Load (1996)
ReLoad (1997)
St. Anger (2003)
Death Magnetic (2008)