FőképKEZDETBEN

AZ emlékezett a meglepődésre, majd a zuhanásra, de semmi másra. Ezután AZ csak várt.
AZ nagyon hosszú ideig várakozott, de ez nem esett nehezére, mivel nem voltak emlékek, és még semmi nem sikoltozott. Úgyhogy AZ nem tudta, hogy várakozik. AZ akkor még nem tudta, hogy ő bármi is lenne. AZ csak úgy volt, anélkül, hogy képes lett volna az időt mérni, anélkül, hogy egyáltalán fogalma lett volna az időről.
Úgyhogy AZ várt és figyelt. Eleinte nem akadt sok megfigyelnivalója; tűz, sziklák, víz, majd idővel pár kis csúszómászó dolog, amik kicsit később változni és nőni kezdtek. Nem csináltak túl sok dolgot, csak megették egymást és szaporodtak. De akkor még nem volt összehasonlítási alap, úgyhogy egyelőre ez is elégnek bizonyult.
Telt az idő. AZ figyelte, ahogy a kis dolgok és a nagy dolgok céltalanul gyilkolták és megették egymást. A megfigyelésben nem igazán lelt örömöt, mert semmi más dolga nem akadt, ők pedig egyre többen lettek. De úgy tűnt, AZ a megfigyelésen kívül semmire nem volt képes. Úgyhogy AZ eltűnődött: miért figyelem én mindezt?
AZ nem látta értelmét semminek, ami addig történt, és semmit nem tudott tenni, mégis létezett, és figyelt. AZ nagyon sokáig gondolkozott erről, de nem jutott semmire. Akkor még lehetetlen volt belegondolni ebbe; a létezés koncepciója még nem nyert értelmet. Akkor még csak AZ létezett, és ők.
Belőlük nagyon sok volt, egyre több, serényen gyilkoltak és ettek és kopuláltak. De AZ-ból csak egy volt, és AZ semmi hasonlót nem csinált, úgyhogy AZ azon is elkezdett töprengeni, vajon ez miért van így. Miért volt AZ más? Miért különbözött AZ annyira minden egyébtől? Mi volt AZ, és ha AZ tényleg valami, akkor nem kellene valamit csinálnia?
Még több idő eltelt. A megszámlálhatatlan változó kis csúszómászó dolog lassan egyre nagyobb lett, és egyre ügyesebben gyilkolták egymást. Eleinte ez érdekes volt, de csak a finom kis különbségek miatt. Kúsztak, ugrottak, és rávetették magukat a másikra, hogy megöljék – az egyik konkrétan átrepült a levegőn, hogy gyilkoljon. Nagyon izgalmas. De és akkor mi van?
AZ-t kezdte idegesíteni ez az egész. Mi az értelme ennek az egésznek? AZ a része kellene legyen annak, amit megfigyel? Ha nem, akkor miért figyel itt AZ?
AZ eltökélte, hogy kideríti a létezése célját, bármi is legyen az. Úgyhogy ettől fogva miközben megfigyelte a kis dolgokat és a nagy dolgokat, azt is tanulmányozni kezdte, hogy AZ vajon miben különbözik tőlük. Az összes többi dolognak ennie és innia kellett, különben meghaltak. És még ha ettek és ittak is, előbb-utóbb akkor is meghaltak. AZ nem halt meg. AZ csak létezett és létezett. AZ-nak nem volt arra szüksége, hogy egyen vagy igyon. De szép lassan AZ ráébredt, hogy neki is szüksége volt… valamire; de mire? AZ érezte a szükséget, érezte, ahogy egyre nő, de nem lett volna képes meghatározni, mi is az; csak annyit tudott, hogy valami hiányzik.
Miközben tovamasíroztak a pikkelyek és tojások korszakai, nem született meg a válasz. Ölj és egyél, ölj és egyél. Mi értelme van ennek? Miért kell végignéznem, amikor semmit nem tehetek? AZ egyre keserűbb lett az ettől egésztől.
Majd egy szép napon egyszer csak egy vadonatúj gondolat merült fel benne: hogyan keletkeztem?
AZ már rég rájött, hogy a tojások, amelyekből a többiek kikeltek, a kopuláció termékei. De AZ nem tojásból kelt ki. Semmi nem kopulált, hogy létrehozhassa AZ-t. Amikor AZ öntudatára ébredt, semmi nem létezett, ami kopulálhatott volna. AZ az első, és – úgy tűnik – örökkévaló volt, leszámítva a zuhanás homályos és kellemetlen emlékét. De minden más vagy kikelt, vagy megszületett. AZ nem. És ettől a gondolattól a fal AZ között és köztük láthatóan sokkal nagyobbra nőtt, elképzelhetetlen magasságokat kezdett ostromolni, tökéletesen és véglegesen elkülönítve AZ-t tőlük. AZ egyedül volt, teljesen és véglegesen egyedül, és ez fájt. AZ részt akart venni valamiben. Csak egy AZ van – nem kellene valami módot találni arra, hogy AZ kopulálhasson és szaporodhasson?
És ez a gondolat hirtelen egyre fontosabbnak kezdett tűnni; TÖBB AZ. Minden más tudott magából többet csinálni. AZ is többet akart csinálni.
Szenvedett; figyelte az értelmetlen dolgokat, a maguk kuszán kavargó létezésében. Egyre nőtt benne a neheztelés, majd haraggá változott, végül pedig a harag dühbe csapott át, amit az ostoba, céltalan dolgok és azok végeérhetetlen, bárgyú, értelmetlen, sértő létezése iránt táplált. És ez a düh egyre nőtt és gennyesedett, míg egy szép napon AZ már nem bírt vele tovább. Anélkül, hogy egy pillanatra is belegondolt volna, mit tesz, AZ felegyenesedett, és rávetette magát az egyik hüllőre, hogy valami módon szétzúzza. És akkor egy csodálatos dolog történt.
AZ bekerült a hüllőbe.
Látta, amit a hüllő látott, érezte, amit az érzett.
AZ hosszú időre teljesen megfeledkezett a dühről.
Úgy tűnt, a hüllő nem vette észre, hogy lett egy potyautasa. Továbbra is öléssel és a kopulálással töltötte napjait, AZ pedig vele tartott. Nagyon érdekes volt jelen lenni, amikor a hüllő megölte valamelyik kisebb dolgot. Kísérletképpen AZ átment az egyik kisebb dologba. Abban lenni, amelyik öl, szórakoztatóbb volt, de nem elég ahhoz, hogy bármilyen értelmes gondolatot ébresszen. A haldoklóban lenni nagyon érdekes volt, és gondolatébresztő is, de ezek a gondolatok nem voltak túl vidámak.
AZ egy darabig élvezte ezeket az új élményeket. Ugyan AZ képes volt érzékelni ezeknek a dolgoknak az egyszerű kis érzelmeit, azok nem mutattak túl a zavarodottságon. Továbbra sem vették észre AZ-t, fogalmuk sem volt, hogy… Ami azt illeti, egyáltalán semmiről nem volt fogalmuk. Úgy tűnt, egyszerűen nem képesek fogalmakat alkotni. Annyira korlátoltak voltak – és mégis éltek. Volt életük, de nem tudtak róla, és azt sem tudták, mihez kezdjenek vele. Ez nem tűnt igazságosnak. És AZ nemsokára megint unatkozni kezdett, és megint egyre haragosabb lett.
Végül pedig, egy szép napon megjelentek a majmok. Eleinte nem tűntek túl ígéretesnek. Kicsik voltak, gyávák és zajosak. De AZ végül észrevett egy apró kis különbséget: a majmoknak volt kezük, amivel elképesztő dolgokra voltak képesek. AZ figyelte, ahogy ők is észreveszik a kezüket, és elkezdik használni. Nagyon sokféle vadonatúj dolgot kezdtek vele csinálni; maszturbáltak, megcsonkították egymást, és elvették vele az ételt saját, kisebb termetű társaiktól.
AZ-t elbűvölte a dolog, és teljes figyelmét rájuk fordította. Figyelte, ahogy megütik egymást, majd elszaladnak és elbújnak. Figyelte, ahogy lopnak egymástól, de csak akkor, amikor senki nem néz oda. Figyelte, ahogy rettenetes dolgokat csinálnak egymással, majd úgy tesznek, mintha semmi nem történt volna. És miközben AZ figyelt, csodálatos dolog történt, most először: AZ elnevette magát.
És miközben AZ nevetett, megszületett egy gondolat, és vidámságba burkolva a fényre bukkant.
AZ azt gondolta: ezzel együtt tudnék élni.

 
1. FEJEZET

Miféle Hold ez? Nem az átütő boldogság ragyogó és fényes holdja, semmiképpen. Ó, valóban húz és nyöszörög és tündököl, ahogy olcsó, hatásvadász módon elripacskodja, amit igazából tennie kellene, de nincs súlya a játékának. Ennek a Holdnak nincs szele, ami átrepíthetné a húsevőket a boldog éjszakai égbolton, egyenesen a suhintások és sikolyok extázisába. Ez a Hold ehelyett szégyenlősen pislákol be egy nyikorgós, tiszta ablakon, egyenesen egy nőre, aki vidáman és hetykén ücsörög a kanapé szélén, és virágokról, szendvicsekről, illetve Párizsról beszél.
Párizsról?
Igen; teljes holdvilágképű komolyságával Párizsról beszél azzal a nyúlós, szirupos hanghordozásával. Párizsról beszél. Megint.
Szóval miféle Hold lehet ez egyáltalán, azzal a már-már lélegzet-visszafojtott mosolyával és a puccos csipkével maga körül? Erőtlenül kalapál az ablakon, de nem igazán tud keresztültörni a negédes turbékoláson. És miféle Sötét Bosszúálló tud nyugodtan ott ülni a szoba túlsó végében, ahogy most szegény Deliráló Dexter teszi, figyelmet imitálva, miközben holdkóros ábrándozásba merül?
Ez csak a mézeshetek romantikus holdja lehet – itt bontogatja a szoba éjszakájában az anyakönyvezett egyesülés lobogóját, ami alatt mindenki összegyűlhet, hogy harsonaszóra ismét a templomba vonulhassunk, kedves barátaim, mert Daliás, Délceg Dexterünk megházasodik. Felrángatták az üdvösség szekerére, amelyet a bájos Rita húz, aki, mint kiderült, egész életében arra vágyott, hogy láthassa Párizst.
Esküvő, nászút Párizsban… valóban létezik olyan kontextus, amiben ezek a szavak a mi Könyörtelen Kísértetünkre vonatkozhatnak?
Magunk elé tudnánk képzelni a színjózan, szenvelgő szadistánkat, szabadlábon egy valódi templom, valódi oltára előtt Fred Astaire-frakkjában és -nyakkendőjében, amint gyűrűt húz a fehérbe burkolt ujjakra, miközben a gyülekezet szipogva mosolyog? Majd Dextert, a Démont bermudanadrágban, amint tátott szájjal bámészkodik az Eiffel-toronynál, és café au laitot szürcsölget a Diadalív alatt? Amint vidáman, kéz a kézben andalog a Szajna-parton, amint üres tekintettel bámulja a csiricsáré nippeket a Louvre-ban?
Azt természetesen nem tartom lehetetlennek, hogy egyszer elzarándokoljak a Rue de Morgue-hoz, a sorozatgyilkosok szent helyéhez.
De szedjük most össze a komolyságunkat egy pillanatra: Dexter Párizsban? Először is, az amerikaiakat beengedik még egyáltalán Franciaországba? És még ha igen is, Dexter Párizsban? Nászúton? Hogy jutna ilyen elcsépelt ötlet olyasvalaki eszébe, aki Dexter éjsötét életszemléletével rendelkezik? Miért gondolna házasságra egy olyan ember, aki a szexet nem tartja izgalmasabbnak a kettős könyvelésnél? Röviden: mindenre, ami szentségtelen, sötét és végzetes – létezhet, hogy Dexter komolyan ezt szándékozná tenni?
Csupa nagyszerű, logikus kérdés. És ami az igazat illeti, nem könnyű őket megválaszolni, még magamnak sem. Ennek ellenére itt vagyok, alávetve magam Rita távol-keleti kínzóeszközökhöz hasonlatos tervezgetésének, miközben azon töprengek: hogyan fogja ezt Dexter végigcsinálni?
Hát jó. Dexter végig fogja ezt csinálni, mert muszáj neki; részben azért, hogy fenntartsa, sőt, tökéletesítse az oly nélkülözhetetlen álruháját, ami megóvja attól, hogy a világ úgy általában megláthassa, milyen is ő valójában, ami még a legjobb esetben sem olyasvalami, amit bárki is szívesen látna az asztal túloldalán, amikor kialszanak a fények – különösen, ha az asztalon evőeszközök is vannak. És természetesen, rengeteg gondos munkát kíván annak megakadályozása, hogy kiderüljön, miszerint Dextert a Sötét Utas vezeti, egy selymesen suttogó hang az árnyékos Hátsó Ülésről, ami időről-időre előremászik a volánhoz, hogy elvigyen minket az Elképzelhetetlen Dolgok Vidámparkjába. Nem lenne annak jó vége, ha a birkák megtudnák, hogy Dexter a farkas közöttük.
Úgyhogy munkához látunk, én és az Utas, nagyon keményen fogunk dolgozni a álruhánkon. Az elmúlt pár évben Daliás Dextert viseltük, amit arra terveztek, hogy vidám, és legfőképpen normális képet mutasson a külvilág felé. Ebben az elbűvölő előadásban Rita alakította a Barátnő szerepét, és ez sok tekintetben ideális megoldásnak bizonyult, mivel őt is csak annyira érdekli a szex, mint engem, ugyanakkor vágyott egy Megértő Úriember Társaságára. Dexter pedig valóban megértő. De nem ám az embereket, romantikát, szerelmet, és a hasonló baromságokat érti meg. Nem. Amit Dexter megért, az a végső konklúzió halálos gúnymosolya, annak a módja, ahogy Miami ó-de-sok jelöltje közül meg lehet találni azokat, akik kétségkívül megérdemlik, hogy felkerüljenek Dexter szerény Dicsőségtáblájára.
Ez egyáltalán nem biztosíték arra, hogy Dexter elbűvölő társaság lenne; az elbűvölés tudományát hosszú évekig kellett gyakorolnia; modora teljes mértékben profi laboratóriumi műtermék. De lám, itt van szegény Ritánk – egy rettenetesen szerencsétlen és erőszakos első házasság túlélője –, aki nem tudja megkülönböztetni a margarint a vajtól.
Mindez szép és jó. Az elmúlt két évben Dexter és Rita gyönyörű rendet vágott Miami társadalmi életébe, mindenhol feltűntek és babérokat arattak. De ezt követően egy sor olyan esemény eredményeképpen, amelyeket ismerve egy jobb felfogóképességű megfigyelőben legalábbis bizonyos kételyek ébrednének, Dexter és Rita véletlenül eljegyezték egymást. És minél többet agyaltam azon, hogyan húzhatnám ki magamat ebből a nevetséges csávából, annál erősebbé vált bennem a meggyőződés, hogy ez a leglogikusabb lépés a színjátékom alátámasztása szempontjából. Egy nős Dexter – egy Dexter, két instant gyerekkel! – minden bizonnyal a lehető legtávolabb áll attól, hogy annak tűnjön, ami ő valójában. Kvantumugrás egyenesen a humán kamuflázs újabb szintjére.
És ott van a két gyerek is.
Talán furcsának tűnik, hogy valaki, aki csak az embereken végzett élveboncolás iránt táplál szenvedélyes érzelmeket, örömét lelheti Rita gyermekeinek társaságában, de tényleg örömét leli. Mármint örömömet lelem. Természetesen nem morzsolok el rejtett könnycseppeket a pelenkák vagy kiesett tejfogak gondolatára, mivel az ilyesminek előfeltétele lenne, hogy képes legyek érzelmekre, én pedig egész jól megvagyok e mutáció nélkül is. De nagy általánosságban sokkal érdekesebbnek találom a gyermekeket, mint idősebb rokonaikat, és különösen bosszant, ha valaki nekik árt. Konkrétan meg szoktam keresni azokat, akik ilyesmire vetemednek. És amikor megtalálom ezeket a ragadozókat, és minden kétséget kizáró bizonyítékot szerzek arra, hogy valóban azt csinálják, amit csinálnak, gondoskodom róla, hogy soha többet ne tudjanak ilyesmit tenni – méghozzá boldogan gondoskodom róla, mivel örömömet nem kisebbíti lelkiismeret furdalás.
Úgyhogy Rita előző, katasztrofális házasságából származó két gyermeke egyáltalán nem tántorított el a házasság gondolatától, különösen miután nyilvánvalóvá vált, hogy szükségük van Dexter speciális nevelési gyakorlatára ahhoz, hogy biztonságosan becsatolva tudják tartani a saját külön bejáratú Sötét Utasukat a maguk kényelmes Sötét Gyerekülésében, amíg elég idősek nem lesznek ahhoz, hogy megtanuljanak vezetni. Feltételezhetően a drogfüggő édesapjuk jóvoltából Astort és Codyt sújtott emocionális és fizikai bántalmazás eredménye volt az, hogy ők is a Sötét Oldalt választották, csakúgy, mint én. És most az Én Gyerekeim lesznek, úgy hivatalosan, mint lelkileg. Ez már majdnem elég is volt ahhoz, hogy úgy érezzem, talán mégis van valami értelme és jelentősége az életnek.
Szóval jó néhány meglehetősen jó oka van Dexternek arra, hogy végigcsinálja a dolgot. No, de Párizsban? Nem tudom, honnan jöhetett ez, ez a meggyőződés, hogy Párizs romantikus. Még ha el is tekintünk a franciáktól, gondolta valaha bárki is Lawrence Welken kívül, hogy a harmonika szexi? És azt hinné az ember, hogy mostanra már nyilvánvalóvá válik számunkra, hogy nem szeretnek minket odaát, ráadásul ragaszkodnak ahhoz, hogy franciául beszéljenek.
Talán valami régi film mosta ki Rita agyát, egy olyasfajta, amiben csintalan, hetyke szőkeségek és romantikus, sötét hajú férfiak szerepelnek; modern zene szól, miközben az Eiffel-torony körül fogócskáznak, és csak nevetnek a piszkos, Gauloises-t szívó, micisapkás férfiak eredetieskedő, ellenséges megjegyzésein. Vagy lehet, hogy meghallgatott egy Jacques Brel-lemezt, és úgy érezte, megérinti a lelkét a dal. Ki tudja? Mindenesetre valahogy befészkelte magát Rita acélcsapda-szerű agyába a gondolat, hogy Párizs a kifinomult romantika fővárosa, és ezt a meggyőződést most már nagyműtét nélkül el sem lehetne távolítani belőle.
Szóval a csirke és a hal előnyeiről és hátrányairól, illetve a bor versus fizetős bár témájában lefolytatott végeérhetetlen vitáink mellett elkezdtek felbukkanni a Párizsról szóló monomániás, összefüggéstelen monológok is. Természetesen megengedhetünk magunknak egy egész hetet, akkor lesz időnk megnézni a Tuileriák kertjét ÉS a Louvre-t is – továbbá talán valamit Moliere-től a Comédie Française-ban? Kénytelen voltam csodálattal adózni Rita alapos kutatómunkája előtt. Ami engem illet, Párizs iránti érdeklődésem már akkor régen a homályba veszett, amikor megtudtam, hogy Franciaországban van.
Nagy szerencsénkre átmenetileg megúsztam a feladatot, hogy ezt diplomatikusan elmagyarázzam Ritának, amikor Cody és Astor csendesen bejöttek a szobába. Ők, a legtöbb hét- és kilencéves gyerekkel ellentétben nem eszeveszett géppuska-ropogással szoktak berontani. Mint már említettem, drága jó édesapjuk bánásmódja komoly nyomot hagyott rajtuk, aminek következményeképpen nem lehetett észrevenni, mikor jönnek be vagy mennek ki; ozmózissal hatolnak be a szobába. Az egyik pillanatban még sehol sincsenek, a másikban már csendben ácsorognak az ember mellett, arra várva, hogy észrevegyék őket.
– Ipi-apacsot szeretnénk játszani – mondta Astor. Ő kicsiny csoportjuk szóvivője; Cody soha nem ejt ki a száján négy szónál többet egy nap. Pedig nem buta, sőt. Egyszerűen csak az idő nagy részében szívesebben hallgat, mint beszél. Most csak rám nézett, és bólintott.
– Ó – függesztette fel Rita egy kis időre ábrándozásait Rousseau, Candide és Jerry Lewis földjéről –, hát akkor miért nem…
– Dexterrel akarunk ipi-apacsozni – tette hozzá Astor, Cody pedig nagyon hangosan bólintott.
Rita összeráncolta a homlokát. – Azt hiszem, ezt korábban meg kellett volna beszélnünk, de nem gondolod, hogy Cody és Astor… Szóval úgy értem, nem kellene nekik ezentúl valahogy másképp hívniuk téged, nem is tudom… de hogy szimplán Dexternek…? Ez nem tűnik…
– Mit szólnátok a mon papere-hez? – javasoltam. – Vagy a Monsieur le Comte-hoz?
– Mit szólnál ahhoz, hogy nem hinném? – dünnyögte Astor.
– Csak arra gondoltam… – mondta Rita.
– Nincs a Dexterrel semmi baj – jelentettem ki. – Ezt szokták meg.
– Csak nem tűnik túl tisztelettudónak – ellenkezett Rita.
Lenéztem Astorra. – Mutasd meg anyádnak, hogy tisztelettudóan is ki tudod mondani azt, hogy Dexter – szólítottam fel.
Astor az égre emelte tekintetét. – Jaaaj mááááár – mondta.
Ritára mosolyogtam. – Látod? Kilenc éves. Semmit nem tudna tisztelettudóan kimondani.
– Hát, igen, de… – válaszolta Rita.
– Semmi baj. Nincs velük semmi gond – szögeztem le. – De Párizs…
– Menjünk ki – szólalt meg Cody, mire én meglepetten ránéztem. Három egész szótag. Tőle ez gyakorlatilag egy teljes szónoklatnak számított.
– Rendben – adta fel Rita. – Ha valóban úgy gondolod…
– Szinte soha nem gondolkozom – válaszoltam. – Az csak a mentális folyamataim útjába állna.
– Ennek nincs semmi értelme – jelentette ki Astor.
– Nem kell, hogy értelme legyen. Ez így van – feleltem.
Cody megrázta a fejét. – Ipi-apacs – mondta. Én pedig, inkább, mint hogy belé fojtsam a szóáradatot, egy hang nélkül követtem a hátsó kertbe.

A Kiadó engedélyével.