FőképELSŐ FEJEZET  
Meghúztam a kart.
Nem mondanám, hogy unottan, ezt ugyanis nem lehet unottan megtenni. Vagy inkább csak nem szabad, nem is tudom pontosan. Elvi kérdés. Inkább úgy mondanám, hogy kedvetlenül. Igen, ez lesz a tökéletes szó, hiszen kinek lenne kedve ahhoz, hogy ezt csinálja? Még ha fizetnek is érte… Ehhez csak olyan romlott őrülteknek lehet kedvük, akik miatt én a kart húzogatom, egy héten legalább egyszer. Sűrű és sok a munka, és ez elszomorít. Bárcsak ne lenne ilyen sűrű! Az biztos jele lenne annak, hogy kevesebb a bűnözés a világban.
Szóval meghúztam a kart, és kedvetlenül néztem, ahogy a szoba mennyezetéről alácsüngő, régi lámpa pislákolni kezd. A generátor hatalmas mennyiségű áramot termelt, ami szempillantás alatt ömlött végig a huzalokon.
Fejből tudtam, hogy mi következik. Az Öreg Szikrába szíjazott férfi egész testében megmerevedett, és úgy kapaszkodott a kopott karfába, hogy elfehéredtek az ujjai. Az arcát nem láttam, azt eltakarta a fekete csuklya. Pár másodperc múlva olyan gyorsan kezdett csapdosni a kezével, mintha Parkinson-kórban szenvedne – persze nem erről volt szó. A lába olyan erősen volt a székhez szorítva, hogy azzal a legkisebb mozdulatra sem lett volna képes. A fejét természetellenesen jobbra-balra rángatta, mint egy megbokrosodott, csapdába esett ló. Hangosan lihegett, és magas hangon gurgulázott, aztán egyszercsak abbahagyta. A kezei viszont ugyanúgy meg voltak merevedve, és félelmetes gyorsasággal a karfát csapdosták.
Bruce felém nézett, majd komoran intett a fejével, mire én visszatoltam a kart. Ha még egy percig bekapcsolva hagyom, valószínűleg füstölni kezd, a termet pedig az égett hús gyomorforgató szaga önti el.
A székben ülő férfi teste egyszerre elernyedt, ekkor Redhoff doki lépett oda hozzá lefelé konyuló, vértelen ajkakkal, ahogy szokott. Minden színészi tehetségét beleadta, hogy kellően együttérző, szomorú pofát vágjon a halott mellett. Ezt nem csak gondolom, ezt ő mondta nekem egyszer. Vagyis nekünk, akik általában jelen vagyunk a kivégzéseken. Most a férfi mellkasához érintette sztetoszkópját, figyelmesen hallgatózott pár másodpercig, míg az őrök és a közönség is lélegzetvisszafojtva figyelt.
Amikor elvette a szívhallgatót és bólintott Bruce-nak, hogy itt a vége, mindenki egy személyként sóhajtott fel. Pont úgy, mintha valami isteni csoda vagy váratlan meglepetés történt volna. Ettől a résztől mindig undorodtam. Azok, akik elkapták, elítélték, meghurcolták, végül pedig ebbe az ezerszer elátkozott székbe ültették a férfit, az utolsó pár percben úgy viselkedtek, mintha olyan szentségesen sajnálnák őt, és amikor véget értek a szenvedései, ők megkönnyebbültek. Mintha az égvilágon semmiről sem tehettek volna. Hihetetlen! Mindig is hihetetlennek tűnt… Nem mások ezek, csupán gyülevész júdások, egyszerű árulók. Ha már így elintéznek valakit, legalább legyen meg bennük a tartás, és ha nem is vigyorognak a szenvedő haldokló fölött, legalább fapofával, kifejezéstelenül bámulhatnának. Legszívesebben szembeköptem volna mindet, és cseppet sem azért, mert sajnáltam az elítéltet. Soha nem azért.
Én egyszer sem sóhajtottam. Pedig én aztán igazán nem tehettem semmiről. Én csak meghúztam a kart. Ez volt a dolgom. Régen, amikor még más volt a dolgom, azt is maradéktalanul végrehajtottam, nem gondoltam soha arra, hogy talán lázadni kéne. Tiszteltem a történelem lázadóit, a szabadságharcosokat, a reformereket, a számtalan felkelőt, de ha akkor éltem volna, biztos nem állok közéjük. Sokan ezt nevezik gyávaságnak, én viszont csak egyszerűen mindig beletörődtem abba, ami volt. Ha rossz volt az elnök, morogtam rá, kiköptem a földre, átkoztam kicsit, de soha nem mentem el mondjuk tüntetni vagy ellenállást szítani. Soha nem láttam értelmét annak, hogy meghaljak azért, amiért küzdök. Ugyanis ha küzdök valamiért, akkor nyilván azt akarom, hogy nekem jobb legyen, de ha már meghaltam, nekem sehogy sem lehet jobb. Talán ha lett volna gyerekem, akkor máshogy látom a dolgokat, de mivel nem volt, így nyugodtan lehettem önző…
Szétszéledtek az emberek, csak mi maradtunk ott: Redhoff doki, Bruce, Lemmy, Rosenbaum tiszteletes úr, Dunkan főnök és én. Nem volt nagy felhajtás, így nem is kellett sok őr, elég volt Bruce meg Lemmy. A pap, a doki és a főnök mindenképp ott kellett, hogy legyenek. Fogalmam sincs, hogy miért, ez csak így volt, és kész. Mindig megelégedtem ennyivel.
– Hé, Howard! Most fogod és feltörlöd a szart a székről, ez a nyavalyás összefosta magát!
– De miért én? Hiszen nekem nem ez a dolgom!
– Most ez a szabály. Így van és kész.
– Ez a szabály? Akkor rendben van.
Lehet, hogy mégis gyáva ember vagyok.

MÁSODIK FEJEZET
Régen születtem. Legalábbis sokszor azt hiszem. Valójában negyven évvel ezelőtt, de nekem néha úgy tűnik, hogy már legalább száz éve. Vagy több. Tipikusan olyan ember vagyok, akit nem vesz észre a társadalom, és csak erősítem a szabályt, hogy mindenkinek célja van a világon. Erősítem, tehát kivétel vagyok. Nincs célom.
Gyerekkoromban valahogy nem vettem észre, hogy mindenkinek célja van, így nem is nagyon erőlködtem, élveztem a gondtalanságot. Aztán hirtelen rám tört a felnőttkor. Sétáltam az utcán, talán valahol a mozi mellett, a negyvenkilencedik sarkán, amikor egetrengető robajjal zuhanni kezdett felém valami. Felkaptam a fejem, ahonnan a robajt hallottam, de már túl késő volt. Nem tudtam kikerülni, elugrani, még a kezemet sem volt időm a fejem fölé emelni, rám zuhant a felnőttkor. Azt hiszem, el is ájulhattam a hatalmas ütéstől, aztán már csak arra emlékszem, hogy otthon ébredtem fel. Azóta is nyögöm a terhét…
Az apám tizennyolc éves koromban meghalt. Tüdőrákja volt, és mindnyájan tudtuk, hogy meg fog halni. Az anyám, George bátyám és Anne nővérem, meg persze én ott voltunk a halálos ágya mellett, és mindnyájan tudtuk, hogy már nem éri meg a holnapot. Ekkor már szörnyen le volt épülve, de egy percre sem csüggedt. Végig el tudta játszani, hogy csak egy kis átmeneti betegségről van szó, talán csak saját magának, hogy jobban elviselje a szörnyű bajt.
Anne és szegény anyám sírtak, George az ablakon bámult kifelé, és igyekezett úgy tenni, mintha az autókat figyelné az utcán. Nem sikerült közönyössé varázsolnia az arcát, pedig szerette volna. Nem akart gyengének látszani, pont ő, az amerikai családfenntartó tökéletes példaképe. Tudta, hogy mivel ő a legidősebb a családban, ezentúl neki kell gondot viselnie ránk, és ezért erősnek akart látszani. Mindig ő volt a legérettebb közülünk.
Jómagam az ágy bal oldalán ültem a hokedlin, amit még ötéves koromban kaptam a nagyapámtól, aki szintén tüdőrákban halt meg. Szédültem, valószínűleg leesett a vérnyomásom, és a kezeimet piszkáltam. Egészen véresre karistoltam az ujjaimat. Apám falfehér volt, egykor dús haja mind egy szálig kihullt, és telt, izmos alkata cérnavékonnyá soványodott. Igazából már fel sem lehetett ismerni. Már mosolyogni sem bírt, alig nyitotta ki a szemét. Anyám és nővérem kezét fogta, és erőtlenül, lassan beszélt.
Mindnyájunknak hátrahagyott valamit. Anyámat szájon, Anne-t homlokon csókolta, nekik meg megállás nélkül patakzottak a könnyeik. Egészen kiszáradtak. George tanácsokat kapott a felnőttkorhoz és a családfenntartáshoz, miután végre sikerült elszakadnia az ablaktól. Egészen vörös volt a szeme az erőlködéstől. Én egy nagy pofont kaptam. Nem is gondoltam volna, hogy apámnak még ennyi ereje van, ugyanis egészen belesajdult az arcom az ütésébe.
– Jegyezd meg, Howard fiam – mondta elhaló hangon –, az élet ennél sokkal nagyobbakat osztogat.
Lehunyta a szemét, és ki sem nyitotta többé. Ezek voltak az utolsó szavai. Akkor még nem sejtettem, hogy mennyire igazak.
Csak pár év kellett hozzá, és Anne is elhagyott minket. Szerencsére ő nem a túlvilágra távozott, csupán a tengerentúlra, Franciaországba. Férjhez ment valami Jean-Luc nevű férfihez, aki hazavitte magával Európába. Anyám megint sírt, de George nem állt az ablaknál. Mosolyogva kísérte ki őket a reptérre, még a csomagjaikat is segített vinni. Valószínűleg nagy kő esett le a szívéről, hiszen apánk halála óta elég sok gondja volt a nővéremmel. Anne megígérte, hogy minden évben hazalátogat, és hoz nekünk valamit. Azt mondta, hogy talán nyaranta lehetne a legkönnyebben megoldani. Huszonhárom éve nem láttam.
George jól fizető grafikai állást kapott Los Angelesben, és anyámat is magával vitte. Azt mondta, én nem tudnám a gondját viselni, és amúgy is jót fog tenni neki a tengerparti levegő és a filmsztárok. George abban bízott, hogy ha ezentúl filmplakátokat fog tervezni, az azt jelenti, hogy találkozhat a kedvenc színészeivel. Egy-két jelentéktelen autogramosztáson kívül azonban nem került közelebb a sztárokhoz. Gyönyörű, nagy házban élnek anyámmal, közel a parthoz. Medencéjük is van.
Láttam képeslapon.
 
A szerző engedélyével

További információk a szerző honlapján:
www.franciswscott.eu