Részlet Gene Wolfe: A lictor kardja című könyvéből

Első fejezet

–A hajamban volt, Severianus – mondta Dorkász. – Úgyhogy beálltam a vízesés alá a meleg kövek szobájában… Nem tudom, a férfiak oldalán is ugyanilyen-e az elrendezés. Valahányszor kiléptem, hallottam, ahogy rólam beszélnek. Fekete hentesnek neveztek téged, és másnak is, amit nem akarok elmondani neked.
–Mi sem természetesebb ennél – feleltem. – Minden bizonnyal te voltál hónapok óta az első idegen, aki arra járt, így hát érthető, hogy rólad folyt a beszélgetés, s a néhány asszony, aki tudta, kiféle vagy, magára és ismeretére büszkén mesélhetett ezt-azt. Ami pedig engem illet, megszoktam már az ilyesmit, s idefelé jövet te is számos alkalommal hallhattál ehhez hasonló kifejezéseket. Jól tudom ezt, hisz én magam is tapasztaltam.
–Így van – ismerte be, és letelepedett az ablakmélyedés párkányára. Alant, a városban, a rajzó boltok lámpásai nárcisz szirmait idéző, sárga dicsfénnyel árasztották el lassanként az Acis völgyét, de mintha nem is látta volna őket.
–Éppen ezért megérted, miért tiltja a rend regulája, hogy feleséget vegyek magam mellé… Bár kedvedért, ahogy számos alkalommal mondtam már, megszegném, amikor csak azt kívánod tőlem.
–Arra célzol, jobban járnék, ha valahol máshol laknék, és hetente csupán egy vagy két alkalommal keresnélek fel, esetleg megvárnám, amíg te jössz el hozzám.
–Általában ez a módja. S a nők, akik ma szájukra vettek minket, idővel ráébrednek, hogy eljöhet a pillanat, amikor ők, esetleg fiaik vagy férjük, kezem alatt találják magukat.
–De hát nem látod-e, mindez mellékes? A helyzet az… – Dorkász itt elhallgatott, aztán, amikor már jócskán elmúlt az alkalom, hogy valamelyikünk megszólaljon, lépdelni kezdett, fel s alá a helyiségben, karjait egymásba öltve. Ezt előtte még sosem láttam tőle, s most igen felkavarónak találtam.
–Mi hát a lényeg? – kérdeztem.
–Hogy akkor nem volt igaz. És hogy most az.
–Gyakoroltam a mesterséget, amikor elvégzendő munka akadt. Városi, vidéki bíráknak ajánlottam fel szolgálataimat. Nemegyszer láttál engem az ablakból, bár sosem szívelted, hogy a tömegben állj… S ezért nem is hibáztatlak.
–Nem néztem – erre ő.
–Emlékszem, láttalak.
–Nem. Akkor nem, amikor megtörtént. Téged lekötött az, amivel foglalatoskodtál, és nem láttál, ahogy behúzódtam, vagy eltakartam szememet. Egykor figyeltelek és integettem neked, amikor felugrottál a vérpadhoz. Oly’ büszke voltál akkor, oly’ egyenesen álltál, akár kardod, és oly’ tetszetős voltál. Becsületes, ez voltál te. Emlékszem, egy alkalommal valamiféle hivatalnok is állt melletted, az elítélten és a hieromonakhoszon kívül. S a tiéd volt az egyetlen tiszta és becsületes tekintet.
–Nem is láthattad. Bizonyos vagyok benne, hogy viseltem maszkomat.
–Severianus, nem kellett látnom. Tudom, milyennek látszol.
–Most talán nem vagyok ugyanolyan?
–De – mondta kelletlenül. – Csakhogy jártam odalenn. Láttam a láncra vert embereket a kavernákban. Amikor ma lefekszünk aludni finom ágyunkba, te és én, a fejük felett alszunk majd. Mit mondtál, amikor levittél, mennyien vannak?
–Körülbelül ezren és még hatszázan. Őszintén úgy hiszed, ez a sok ember mind szabad lenne, ha én nem lennék itt, hogy őrizzem őket? Jusson eszedbe, itt voltak már akkor, amikor megérkeztünk.
Dorkász nem volt hajlandó rám nézni. – Mint valami tömegsír – dünnyögte. Láttam válla reszketését közben.
–Annak kell lennie – feleltem. – Az arkhón szabadon bocsáthatná őket, de vajon ki támasztaná fel azokat, akiket megöltek? Veszítettél el már valakit életedben?
Nem felelt.
–Kérdezd csak meg mindazoknak az édesanyját, feleségét, akiket a mi rabjaink hagytak megrohadni odafenn, hogy vajon Abdiesus engedje-e szabadon őket!
–Csak önmagamat – így Dorkász, azzal elfújta a gyertyát.

Thrax görbe késként hatol be a hegyek szívébe. Az Acis völgyének keskeny szorosában terül el, egészen Acies váráig. A harena, a panteon és a többi középület elfoglalja a vár és a völgy keskeny szakaszát alul lezáró fal – itt Capulusnak nevezik – közötti egész területet. A város magánzóinak épületei mindkét oldalon felkapaszkodtak a bércekre, sokat közülük jórészt magába a sziklába mélyítettek, s a gyakorlat eredményezte Thrax egyik melléknevét: az Ablaktalan szobák városa.
Gazdagságát helyzetének köszönheti, minthogy a folyó hajózható szakaszának kezdetén épült. Thraxban minden, az Acison északnak tartó árut – sok ezek közül a Gjoll kilenctizedét megtette már, mielőtt megérkezett a folyam talán valódi forrásának számító kisebb folyó torkolatához – ki kell rakodni és állatok hátára tenni, ha még tovább akarják vinni. Ugyanígy a hegyvidéki törzsek hetmanjai és a környéken földdel rendelkezők, amennyiben hajóra kívánják rakodni gyapjújukat és gabonájukat, s így eljuttatni a déli városokba, Thraxba hozzák őket, az Acies várához tartozó íves bukógáton átdübörgő katarakta alá.
Ahogy mindig, amikor erősség kényszeríti a törvény erejét amúgy nyugtalan vidékre, a város arkhónjának elsődleges fontosságú volt az igazságszolgáltatásról gondoskodni. Hogy akaratát ráerőltesse mindazon fallal nem rendelkező személyekre, kik különben ellene szegültek volna, hét század dimakhészt szólíthatott magához; mindegyiknek saját kapitánya volt. A bíróságot minden hónapban összehívták, az újhold megjelenésétől egészen a teliholdig ülésezett, a második reggeli őrváltástól kezdve addig folytatva munkáját, amíg csak szükséges volt, hogy a napi lajstrom utolsó tételével is végezzen. Az arkhón ítéletének legfőbb végrehajtójaként jelen kellett lennem ezeket az üléseken, hogy biztos lehessen benne, az elrendelt büntetéseket ne finomítsák, és ne is súlyosbítsák azok, kiknek egyébként feladatuk lett volna felém továbbítani őket – egyúttal minden részletére kiterjedően felügyelnem kellett a vincula működését, ahol a foglyokat tartották elzárva. Kisebb léptékű, de hasonló súlyú felelősség volt ez, mint Gurloes mesteré Fellegvárunkban, s első néhány Thraxban töltött hetemben nagy súllyal nyomta vállamat.
Gurloes mester egyik maximája az volt, hogy nincs eszményi helyen lévő börtön. Mint a fiatalemberek épülésére elhangzó bölcs mondások legtöbbje, ez is vitán felül álló és haszon nélkül való.
A szökések mindegyike három típus valamelyikébe sorolható: vagyis loppal, erőszakkal, esetleg az őrül állítottak árulása révén történik. Távoli helyek érik a legtöbbet a loppal történő szökések megnehezítésében, s ez okból a témáról sokat gondolkodók többsége ezeket részesítette előnyben minden mással szemben.
Sajnálatos módon a sivatagok, hegytetők és magányos szigetek jelentik a legtermékenyebb talajt az erőszakos szökés számára… Ha a fogva tartottak barátai megostromolják, felettébb nehéz tudomást szerezni erről, mielőtt túl késő lenne, s lehetetlenséggel határos erősítést küldeni a helyőrségnek; ugyanígy, ha a rabok lázadnak fel, igencsak kicsiny az esélye, hogy mielőtt eldől az összecsapás kimenetele, egységek küldhetők a helyre.
Népes és védett környéken lévő intézmény elkerüli ugyan ezeket a nehézségeket, ám súlyosabbakkal kénytelen szembenézni. Itt a fogva tartottnak nincs szüksége ezer és ezer barátra, elég egy vagy kettő is – s ezeknek sem kell fegyverforgatóknak lenniük… Takarítóasszony és utcai árus is megteszik, ha kellő intelligenciával és eltökéltséggel rendelkeznek. Továbbá miután a rabnak sikerült kijutnia a falak közül, azonnal elvegyülhet az arctalan tömegben, így újbóli kézre kerítése nem vadászok és kutyák, hanem ügynökök és besúgók dolga lesz.
A mi esetünkben holmi különálló, félreeső helyen lévő börtön szóba sem jöhetett. Még ha clavigerjein felül kellő létszámban állt volna rendelkezésre katona a szelídítetlen vidéket járó autokhtónok, zoanthroposzok és cultellariusok támadásainak visszaveréséhez, a kicsinyes triumfánsok felfegyverzett kíséretéről nem is szólva – ezekben sosem bízhat az ember –, az utánpótlást szállító karavánokat kísérő hadsereg szolgálatba állítása nélkül így is lehetetlen lett volna biztosítani az ellátást. A thraxi vincula tehát szükségképpen a városon belül található; egészen pontosan félúton felfelé a hegyen, a nyugati oldalon, úgy fél járóföldre a Capulustól.
Alaprajza ősi, s mindig is úgy tetszett nekem, kezdettől fogva börtönnek szánták, noha egy legenda azt állítja, sírbolt volt eredetileg, s csupán néhány száz évvel ezelőtt nagyobbították meg és alakították át új céljának megfelelően. Az árucikkek szempontjából jobban ellátott keleti partról szemlélve sziklából kiugró négyszögletes őrtorony, látható oldalán négy emelet magas, lapos pártázatos teteje a sziklánál ér véget. Az épület eme külső, megfigyelhető része – számos városba látogató minden bizonnyal úgy véli, ez az egész – valójában a legkisebb és legkevésbé jelentékeny szárnya. Lictorságom idején nem volt benne más, csupán az igazgatási egységek, a clavigerek kaszárnyája és az én lakrészem.
A fogvatartottak kvártélya a sziklába vágott rézsútos aknában volt. Az itt alkalmazott megoldás sem otthoni oubliette-unk egyéni celláinak, sem az Abszolút-lakban fogolyként látott közös helyiségnek nem felelt meg. Ezek helyett a rabok vasra verve sorakoztak végig az akna falai mentén, mindegyikük nyakában vaskos vasörv, méghozzá oly’ módon, hogy középen kellően széles járást hagyjanak két clavigernek, kik így fej fej mellett haladva végigsétálhattak rajta anélkül, hogy félniük kellett volna: kulcsaikat netán leragadják tőlük.
Az akna tán ötszáz lépés hosszú lehetett, s több mint ezer rabnak volt hely benne. Vízellátása a bérc tetején a kőbe mélyített ciszternából eredt, higiéniai kérdéseinek megoldásaként pedig időről időre kiöblítették az aknát, amikor a ciszterna csordultig megtelt. Az alsó végébe fúrt lefolyó vezette a szennyvizet a szikla aljánál húzódó, a Capuluson áthatoló csatornába, mely a város alatt az Acisba vezette.
Eredetileg csupán a sziklába kapaszkodó őrtorony és maga az akna alkothatták a vincula egészét. Később aztán szerteágazó galériák és párhuzamos aknák zűrzavaros egyvelegével bonyolították alaprajzát a sziklán álló egyik vagy másik magánlakásból valamelyik fogoly kiszabadítására tett korábbi kísérletek, és az efféle próbálkozások megakadályozására fúrt ellenaknák eredménye, hogy most mindegyiket felhasználván további elhelyezési lehetőségként szolgáljanak.
Eme terveket nélkülöző, esetleg gyengén kivitelezett kiegészítések jóval nehezebbé tették feladatomat, mint amilyen egyébként lett volna, s egyik első cselekedetem a kéretlen és szükségtelen járatok eltömítésének megindítása volt kavicshordalékkal, homokkal, vízzel és égetett mésszel, s a maradék kiszélesítése és összekötése oly’ módon, hogy végül ésszerű rendszert alkossanak. Bármennyire elengedhetetlen volt is, a munka csak igen lassan haladhatott előre, mivel egyszerre alig pár száz foglyot lehetett munkára fogni, s nagy részük rossz állapotban volt.
Miután Dorkász és én megérkeztünk a városba, az első néhány héten feladataim semmi másra nem hagytak időt. Mindkettőnk helyett ő barangolta be, s szabatosan meghagytam neki, érdeklődjön számomra a peleriniusokról. A Nessusból idáig tartó hosszú úton nehéz teher volt a tudat, hogy én hordozom a Békéltető Karmát. Most, hogy immár megérkeztem, és többé nem kísérelhettem meg utazásom közben fellelni a rend nyomait, vagy akár csak önmagamat megnyugtatni, hogy oly’ irányba tartok, melyet követve előbb-utóbb kapcsolatot lelek velük, a teher már-már elviselhetetlenül súlyossá vált. Utazásunk idején a csillagos ég alatt aludtam, csizmám szárában őrizve az ékkövet, s orrába rejtve ama kevésszer, mikor tető kerülhetett fejünk fölé. Most úgy éreztem, le sem tudom hunyni szememet, ha nincs velem, hogy amikor csak éjszaka felébredek, megbizonyosodhassak afelől: továbbra is birtokomban van. Dorkász szarvasbőrből kicsiny tasakot varrott nekem, hogy abban tartsam; ezt éjjel-nappal nyakamban hordtam. Az első hetekben tucatszor is azt álmodtam, látom lángra lobbanni az ékkövet szemem előtt, a levegőben függve, akárha önnön égő katedrálisa lenne, csak hogy felriadva oly’ izzó fényben égve találjam, hogy halvány ragyogása a vékony bőrön át is érzékelhető volt. S minden éjjel egy vagy két alkalommal arra ébredtem, hogy hátamon fekszem, a mellemen lévő zsákocska pedig mintha oly’ súlyossá vált volna – noha erőfeszítés nélkül felemeltem kezemmel –, hogy a lelket is kinyomja belőlem.
Dorkász minden tőle telhetőt megtett, hogy segítsen és vigaszt nyújtson – ámde így is láttam, tisztában van a kapcsolatunkban beállott hirtelen változással s még nálam is jobban felkavarja. Tapasztalatom szerint az efféle változások mindenkor kellemetlenek… ha másért nem, hát mert további változások lehetőségét rejtik magukban. Mialatt együtt utaztunk – és kisebb-nagyobb mértékű igyekvéssel attól a pillanattól fogva úton voltunk, hogy a végtelen álom kertjében segédkezett félig-meddig vízbe fúlt önmagamnak kikapaszkodni a sások úszó ösvényére – egyenlőkként, társakként cselekedtük ezt, mindketten saját lábunkon vagy saját hátasunkon ülve tettünk meg minden egyes járóföldet. Amennyi testi védelmet nyújtottam Dorkásznak, ő legalább akkora morális menedéket biztosított nekem, minthogy kevesen akadtak, akik hosszú időn át képesek voltak tudomást sem venni ártatlan szépségéről, vagy éppenséggel iszonyodást színlelni hivatalomon, amikor rám pillantva akaratlanul őt is meglátták. Tanácsadóm volt zavarodottságom idején és bajtársam száz sívó vidéken.
Mikor aztán eljutottunk Thraxba, és én bemutattam Palaimón mester levelét az arkhónnak, minden, ami volt, kényszerűségből véget ért. Koromszín habitusomban többé nem kellett tartanom a csőcseléktől… Immár ők tartottak tőlem, az állam legrettegettebb hatalmi ágának legmagasabb hivatalviselőjétől. Dorkász most nem velem egyenlőként élt, hanem, ahogy a Cumaeana nevezte őt korábban, szeretőként, a vincula nekem fenntartott részében. Tanácsai haszontalanok vagy közel azok lettek, minthogy a vállamat lehúzó nehézségek jogi és hivatali természetűek voltak, miket megtanultam éveken át tartó képzésem során legyőzni, s melyekről mit sem tudott – ráadásul azért is, mivel ritkán volt alkalmam vagy erőm elmagyarázni mindezeket neki, hogy megvitathassuk őket.
Így tehát, mialatt egyik őrváltást töltöttem a másik után az arkhón bíróságán, Dorkásznak szokása lett a városban kóborolni, s mi, kik szüntelenül együtt voltunk a tavasz kései szakaszában, most, a nyáron, szinte alig találkoztunk egymással; esténként közösen költöttük el a vacsorát és kimerülten bújtunk ágyba, ahol ritkán tettünk mást, mint hogy egymás karjában álomba zuhantunk.
Végre felragyogott a telihold. Micsoda örömmel szemléltem az őrtorony tetejéről: erdőből szőtt palástjában zöld, akár a smaragd, és kerek, akár a kehely karimája! Még nem szabadultam, mivel foglalkoznom kellett a kínzások részleteivel és az arkhón szolgálatában töltött időm alatt felgyülemlett hivatali teendőkkel – de most már legalább szabadságomban állt minden figyelmemet ezeknek szentelni, ami közel oly’ jónak tetszett, akár maga a szabadság. Megkértem Dorkászt, tartson velem a következő napon, amikor megszemlélem a vincula föld alatti szárnyait.
Hiba volt. Rosszul lett a dögletes levegőben, a foglyok nyomorú­sá­ga közepette. Aznap éjjel, ahogy arról beszámoltam már, azt mondta, elment a közfürdőbe – ritkaságnak számított ez tőle, ki oly’ nagyon félt a víztől, hogy levesestányérnál nem mélyebb tálba bele-belemártogatott spongyával mosta le apránként magát – megszabadulni az akna hajába és bőrére tapadt szagától, és hallotta, ahogy a látogatók kibeszélték őt a többi állandó fürdőjáró között.

A kiadó engedélyével.