Részlet Laurell K. Hamilton: A holdfény csábítása című könyvéből

1. Fejezet

Los Angelesben sokan ejtőznek saját úszómedencéjük partján, ám kevesen vannak, akik ténylegesen is halhatatlanok, hiába is próbálják plasztikai sebészettel és testedzéssel ezt a látszatot kelteni. Doyle azonban tényleg halhatatlan. Már vagy ezer éves. Ezerévnyi háború, orvgyilkosságok és politikai intrikák, és most, a gazdagok és híresek medencéje szélén egyszerűen egy tanga fürdőnadrágos cukorfalat; semmi más. Jóformán meztelenül feküdt a parton. A napfény csillogva verődött vissza a kéknél is kékebb vízen, és a testén egyenetlen táncot járva tört meg, mintha egy láthatatlan kéz keverte volna meg a napsugarat, hogy aztán tucatnyi apró fénysugár csalogasson elő olyan színeket Doyle sötét bőréből, amilyenekről álmodni sem mertem.
Nem úgy fekete, ahogy az emberek, hanem, talán, mint egy kutya. A testén játszó csillogást figyelve ráébredtem, valójában tévedtem. A bőrén kék fényfoltok ragyogtak, izmos lábikrája mentén éjkék tündöklés, királykék lobogás, akár az ég egy szelete tűnne fel a hátán és a vállán. Combját a legtisztább ametisztet is elhalványító sötétlila ragyogás simogatta. Miként is hihettem, hogy a bőre egy színű? Színek és fények csodája, fogva ejtve egy testben, amelynek hullámzó izmait emberöltőkkel ezelőtti háborúk csiszolták tökéletesre.
Fekete hajából font copfja leomlott a nyugágy szélén, türelmes kígyóként tekeregett mellette a betonon. Csak a fürtjei igazán feketék, nem táncolnak benne színek, hanem sötét ékkőként ragyognak. Az ember inkább úgy vélné, hogy a haja színjátszó, és a teste monochrom, ám ez sem igaz.
Fejét elfordítva a hasán feküdt. Alvást színlelt, de tudtam, hogy éber. Várt. Hogy elrepüljenek fölöttünk a helikopterek, telezsúfolva a sajtó embereivel, és kamerákkal. Egyezséget kötöttünk az ördöggel. Ha a riporterek csak annyi ideig maradnak tőlünk távol, hogy legyen egy kis magánéletünk, akkor cserébe, előre megbeszélt időpontokban hírértékű műsort adunk, amit meg is örökíthetnek kamerákkal. Meredith NicEssus Hercegnő vagyok, az Unseelie Udvartartás trónjának várományosa, és az a tény, hogy háromévnyi távollét után feltűntem Los Angelesben, Kaliforniában, igencsak nagy újságnak számít. Azt hitték, hogy meghaltam. De életben vagyok, jól érzem magam, és a föld egyik leghatalmasabb média birodalmának kellős közepén lakom. Majd fogtam magam, és olyasmit tettem, ami még óriásibb szenzációnak számít, tökéletes téma a bulvárlapoknak.
Férjet keresek. Az egyetlen tündér hercegnő, aki amerikai földön született, házasodni szeretne. Az, hogy fey vagyok, főleg, hogy sidhe – és a királyi udvar egyik legmagasabb rangú tagja –, azt jelenti, hogy csak akkor mehetek férjhez, ha teherbe esek. A feyeknek nincs sok utódjuk, és a sidhe királyi család tagjainak még kevesebb gyermekük van. Nagynéném, a Levegő és Sötétség Királynője, biztos, hogy csak egy termékeny házasságot hajlandó elismerni. Mivel úgy tűnik, hogy lassan kezdünk kihalni, azt hiszem, nem hibáztathatom. De a sajtó valahogy kiszimatolta, hogy nem csak randevúzom a testőreimmel, hanem le is fekszem velük. Akitől gyerekem lesz, azzal lesz az esküvő is. Király a királynő mellé.
A pletykalapok még azt is tudni vélik, hogy a királynő úgymond versenyt hirdetett köztem, és a fia, vagyis az unokafivérem, Cel Herceg között. Az nyer, akinek először lesz gyermeke. A média emberevők módjára esett nekünk. Nem szép dolog, egyáltalán nem szép.
A riportereknek arról viszont tudomásuk sincs, hogy Cel – nem is egyszer – megpróbált eltenni láb alól. Azt sem tudják, hogy büntetésképpen a királynő hat hónapra börtönbe záratta. Börtön és kínzatás, hat hónapon keresztül. Vannak azért hátulütői a halhatatlanságnak, és annak is, hogy egy fey jóformán minden sérülésből képes épülni. A kínvallatás így felettébb sokáig tarthat.
Ha Cel kiszabadul, továbbra is részt vehet a versenyben, kivéve, ha addigra teherbe nem esek. Eddig nem volt szerencsém, nem mintha nem próbálkoznék szorgosan.
Doyle egyike az öt testőrnek – a királynő személyi testőreinek –, aki önként jelentkezett, jobban mondva kijelölték arra a feladatra, hogy a szeretőm legyen. Andais Királynőnek van egy törvénye: a testőrei vagy beléje plántálják a magjukat, vagy senki másba. Doyle évszázadok óta cölibátusban élt. A halhatatlanságnak – ha rosszul sül el – bizony komoly hátrányai lehetnek.
A legkitartóbb pletykalapot választottuk ki, és megtettük az előkészületeket. Doyle úgy tartja, hogy valójában egy helytelen viselkedést jutalmazunk; de a királynő azt akarja, hogy pozitív képet sugározzunk a média felé. A sidhék Unseelie Udvartartásának nem túl jó a híre. Tudunk rosszak is lenni, de elég sok időt töltöttem a Seelie Udvartartásban is, a ragyogó, fényes udvarban, amiről a média úgy hiszi, hogy oly tökéletes és boldog. Taranis Királyuk, a Fény és Illúzió Királya a nagybátyám. De annak a trónnak nem vagyok örököse. Elkövettem azt a ballépést, hogy az apám tiszta vérű Unseelie sidhe, és ez egy olyan bűntett, amelyet tündöklő seregük soha nem bocsát meg. Nincs olyan börtön vagy kínzás, amelynek elviselése megtisztítana ettől a bűntől.
Mondhatják azt, hogy a Seelie Udvartartás egy gyönyörű hely, de a saját bőrömön tapasztaltam, hogy a vér ugyanolyan színű a fehér, mint a fekete márványon. Vörös. Azok a csodálatos emberek már nagyon fiatal koromban világosan a tudomásomra hozták, hogy soha nem fogok közéjük tartozni. Túl alacsony vagyok, túlságosan emberi, és ami még rosszabb, túlontúl is Unseelie a kinézetem.
A bőröm éppoly fehér, amennyire Doyle-é fekete. Holdsütötte, így nevezik, amit mindkét udvartartásban gyönyörűnek tartanak, de magasságom a 160 centimétert sem éri el. Egy sidhe nem lehet ennyire alacsony. Idomaim gömbölyűek, és a sidhékhez mérten túl érzékiek – az a kellemetlen emberi vér, gondolom. A szemem háromszínű, kétféle árnyalatnyű zöld, és egy gyűrűnyi arany. A Seelie Udvartartásban elfogadnák, de a hajam szóba sem jöhet. Sötétvörös, mint a vér; ha egy jó fodrászszalonban kéred a festetést, egyszerűen csak sidhe skarlátvörösnek nevezik. Nem vörösesbarna, és nem is olyan vörös, mint az embereké. Mintha jó minőségű vörös gránát drágaköveket fontak volna bele. A tündöklő seregletnek is van rá gúnyneve – Unseelie vörös. A Seelie-k között is létezik a vörös haj, de jobban hasonlít az emberekére, narancssárgás, aranyszínű, vagy igazi vörös, de soha nem oly sötét, mint az enyém.
Az anyám tett arról, hogy kevesebbnek érezzem magam. Kevésbé szép, kevésbé elfogadott, egyszerűen alacsonyabb rendű. Nem beszélünk túl sokszor egymással. Az apám meghalt, még fiatalabb koromban, és nem múlik el úgy nap, hogy ne jutna az eszembe, ne hiányozna. Ő tanított meg arra, hogy elég vagyok, elég gyönyörű, elég magas, elég erős, vagyis nem más, mint a többi.
Doyle felemelte a fejét, megmutatva fekete, zárt napszemüvegét, ami a szemét rejtette. Ezüst fülbevalóin – amelyek a fülét a cimpájától a csúcsáig díszítették – megvillant a fény. Csak a füle árulja el róla, hogy nem tiszta vérű Unseelie sidhe. A népszerű irodalom és minden
sidhének látszani akaró ember véleményével ellentétesen, az igazi sidhéknek nem hegyes a fülük. Doyle elrejthetné a fülét, és tiszta vérű sidhének hihetnék, de a haját majdnem mindig hátravonva viseli, hogy a tökéletlensége szemmel látható legyen. Azt hiszem, a fülbevalókat azért hordja, hogy ezt egyértelművé tegye.
– Hallom a helikoptert. Hol van Rhys?
Én még semmit nem hallottam, de azt már megtanultam, hogy Doyle nem téved; ha azt mondja, hallott valamit, akkor az úgy is van. Hallása jobb az emberekénél, de még a többi testőrénél is. Azt hiszem, a kevert vérvonala miatt lehet így.
Felültem, és a házba vezető üvegfal felé pillantottam. Mielőtt még kiálthattam volna érte, Rhys megjelent az ajtóban. Bőre épp oly halvány, mint az enyém, de a hasonlóságnak itt vége. Derekáig érő fehér haja sűrű csigákban göndörödik, körbeölelve örökké jóképű, fiús arcát. Az egyetlen szeme háromféle színű kék, búzavirág és a téli ég keveréke. A másik szeme hiányzik, réges-rég elvesztette. Néha szemkendőt visel, hogy eltakarja a sebeket, de mióta ráébredt, hogy engem nem zavar, már csak ritkán veszi a fáradtságot, hogy feltegye. A hegek végigszántják az arcát, épp hogy megtorpanva a csókolni való, duzzadt ajka előtt. A szája ívét tekintve, az övé a legszebb. Ő maga körülbelül 160 centiméter magas, a legalacsonyabb tiszta vérű sidhe, akit ismerek. De a teste minden egyes négyzetcentimétere izomtól duzzad. Azt hiszem, alacsonyságát ellensúlyozandó a testőrök közül ő tartja magát leginkább karban. Mindegyikük izmos, de Rhys egyike azoknak, akik a súlyemelést tényleg komolyan veszik. És ő az egyetlen, akinek a hasa a sok gyúrástól kockás. A törülköző, amiért bement, a derekát – ó, ezeket a csodás izmokat – és még lejjebb is takarta, és amíg le nem csúszott a földre, nem is jöttem rá, hogy a házban hagyta a fürdőnadrágját.
– Rhys! Mi a fenét művelsz?
– Az ennyire kicsi fürdőnadrágok inkább hazugságok – vigyorgott rám. – Ebben az ember meztelen, anélkül, hogy csupasz lenne. Én inkább vagyok csupasz.
– Nem hozhatja le a sajtó a képeket, ha egyikünkön nincs ruha – figyelmeztette Doyle.
– Majd mutatják a hátsómat, nem pedig a másik felemet.
– És ugyan miért nem fogják látni a tested elejét? – néztem rá, hirtelen gyanút fogva.
– A csodás tested fogja elrejteni – kacagott fejét hátra vetve, olyan hányaveti boldogsággal, hogy attól még a nap is vidámabbnak tűnt.
– Nem – mondta Doyle.
– Talán teszel valamit, amit majd érdemes lesz lefényképezni? – kérdezte Rhys, csípőre tett kézzel. Meztelenül sem érzi magát kényelmetlenül. Függetlenül attól, hogy mit visel, testbeszéde soha nem változik. Kétnapi győzködésembe került, hogy Doyle végre felvegye a tanga fürdőnadrágját, azt, ami most volt rajta. Soha nem vett részt az udvarban szokásos meztelenkedésekben.
Doyle felállt, a nadrág eleje olyan aprócska volt, annyira sötét színű, hogy már láttam, mire akar Rhys kilyukadni. Ha fogalmad sincs arról, Doyle mily csodálatosan néz ki ruhátlanul, első ránézésre úgy gondolnád, ez ennyi. Hátulról csaknem olyan meztelen, mint Rhys.
– Ez van rajtam, nem takargatok semmit.
– Nagyon aranyosan nézel ki – felelte Rhys –, de ha azt akarjuk, hogy a média végre ne próbáljon meg a hálószoba ablakon keresztül lefényképezni minket, akkor tisztességesen kell játszanunk. Muszáj levágnunk egy kis műsort – tárta szélesre a karját szavai kíséretében, és hátat fordított nekem, hogy a testét hátulról is jól szemügyre vehessem. Sokkal jobban nézett ki úgy, hogy a fürdőnadrág nem törte meg a teste hibátlan, izmos vonalát. Tök jó a feneke, nem úgy, mint néhány testépítőé, akik annyira komolyan veszik a zsírégetést, hogy már semmi puhaság nincs rajtuk. Kell egy kis lágyság, hogy elrejtse az izmok vonalát, különben nem tetszik.
– Uraim, kezdünk kifutni az időből – hallottam meg végre én is a helikoptert. – Nem akarom, hogy a fotósok megint elkezdjenek a falon kívül, a fák között táborozni.
– Ha az első pletykalapnak nem adunk elég anyagot – nézett vissza rám Rhys –, akkor azt fogják mondani a többieknek, hogy hazudtunk, és újra mindenki ránk fog mászni – sóhajtott, nem túl boldogan. – Inkább megmutatom a csupasz fenekemet az egész országnak, mintsem, hogy még egy riporter a tetőről estében eltörje a karját.
– Egyetértek – adtam neki igazat.
– Egyetértek – ismételte Doyle is, miközben vett egy nagy levegőt.
Tartásán, teste vonalán világosan láttam, mennyire nem tetszik neki a dolog. Ha képtelen jobb színészi alakításra, akkor a követező fotózási terminusokból kénytelen leszek kihagyni.
Rhys odalépett a nyugágyamhoz, négykézlábra ereszkedett, és megfogta a szék karfáját. Vigyorgott, és tudtam, alkalmat fog találni arra is, hogy a show-ban élvezetét lelje. Lehet, hogy a kötelessége, és az sem lehetetlen, hogy inkább lelőné az égről a gépmadarat, de becsületesen fog játszani, és ha teheti, megkeresi a dolgok élvezetes oldalát.
Nem tehettem róla; tekintetemmel végig kellett simogatnom a testét. Képtelen voltam nem nézni, ahogy lóg, elég közel volt ahhoz, hogy megragadjam, és sok mindent tegyek vele.
– Van terved? – kérdeztem, kissé bizonytalanul.
– Úgy gondoltam, az előjáték lesz terítéken.
– És mi lenne az én feladatom? – érdeklődött Doyle. Azt hiszem, ez az egész helyzet undorította. Imádja, hogy a szeretőm, élvezi a lehetőségét annak, hogy talán király lehet, de utálja a nyilvánosságot, és mindent, ami azzal jár.
– Tiéd az egyik fele, enyém a másik.
A helikopter már egész közel járt, lehet, hogy csak a birtokot határoló eukaliptusz fák takarták el a gépet. Doyle elmosolyodott; sötét arcában egy hirtelen villanás. Azzal a rugalmas kecsességgel mozdult, amit én soha nem tudok elérni, és hirtelen a vállam mellett termett, térdepelve.
– Ha muszáj, inkább az ajkad édes ízét kóstolom.
Rhys gyors nyalintással simogatta végig meztelen hasamat, amitől vonaglani, és kuncogni kezdtem.
– Vannak még ugyanilyen édes ízek – emelte fel a fejét. A szeme, az arca olyan forróságot, tapasztalatot tükrözött, amitől elhalt a torkomban a nevetés, és felgyorsult a pulzusom.
Doyle végighúzta az ajkát a vállamon. A mozdulattól rátekintettem, és ugyanazt a sötét tudást érzetem meg benne, amely a bőr, a verejték, a testek, az összegubancolódott lepedők és a gyönyör éjszakáiból és nappalaiból születnek.
– Úgy döntöttél, hogy te is részt veszel benne – mondtam remegő hangon. – Mi változtatta meg a véleményedet?
– Ez egy szükséges rossz – suttogta az arcomba, én pedig forró leheletétől megremegtem –, és ha már muszáj a média előtt parádéznod, akkor nem hagyhatlak magadra – mosolyodott megint el, mint aki meglepődött. Sokkal fiatalabbnak látszott, mintha valaki teljesen más
lenne. Csupán egy hónapja tudom, hogy Doyle-ban egy ilyen mosoly is rejtőzik. – Másrészt, nem hagyhatlak egyedül Rhysszel. Istennő tudja, mi mindent tenne, ha egymagában lenne itt.
– Micsoda kis falatnyi anyag – futtatta végig Rhys az ujját a bikini alsóm szélén. – Ha óvatosak vagyunk, észre sem veszik.
– Mit akarsz? – ráncoltam a szemöldökömet.
A nyugágy mellett lejjebb csúszott, hogy az arca a ruhadarab fölé kertült, és a keze a kissé megemelt combjaim alá siklott, amíg el nem érte a csípőmet, teljesen elrejtve az élénkvörös fürdőnadrágomat. Fejét az ágyékom fölé hajtotta, és a haja függönyként terült szét a combomon.
Nem maradt időm a tiltakozásra, vagy akár gondolkozásra. A fák fölött feltűnő helikopter így talált ránk. Rhys, ölemben a feje, térden állva, csupasz hátsója fölött lábaival kalimpálva, mint egy kisgyerek, aki finom cukorka birtokába jutott.
Az hittem, Doyle háborogni fog, amíg az arcát el nem rejtette a nyakamban, és rá nem ébredtem, hogy nevet. Hang nélkül, a nevetés rázta, remegtette a vállát. Gyengéden visszadöntött a nyugágyra, hogy újra elfeküdtem, ő pedig a kamerák elől rejtve, még mindig nevetett.
Mosolyogni kezdtem, és örültem, hogy rajtam van a napszemüvegem. A mosoly lassan nevetésbe váltott, ahogy a helikopter fölöttünk körözött, olyan közel, hogy a medence vizét is felkavarta. Rhys haja csiklandozva tekergőzni kezdett a testemen. A mesterséges szélben fürtjeim véres lángként lobogtak.
Teli szájjal kacagtam, és már nem csak a vállam remegett.
Rhys megnyalta az ölemen feszülő fürdőruhát, és a nevetésem elhalkult, lélegzetem elakadt. Felemelte a fejét, és rám nézett; tudtam, nem akarja, hogy nevessek. Az anyagba mélyesztette a fogát, és finoman végigkarcolt. Megreszkettem az érintésétől, gerincem ívbe feszült, és hátra vetve a fejem, torkomból halk nyögdécselés tört elő.
Doyle megszorította a vállamat, ettől kissé magamhoz tértem, bár még mindig remegett a bensőm, és képtelen voltam fókuszálni.
– Azt hiszem, erre a napra elég volt a műsorból – terítette a hasamra az egyik törülközőt, a másikat Rhys felé nyújtva.
Rhys ránézett, és láttam, hogy vitatkozni szeretne, de a végén inkább felállt, és úgy emelte fel a frottírdarabot, hogy a kamerák nem vehették észre a bikinimet. Azt vártam, hogy a tréfát
leleplezve megvillantja feléjük a nadrágocskát, de nem tette. Nagyon óvatosan betakart a törülközővel, miközben a helikopter felettünk körözött és a szél a hajunkat borzolta. Térdeltében jól lehetett látni a meztelenségét, és eltűnődtem, lehoznak-e majd róla illedelmesen kitakart képeket, vagy inkább nem törődnek vele, és eladják Európában.
Amikor combomtól a fürdőruha felsőmig végre teljes takarásban voltam, a karjába kapott.
– Tudok menni – kiabáltam, hogy a szél és a jármű zajában meghalljon.
– Vinni szeretnélek – mondta nagyon komolyan, és nekem semmibe nem került, hogy megengedjem.
Bólintottam.
Rhys a ház felé cipelt, és Doyle a hátunk mögött – picit az egyik oldalon – követett minket. Ő a tökéletes testőr, a hátunkat fedezi, de valamennyire oldalt lépve is jött, hogy lehetőséget adjon a tökéletes fotók elkészítésére.
A széke mellett megállt, felemelte a harmadik törülközőt, majd könnyedén a ház felé indult, mégis megpillantottam az anyagba beletekert pisztolyt. A felettünk cirkáló helikopterben nem is sejtik, hogy nem vagyunk fegyvertelenek, és Fagyot sem láthatták, aki, a függönyöktől rejtve, a tolóajtó túlsó felén várakozott, teljes fegyverzetben, felöltözve. Azt hiszem, azért nem bántam annyira a média játékait, mert ha senki nem próbál ma megölni, akkor jó napom van. Ha csak ennyi a feltétele a jó napnak, akkor ugyan mit jelent néhány röpködő helikopter, és pikáns fotó? Nem sokat.

A kiadó engedélyével.

A szerző életrajza