Főkép

Életemben először sikerült végignéznem a Tankcsapda koncertjét. Egy és negyed órára pauzára állítottam a sznobizmusomat, és hagytam hogy magával ragadjon a három fiú brutálisan cizellálatlan zenéje.
Persze nyilván az a magyarázat, hogy ezen az estén pontosan az efféle csajozós, piálós, döngölős rock and rollra volt szükségem.

Előkészülés gyanánt mindenesetre sokat számított, hogy egy kedves barátom kedvéért megnéztem az MTV Ikonnak a zenekarról szóló részét, és az sem volt hasztalan, hogy a világzene után, átmenetként a Pro-Pain zakatolós, pokolian kemény metaljával gyúrtam rá a nagyszínpadosokra. (Ami nem mellékesen csak egy, a Szigethez hasonló fesztiválon lehetséges.)

A csapatot egyébként eddig is tiszteltem teljesítményükért, csupán a sajátomból többnyire teljességgel hiányzó élethelyzetek - ráadásul különösebb kifinomultság nélküli - megéneklése nem hatott rám. Eddig.

A nap fénypontját számomra ennek ellenére nem ők jelentették, hanem a Csík zenekar, akik világzene fedőnév alatt a populáris zenét hozták össze a népi elemekkel és fordítva.
Igaz ugyan, hogy ha valamitől óvakodni kell a zenében, az a crossover, bármiféle műfajok keveredését jelenti is ez.

De a kisördög nem alszik, és nekem már eddig is számtalan műfaji egymásba folyatás bejött. A Csík zenekar kapcsán pedig épp a minap egyeztünk meg az előbb említett barátommal, hogy valamit nagyon sikerült elkapniuk, és igazán megérdemlik a sikert.
(Ennek egyébként már kézzelfogható jele is van, a Senki nem ért semmit albumért, a világzene kategóriában elnyert Fonogram 2007 díj formájában.)

Koncertjük gerincét így a népiesített könnyűzene, és a felpoposított népdalok adták.

Leírhatatlan, mennyire izgalmas lehet, ha hagyományos népi hangszereken, gitárral, szaxofonnal és, mondjuk, Ferenczi György szájharmonikájával együtt valami szvinges, némileg bluesos húzású dal szólal meg.
Vagy amikor - Dresch Mihállyal együtt, vagy épp nélküle - egészen a jazzbe átsejlőn adnak elő egy népdalt (amire Balázs Elemér zenekarától már hallottunk elég példát, de mégis, újra meg újra megdöbbent, hogy a megfelelő kezekben mennyire nyitott és szabad tud lenni a zene.)

És ugyanígy döbbenetes, mennyire természetesnek hat egy hegedűkkel, bőgővel és Lovasi András magyar szövegével előadott tradicionális amerikai blues, a „Senki nem ért semmit”, ami mintha csak most, ebben a formában talált volna igazán magára, pedig az Egyesült Államokban annak idején hallottam hamisítatlan utcai blues-zenészeket is, és mégis tökéletesnek, természetesnek éreztem ezt a változatot.

Lovasi egyébként egyik saját dalának feldolgozásában (meg még pár másban) szintén énekelt, és míg a tényleges Kispál koncertet kihagytam (idén is), ahogy elhallgattam őt és a Csík zenekart, újra kedvem támadt meghallgatni az eredeti Kispál-számokat.

Ám még ezt is lehetett überelni. Egy másik, még kedvesebb barátom láttatta meg velem a Quimby szövegeiben rejlő költészetet (bár túlzottan nem rejtőzik el, csak jobban oda kellett volna figyelnem), most viszont azt is megtudhattam, mennyire gyönyörű ez a muzsika. A „Most múlik pontosan” feldolgozása már-már fájdalmasan szépre sikerült, egyszerűen nem tudtam betelni vele.

Azért, hogy a zenészek eredeti hivatásukat is gyakorolják, a koncert lezárásaként előadtak egy kalotaszegi legényesből, egy csárdásból és még egy táncból összeállított, rövidke blokkot, amire a már fellelkesített közönség addig kevésbé aktív tagjai közül is sokan táncra perdültek.

Furcsa, hogy amikor még az iskolában, népdalok énekeltetésével igyekeztek megszerettetni velem a magyar zenét, mennyire sutának és életszerűtlennek tűnt az egész. Az efféle koncertekből viszont hiányzik mindenféle mesterkéltség, ugyanakkor egyértelműen kiviláglik belőlük a mélységes zeneiség, és szerintem ez az, amivel eleven tarthatják a hagyományt.