FőképA tegnapi nap igen fárasztó rohanás volt a különböző helyszíneken, az egy időpontban fellépők minél nagyobb számú megtekintéséért.
Most már biztosan állíthatom, hogy ez a misszió eleve kudarcra ítéltetett a sok zavaró, akadályozó, vagy még csábítóbb tényezők miatt, emellett pedig az emberi teljesítőképesség is véges.
Ezzel nem vagyok egyedül: erre akkor jöttem rá, amikor a hajnali HÉV-en végignéztem a lestrapált arcokon.

A szombat megint rengeteg embert vonzott, ami nem csak a hétvégének volt köszönhető, hanem a neves fellépőknek is.
Az elviselhetetlen embertömeget pedig olyan helyszíneken lehet legjobban elkerülni, mint például a Blues színpad, ahol először Tom White műsorán lazultunk.
A bulizós rockabilly blues nagyon kellemes volt itt, s egy Szigetes nap nem is kezdődhetne jobban, mint egy kis visszafogottan bulizós műsorral, legalábbis miután lekéstük a Watch My Dying koncertjét.

Ezek után kezdődött az igazi rohanás, aminek során egyszerre tűntünk fel több helyszínen csak bele-belepillantva egy-egy showba. Talán az a sajátosság, hogy egy időpontra szervezzék a nagy várakozást megelőző eseményeket, ezen a napon tejesedett ki legjobban.

Ezt a véleményemet láthatólag az Inka-H nevű U2-tribute zenekar frontembere is osztotta. Nem véletlenül, hiszen műsoruk időpontja alatt sem a zenekar, sem közönsége nem láthatta az R.E.M. showját.
Pedig a Blikk színpadon muzsikáló együttes nagyon ízesen és korrektül adta elő a U2-műsorát, ráadásul ottlétemkor éppen kedvenc Joshua Tree-számaimat prezentálták.

Bizony én magam is gondban voltam, mert ugyanannyira volt vonzó ez a program a nem túl zsúfolt sátor és a hangulat miatt, mint hogy élőben is hallhassam a „Man on the Moont” egy valószínűleg távoli és minden kényelmet nélkülöző Nagyszínpad előtti állóhelyről.

Végül ez utóbbi győzött, még ha az említett dalról le is maradtam. Az R.E.M. már sokkal élvezhetőbben és jobban szólt, mint korábban Serj Tankian koncertje, amit elsősorban az élvezhetetlen hangzás miatt nem is hallgattunk végig.

Ez a pörgős, de érzelmes pop-rock érzés így teljesen átjött. A zenekar teljesen elemében volt, a zene mellett pedig a kivetítő különösen megvágott és torzított képei, valamint az égen látható holdfogyatkozás gondoskodott a látnivalóról.

Bár nem különösebben ismerem és szeretem, de azért kíváncsi voltam a Hammerworld sátorban zajló Meshuggah-koncertre is.
A nagy ismertségnek és hatalmas kultusznak örvendő együttes sajnos most sem tudott meggyőzni, ami talán nem is nekik köszönhető, sokkal inkább a már rendszeresnek tűnő hangosítási problémáknak.
Egyszerűen pokoli rosszul szólt a sátorban a zene, a hangszerek együttes hangja csak káoszt eredményezett, ami ugyan a Meshuggah zenéjére is valamilyen szinten jellemző, de ennél azért mégiscsak rendezettebb, ha lemezen hallgatja az ember.

Kis pihenést és feltöltődést követően újabb megpróbáltatás várt ránk, ami már tényleg soknak hatott és további óriási csalódást jelentett.
Az A38 színpadon fellépő Anima Sound System koncertje kezdetnek több mint fél órát csúszott, de ha ez nem lett volna elég, az egy nyitott bejárattal ellátott, és az összeverődött tömeghez képest kis méretű sátorban folyamatos volt a vándorlás ki és be.

Egy - féllábon és kényelmetlen pozícióban töltött - óra, három dal, folyamatos ütés, rúgás és lökdösődés után tűrőképességem és türelmem végére érve inkább ez alkalommal is kihagytam az Anima műsorát.
A kellemetlen tapasztalatok és a fáradtság ellenére azért rendkívül lelkesítő és roppant hangulatos a Sziget fesztivál. Ha tovább tartana, akkor bizony magam is folytatnám, nem törődve a rossz tapasztalatokkal, viszont ezentúl egyszerre csak egy célra érdemes fókuszálni.