Főkép

Nézem a világot, az országot, benne vagyok, érnek a különböző hatások, múlik a fejem fölött az idő és… fásult lettem és kegyetlen… Olyan minden mindegy… már jó ideje… olyan: „Minek?” És: „Ezt is minek?” hangulatom van, már régóta. És tényleg, minek? Mi értelme? Ennek? Itt? Most?

És amikor már tényleg azt hiszem, hogy ez az alja mindennek… amikor már az se dob fel, hogy hozzánk került egy új kutya (ez is: a lány, akinek majd megszakadt a szíve, hogy le kell mondania erről az ír szetterről, színésznő, pillanatnyilag GNM-tanodás, Eszternek hívják, és biztos vagyok benne, hogy még fogunk hallani róla - aki képes arra, hogy a Művészet érdekében megváljon egy ilyen Baráttól… az az ember más áldozatokra is képes lesz a „hivatása” érdekében… az áldozatoknak pedig mindig van valamilyen eredményük)… vagy hogy volt egy Palotanegyed Fesztivál… vagy… vagy…Vagy hogy már elég jól fújom a bluesokat a szájharmonikámon, amit megint előkapartam valahonnan… vagy…
Mindegy.
Mint a végzetes partra vetett hal… olyan vagyok…

A lényeg: szerencsére mindig történik valami, ami továbblök, ami kiránt abból a Gödörből, amiről az Alice in Chains a „Down in the Hole”-ban énekel. (Ez is: láttam egy videót, mert a Totem dobosa, Ramon felhívta rá a figyelmemet; az Alice énekese elvesztette a nőjét, a lelki társát, aztán valami koncerten elénekelte ezt a dalt; a hideg kiráz, milyen átéléssel - és már megint eszembe jutott, hogy:
„Az angyalok szentimentalizmusa semmit sem ér; a valódi kincs a démon szeme sarkában megjelenő könnycsepp” .)

Persze, mindig történik valami, mert „…nem lehet mindig, minden sötét…”, ahogy a Mantra mondja. Nálam ez a „valami”, ami történt, megint a zenével kapcsolatos. (Ahogy kedvencem az új, Szemenszedett igazság című lemezén énekli: „…ez jobb, mint a drogok…”)

Mik ezek a zenék, kik ezek az emberek, akik az én esetemben, életemnek ebben a periódusában betöltötték azt a funkciót, amit a valódi Művészeknek be kell tölteniük? („A műalkotás erős vegyszer - lemarja az álságosság-húst a valóság csontjairól; a művész hatalmas mágus - oly erőknek parancsol, hogy hatalma csak a Teremtőkéhez fogható.”)

Nézzük sorban:
1.) Ágnes (már megint);
2.) A Fatal Shore és Phil Shönfelt;
3.) Bruno Adams;
4.) A Gallon Drunk;
5.) Kowalsky (már megint);
6.) Buckethead;
7.) és még valami, ami nem igazán tetszik, de forró napokon langyosnak ez is jó: Steven Seagal és a Thunderbox.

Ágnes - Titkaid

Kb. két éve, amikor még nem voltam se ennyire fásult, se ennyire kegyetlen, egészen véletlenül meghallottam az „Ígéret” c. dalt, azt hiszem a Viván. Ez annyira megtetszett, hogy gyorsan írtam róla valamit, ide az ekultúrára (Ígéret). Aztán addig kavarásztam különböző telefonokkal meg emailekkel, míg végül sikerült személyesen is találkoznom Ágnessel. Ez 2006 decemberében történt.

Jó szokásomhoz híven (ez nálam már kóros) neki is bedobtam az ötletet, hogy „csináljunk könyvet”. Eleinte nem igazán értette a dolgot, vagyis magát a dolgot igen, csak azt nem, hogy miért éppen vele, miért éppen én, és miért éppen könyvet? Elbeszélgettünk, és ahogy telt az idő (első személyes találkozásunk kb. 3-4 óra hosszat tartott), szép lassan kezdtem megismerni őt.

Nem, ez így nem jó. Természetesen nem ismertem meg (egy nőt, főként egy előadóművészt, legfőképpen pedig egy ennyire kreatív gondolkodású embert sosem lehet igazán ki- és megismerni), viszont kezdtem sejteni, hogy milyen is lehet.

Első pillantásra jó nő. Ez kétségtelen. Második pillantásra művésznő. A szó valódi, és legtisztább értelmében. Aztán… Aztán oldódik egy kicsit, és a nő, meg a művésznő mögül lassanként előbújik a kreatív és intelligens ember - úgy is mondhatnám: leomlanak a falak, és láthatóvá válik a tűz. A teremtő tűz, az eleven tűz, mit tudom én milyen, lényeg az, hogy: tűz. Manapság kevesekben lobog, és még kevesebbek használják, azt meg már tényleg lazán össze lehet számolni, kiknél mutatkozik meg.

Tűz… Ez is hülyeség. Nem is tűz ez, mert az pusztít, hanem inkább valami olyasmi, amit a tehetségből, a kreativitásból, a teremteni vágyásból, az intelligenciából, a tapasztalatokból és tudásból, a hitből… meg a fene tudja, még mi mindenből mixeltek össze. Alkotó erő. Ilyesmi.

Na, szóval elbeszélgettünk Ágnessel, aztán kifelé menet (volt már vagy sötét este) volt ám sikítozás, meg autogramkérés, mert hogy egy 10-12 fős lánycsapat éppen ott ment az utcán, és véletlenül éppen felismerték Ágnest. A tűz elrejtődött, megint a profi előadóművész jelent meg a szemem előtt. Autogramokat osztott, aztán hello, szia, szevasz. Időnként telefonálgattunk egymásnak, de az az igazság, hogy nem jutottunk előrébb a közös könyvvel.

Aztán tavaly május táján megjelent egy bizonyos énekes egy bizonyos könyve, amire sajtótájékoztatót rendeztünk. Ágnest is meghívtuk. Meg is érkezett - kb. 3 órás késéssel. Na nem baj, a médiások lemaradtak róla, de ha már ott van, akkor együnk-igyunk, beszélgessünk. (A késés oka az a bizonyos betegség volt, ami akkor még kínozta, most már - azt hiszem - nem; erről néhány riportban már nyilatkozott.)

És ahogy ott ültünk, egyszer csak megkérdezi:
- Láttad a Szerelem első vériget?
Ja.
- Emlékszel arra a dalra, tudod, amiben a Bery Ary meg a Gombóc…?
Ja. Emlékeztem. Előtte nem sokkal néztem meg a klipet a you tube-on, röhögtem is, ahogy Alföldi Róbert festett szemmel nyomkodja a billentyűket a színpadon. (Most már nem nyomkod billentyűket. Most már igazgató.)
{Azért néztem meg, mert van a Dávid, (Daw), akiből egyszer még író lesz; na, ez a Dávid totál úgy néz ki, mint annak idején Bery Ary, és mutatni akartam Andinak (feleségemnek), hogy nézd már, ez a Dávid olyan, mint a Bery Ary.}

Szóval, Ágnes.
- Tetszik. Egyfolytában ez a van a fejemben. „Titkaid”…
És eldúdolt belőle valamit. Emlékeztem rá, de akkor és ott éppen nagyon meleg volt ahhoz, hogy nosztalgiázzam.
Na mindegy.

Eltelt megint vagy fél év, vagyis majdnem egy, és látom a tévében: Ágnes, Titkaid.
Hoppá! Megcsinálta?
Megcsinálta!
Sajnos lemaradtam a dologról, csak a végét csíptem el, de így volt ez az „Ígéret” esetében is. Viszont már akkor tetszett.

Aztán most itt van a kezemben a maxi, vagy nem is tudom, milyen lemez. Ágnes: Titkaid. Amikor meghallgattam, az jutott eszembe, hogy jöttünk kifelé az Uránia moziból, valamikor nagyon régen, az akkori csajommal; jöttünk kifelé a Szerelem első vérigről, a lánynak nagyon tetszett, hát persze, a kis romantikus lelkének mi nem tetszik, ami a szerelemről szól?

Nekem a film nem igazán jött be, meg hát a new wave-nek nevezett dolog is távol állt tőlem egy picit, viszont ez a dal, a „Titkaid” (aminek akkor még nem tudtam a címét), az tetszett. Abban volt valami tűz. Valami, ami megfogott.

Nem tudom, hogy működnek ezek a dolgok. Állítólag a rezgés tehet mindenről. Vannak rezgések, amikkel tudok azonosulni, amik hatnak rám valamilyen módon (lehúznak vagy felpörgetnek, nyomorulttá vagy éppen pengévé változtatnak), és vannak, amik nem. Sosem lehet előre megmondani, mi hat rám, vagyis: mi tetszik meg.

Mondjuk a Danzig, az bejön, de a hasonló metalsatandarkgót dolgok közül már nem sok. Meg mondjuk bejön a Type O Negative, de mondjuk a The 69 Eyes - szerintem - olyan, mint a híg limonádé. Vagy: a Queentől és Freddy Mercurytól mindig kirázott a hideg (akkor is ez történt, amikor egy Kriszta nevű lány miatt annak idején sokat kellett hallgatnom a „Bohemian Rhapsody”-t), Ozzyt bohócnak, Marilyn Mansont ostoba pojácának tartom, a Stonest mindig is untam (talán mert már jó ideje klisékkel dolgozik), viszont Hendrix és Zep és Emerson és…. szóval sok minden nagyon bejön; Lous Armstrongtól ideges leszek, viszont John Coltrane és Miles Davis zenéjét szeretem.

Vagy: a Tool-t imádom, de totál depresszióssá válok tőle, a Perfect Circle viszont mindig feldob - pedig ez a kettő nincs is olyan távol egymástól. Vagy: Muddy Waters Electric Mud című lemezét annak idején - és most is - agyoncikizte az úgynevezett szakma, nekem viszont valamennyi Muddy-lemez közül ez tetszik a legjobban. És hiába istenítik Robert Johnsont, aki a blues atyja, nekem nem igazán tetszik, ellenben R. L. Burnside… Na, ő nagyon jó. Vagy: Andreas Wollenveider negatív, Alice Coltrane viszont pozitív, pedig mind a kettő hárfás. Én így rezgek.

Szóval, annak idején, ahogy jöttünk kifelé a csajommal az Urániából, és ő lelkendezve beszélt arról, hogy romantika, meg szerelem, meg sok minden, amiről a film szólt, meg hogy ő hogyan akar élni, és ez milyen klassz volt stb. (hiába, na, tinédzser volt a lelkem), nekem végig ez a dal pörgött a fejemben. „Titkaid”…

Aztán eltelt egy csomó év. A tinilány, az akkori csajom felnőtt, anya lett, férje van… (Ezt a faszit hagyjuk. Ez egészen véletlenül én vagyok.) És vele együtt felnőtt 1-2 nemzedék, aztán 1-2 üresfejű csapat, akik előtt már nincsenek ideálok. Váltottak körülöttünk némi rendszert, születtek pártok, sztárok, valóságshow-k, marhaságok… És most megint itt van a „Titkaid” - ezúttal Ágnes előadásában.

Tűz. Lobog. És még mindig üt. Talán azért, mert Dés László szerzeménye? Talán. Nem tudom. Ha agyonütnek, akkor se tudnék felsorolni három Dés László szerzeményt, pedig biztos ismerek vagy ötvenet, itt vannak a fülemben (valamennyiünk fülében), csak éppen nem tudjuk, vagy nem vagyunk biztosak benne, hogy ezt is ő írta.

Ágnes tavalyelőtt, év végén az „Ígéret”-tel hatott rám. Abban aztán van lendület, szenvedély, érzelem, keménység, ötlet, minden. Most ugyanezeket a dolgokat átvitte az „Titkaid”-ba. A hangjában is van valami, ami hitelessé teszi a dal mondanivalóját; egyszerre kemény és simogató, reményt vesztett és bizakodó. Olyan… ellentétes dolog az egész, de az „ellentét” szó legjobb értelmében.

Ha ízhez kellene hasonlítani, olyan, mintha egyszerre lenne jelen az édes, a keserű, a savanyú, a sós, a „besavazott hamburger” íz, meg a méz, de mindenből éppen csak egy kicsi, és mindenből éppen annyi, amennyi kell. Oké. Most talán a nosztalgia, az elveszett ifjúság utáni vágy beszél belőlem. Talán többet látok bele ebbe a dalba, mint amennyi benne van. Talán azért, mert nekem tényleg vannak emlékeim ezzel, az eredeti „Titkaid”- dal kapcsolatosan. Nem tudom.

Azt sem tudom, hányan lesznek azok, akik úgy érzik majd, ez a dal, Ágnes előadásában pontosan olyan rezgést ad, amire nekik éppen szükségük van - abban viszont biztos vagyok, hogy akit egyáltalán megérint, akihez eljut, arra komoly hatást gyakorol majd.

Előadó:
Ágnes

Közreműködő(k):
Berencsi Attila

A lemezen elhangzó számok listája:
Titkaid (Ne higgy nekem)
Ígéret
Titkaid C64
Titkaid minden nap - Ágnes/Bery Ary duett
Ígéret ambient
Deja Vu

Bónusz:
Ígéret - klip
Óh, szív! Nyugodj! - klip

Diszkográfia:
Örök nyár (1999)
Deja Vu (2001)
Csak egy éjszaka volt (2004)
Ígéret (2006) maxi
Férfiszóval - József Attila 100. (2008)
Titkaid (2008) kisnagylemez