Főkép

Ahogy kamaszodik a Sziget, egyre inkább elmegy valamiféle fősodor felé. De nem ám az aurea mediocritas, az arany középút szélsőségektől mentes igényessége jellemzi, hanem a senkit sem zavaró semmitmondás és sekélyesség, ami kellően betépve, vagy nagy mennyiségű alkoholos ital elfogyasztása után talán még élvezhető is lehet.

Persze elfogadom, el kell fogadnom az úgynevezett tömegigényt, de tiszta szívvel nem azonosulhatok olyan csapatokkal, akik csak elviekben - ha egyáltalán - ellenzik a rendszert, az establishmentet, és hajbókolva szolgálják ki rajongóikat és a közelvárásokat.

Mert a Sziget nem így, nem ennek indult, hanem valamiféle alternatív szórakozási lehetőségnek, ahol jelentős, de nem a megalkuvásukról ismert zenekarokat és előadókat láthatott az, aki tényleg vevő volt az ilyesmire.
Ezért is döntöttem úgy, hogy ezúttal amennyire lehet, hanyagolom a nagyszínpadosokat.

Ehelyett megnézek egy Donegal megyéből származó, eredeti ír folkegyüttest, az Altant.
Végtére is a két nappal előttük fellépő Flogging Mollyt ugyan valóban nem nevezhetném kutyaütőnek, miért kellene nekem a felvizezett változatot választanom, amikor a tiszta forráshoz összehasonlíthatatlanul közelebb álló, eleven hagyományőrzést is megismerhetem.

És bizony két hegedű, egy gitár, egy buzuki, egy harmonika, egy bodhrán (ír dob) és egy énekhang ugyanolyan tüzes hangulatot képes teremteni - elsősorban sodró lendületű reeljeikkel és jigjeikkel -, mint a teljes rockparafernáliával felvértezett amerikai csapat.
Annyi különbséggel, hogy rájuk csupán töredéknyien voltak kíváncsiak (és elmondhatatlanul jobbak voltak).

Már ezért megérte volna minél távolabb maradni a mainstreamtől, de a java még váratott magára, ugyanis a Világzenei színpadhoz mindenekelőtt a Barbaro miatt zarándokoltam el.

A magyarországi ős-világzenésekre még az Altannál is kevesebben voltak kíváncsiak, és biztosra veszem, nem azért, mert az írek „nagy” kiadóhoz, az EMI/Virgin égisze alatt működő Naradához szerződtek le.
Ez azonban nem akadályozta a csapatot abban, hogy káprázatos hangorgiákkal döngöljön minket a földbe.

Az új (viszonylag új, mivel a Barbaróval már négy éve együtt zenélő) gitáros-énekes, Both Miklós egyértelműen új szín a zenekarban.
Míg Cziránku Sándorról is elmondhatom, hogy technikailag és ihletettségben egyaránt tökéletesen - meghökkentően tökéletesen - ura hangszerének, amit Both Miklós képes kicsalni dakotavörös Fenderéből, az egyértelműen a pszichedélia és a transzcendelitás területe már.

És mégsem ez jelentette a kora esti előadás fénypontját, hanem amikor a mostani felálláshoz két régi tag, Georgios Tzortzoglou énekes és a Riverdance egykori tagjaként, valamint a Naplegenda zeneszerzőjeként is ismert Nikola Parov dudás, furulyás (kavalos?) csatlakozott.

Az immár hat zenész (ugyebár Herpai Sándor dobolt, Zsoldos Tamás pedig basszusgitározott) a népdalokat a progresszív rockzene tradícióival összevegyítve egészen sajátos világot teremtett élőben is a színpadon.

A többségében aszimmetrikus bolgár, balkáni, csángó és magyar ritmusok és furcsán keleties dallamok semmi máshoz nem hasonlítható egységgé álltak össze a roppant kemény rockzenei alapok felett.
Azt nem mondhatnám, hogy felkészületlenül különösebben könnyen azonosulni lehetne ezzel az egészen extrém műfajjal, de kellő rákészüléssel, esetleg a három album ismeretében - közhelyes, de tényleg - feledhetetlen az élmény, amit a Barbaro nyújtani tud.

S bármily hihetetlen, a koncertet teljes beleéléssel végigtombolta egy gimnazistakorúnak tetsző, Sex Pistols-pólós fiú. Egyszóval talán nem feltétlenül veszik el, ütközik áthatolhatatlan falakba az üzenet. És ne is vesszen, mert mi lennénk azok, akik veszítenek vele.

Levezetésképp átballagtam még az Octopus Összművészeti Helyszínre, ahol belehallgattam a Capriccio romantikus estjébe, majd ennek végeztével vissza a nagyszínpadhoz, ahol az Ärzte (Die Ärzte, tudom, de egyszerűen viszolygok a határozott névelő kettőzésétől) nyomult.
Márpedig oly mértéktelenül üresen, hogy úgy döntöttem, ezt nem bírom tovább. Így otthagytam az egészet, és ennek köszönhetően nem mondhatom el hitelesen:

Fél tízkor a Sex Pistols lépett fel több tízezer ember előtt a nagyszínpadon.