FőképMár megint itt vagyok. Ha valaki azt kérdezi, miért járok évről-évre ide, akkor nem tudok felelni neki. Valahol az eltelt idő homályába veszett a válasz. Abban biztos voltam, hogy jönnöm kell. Mert szükségem van rá, mert az életem részévé vált ez a Sziget nevű dolog.

Sok vád érte a szervezőket, hogy a külföldiekre kihegyezett eseménnyé alakították át a fesztivált és az átlag magyar szigetelőnek megfizethetetlen árakat szabtak.
Eddig azt mondtam, hogy ugyan nem olcsó, de megfizethető. Idén fordult a kocka, horribilis összegeket kell fizetni mindenért. Ez nagyon nincs így jól.

Ráadásul a bejáratnál elég szigorúan kezdik venni a „háztáji” dolgok behozatalát, egyre több dolgot nem lehet behozni, így arra kényszerül az ember, hogy nem egyszer dupla árat fizessen valamiért.

Az alapkiépítés idén nagyban változott. A metal sátor végre elkerült az eddigi helyéről és bekerült a Sziget közepére, a régi mozirétre. Nincs Bahia; a Wan2 idén nagyobb sátrat kapott és száznyolcvan fokot fordítottak rajta, új belépő az MR2. Elég rendesen vannak itten változtatások, kérem szépen.

Szóval itten vagyok, és a 0. napon a világ egyik legnagyobb hírű heavy metal zenekara koncertezett, az Iron Maiden.
Előzenekar is volt, Lauren Harris kisasszony személyében, aki nem más, mint a Maiden-basszeros Steve Harris lánya.
A hölgy nem hazudtolta meg magát, hard rockban utazik, és nemrégiben jelentette meg debütáló albumát. Sajnos, azt ki kell jelenteni, hogy ezzel az anyaggal nem fogja veszélyeztetni „ősét”.

Zenéje egyenlőre a jól bevált kliséken alapul, és csak nagyon minimális újítás, eredetiség fedezhető fel benne. Az énekhanggal viszont nincs semmi probléma, ha még egy keveset dolgoznak a muzsikán, akkor biztosan nagy durranás lehet Lauren Harrisből.

Összességében azért arra jó volt ez a kicsit rövidre sikerült koncert - nagyjából fél óra -, hogy a tömeg összegyűljön és ráhangolódjon az est igazi sztárjaira.

Szinte hihetetlen, de majdnem percre pontosan kilenckor el is kezdődött az Iron Maiden koncertje. Hihetetlen energia és fiatalosság - ez már az első percekben lejött a színpadról.
Bruce Dickinson énekes végigszáguldotta az előadást; nem tudom honnan volt hozzá ereje.

Színpadképileg a kezdeti időszak köszönt vissza. Monumentális molinók cserélődtek nagyjából tíz percenként, kedves kis Eddie bábok mozogtak jobbra-balra. És persze az elmaradhatatlan pirotechnikai megoldások hatásosan dobták fel a koncertet.

Az urak pedig két órás örömzenével kápráztattak el bennünket. Igazi „best of”-ot hallhattunk, minden nagyobb sláger elhangzott. Mégis volt egy kis zavaró momentum, ami miatt aztán még most is megosztottság jellemzi a velem kint lévő kis csapatot.
Ez pedig - szokás szerint - a hangosítás. Nem ragozom, nem volt az igazi. Ettől függetlenül nekem tetszett a koncert, szerintem jó volt. Ennyi.