Főkép
Az éjszaka közepén, teljes kivilágításban haladt el Awinspoor mellett. Az ingajáratban közlekedő hajók, melyek az egész rendszeren keresztül versenyt repültek vele, egyszeriben elmaradtak mögötte. Később sokan állították, hogy elcsípték a fedélzeti rádióállomás adását, amiben a kor egyik népszerű, éjszakai mulatókban fellépő komikusa szerepelt. Röviddel a reggeli után, már a legkülső sziklás bolygó szomszédságában közelítette meg az ugróhelyzetet, és menetrendszerű pontossággal lépett be az Armstrong- térbe. Kétezer-hatszáz lelket – utasokat és legénységet – vitt magával.

Machias
Krónikák, XXII.

Azon az éjszakán, amikor hallottuk, hogy a Capella eltűnt, épp egy veszekedésbe torkolló alkudozásban voltam egy gazdag ügyféllel valami négyezer éves agyagedény-gyűjtemény felett. Rögtön abbahagytuk, hogy meghallgassuk a tudósítást. Valójában nem sokat tudtak mondani azon kívül, hogy a Capella nem lépett vissza a lineáris térbe, ahogy várták, és hogy a késés immár tekintélyesnek volt mondható, tehát bármelyik pillanatban várható volt annak a bejelentése, hogy a hajót hivatalosan elveszettnek nyilvánítják.
Aztán következett a kiváló és tekintélyes utasok nevének felsorolása: diplomaták, sportolók, egy muzsikus, aki tudvalevőleg már évekkel korábban megőrült, de a műveinek minden jel szerint ez csak jót tett, egy diákcsoport, akik megnyertek valamilyen versenyt, és egy titkos tanokat ismerő gazdag nő a férfi kísérőjével.
A Capella elvesztését jóformán az első pillanattól kezdve a legendák különleges légköre vette körül. Kétségtelenül előfordultak ennél sokkal nagyobb szerencsétlenségek. De a hatalmas csillagközi űrhajó kétezer-hatszáz utasa nem hétköznapi körülmények között halt meg. Ha egyáltalán meghaltak. Senki sem tudja. Épp ettől olyan elbűvölő a történet.
Az ügyfél, akinek a nevére már nem emlékszem, szomorúan ingatta a fejét az élet kiszámíthatatlanságán, majd egykettőre visszatért a kezében lévő műtárgyhoz. Hamarosan meg is egyeztünk egy inkább neki, mint nekem kedvező árban.
A Capella a legújabb típusú csillagközi járművek zászlóshajójaként fel volt szerelve minden elképzelhető biztonsági berendezéssel, és egy olyan pilóta irányította, aki bizonyíthatóan a legrátermettebbek közé tartozott. Fájdalmas volt belegondolni, hogy a legnagyobb csendben szellemhajóvá korcsosult.
Előfordult ez már korábban is. Csak nem ilyen nagy hajóval, és nem ilyen sok utassal. Szinte azonnal slágertéma lett belőle, és elméletek sokasága született.
Egyesek szerint ráfutott az idő egy metszéspontjára, ahonnan egy jövőbeli időpontban lépett ki, úgy, hogy közben az utasok és a hajó legénysége nem is sejtette, hogy bármi szokatlan dolog történt. Természetesen régóta elveszítünk időnként hajókat, és még soha egy sem tért közülük vissza. Úgyhogy ha valahol a jövőben kóborolnak, akkor az meglehetősen távoli jövő lehet.
A legszélesebb körben elfogadott elmélet szerint az Armstrongok egyszerre, egyidejűleg mondták fel a szolgálatot, s hagyták sorsára a hajót, amely így senki által nem látva, nem hallva vándorol az idők végezetéig. (Bennem felmerült, milyen nagyszerű lehet ezt közölni az utasok hozzátartozóival.)
Seregnyi más elképzelés volt még ezen kívül. A Capella átjutott egy másik univerzumba. Valami működési hiba kihajtotta egy másik galaxisba (még inkább a galaxisok közötti áramlatokba). Én a vándorkő-elméletet tartottam a legvalószínűbbnek: az Armstrong-tér nem tökéletes vákuum, és a Capella összeütközött valamivel, ami túl nagy volt az erőtereinek.
Természetesen nekem éppúgy nem volt fogalmam a dologról, mint bárki másnak. De ettől függetlenül lehangoló volt. És egy okkal több, hogy amíg nem muszáj, ne szálljak fel ezekre a nyavalyás bárkákra.


Ezután napokig tele volt a net az ilyenkor szokásos sztorikkal. Az a férfi, aki elaludt, és ezért lekéste a járatot, a Mindenhatót emlegette nagy elismeréssel, aki a jelek szerint nem bánt ilyen kíméletesen a többi kétezer-hatszáz utassal. A kapitánynak ez volt az utolsó útja, ugyanis miután a hajó befutott volna az utolsó kikötőbe, a Saraglia Űrállomásra, nyugdíjba vonult volna. A Rimwayen egy nő azt állította, hogy a katasztrófát megelőző éjszakán megálmodta a Capella elvesztését. (Később, alaposan kiaknázva a kijelentésében rejlő lehetőséget, a kor egyik legfőbb látnokává avanzsált.)
És így tovább. Hallottuk, hogy vizsgálatot fognak indítani, de természetesen ez nagy valószínűséggel úgysem vezet majd sehová. Végtére is nem sok vizsgálni való akadt az utaslistán, a rakományjegyzéken, a hajó menetrendjén és hasonlókon kívül. A fuvaroztató cég friss statisztikákat közölt, amik kimutatták, hogy az utasok nagyobb biztonsággal utaznak a Rigel és a Nap között, mintha egy átlagos város körül furikáznának.
A hajó elvesztése után körülbelül tíz nappal levelet kaptam egy unokatestvéremtől, aki a Rimwayen élt, és akivel évek óta semmi kapcsolatom nem volt. Ha még nem hallottál volna róla, Gabe rajta volt a Capellán. Részvétem. Tudasd velem, ha bármit tehetek.
A hír letaglózott.

Reggel két spondert tartalmazó elektronikus csomag érkezett a Brimbury & Conn ügyvédi irodától, amelynek a telephelye a mellékelt információ szerint szintén a Rimwayen volt. Betöltöttem a rendszerbe, majd letelepedtem egy székbe, és felvettem a fejpántot. A padló szintjétől mintegy fél méterre, körülbelül harminc fokos szögben megdőlve megjelent egy nő képe. A hang sem volt tökéletes. Elég könnyen ki tudtam volna egyenlíteni, de éreztem, hogy az egész nem fog tetszeni, úgyhogy nem törődtem vele. A nő a padlóhoz beszélt. Egy könyvtár próbált kirajzolódni körülötte. Kitakartam.
A nő a maga irodista, tipp-topp stílusában szemrevaló teremtés volt.
– Kérem, Mr. Benedict, engedje meg, hogy részvétünket nyilvánítsuk nagybátyja elvesztése miatt. – Szünet. – A Brimbury & Conn nagyra becsült ügyfele volt, és egyben jó barátunk is. Hiányozni fog nekünk.
– Ahogy mindnyájunknak – válaszoltam.
A kép bólintott. A nő ajka megremegett, és amikor újra megszólalt, hangja annyi bizonytalanságról árulkodott, hogy az előre elkészített szöveg ellenére meggyőzött róla, a
szavai mögött valódi érzelmek is rejtőzhetnek.
– Tájékoztatni szeretnénk, hogy önt nevezték meg az egyetlen örököseként. Be kell nyújtania a jelen adás toldalékában ismertetett dokumentumokat. – Úgy tűnt, mintha keresgélné a szavakat. – Természetesen megindítottuk az eljárást, hogy Gabrielt hivatalosan holttá nyilvánítsák. Ez persze némi késlekedést fog okozni. A bíróságok nem szokták elsietni, hogy eltűnt személyek ügyében eljárjanak, még ilyen helyzetben sem. Mi azonban szeretnénk felkészülni, hogy az első adandó alkalommal lépni tudjunk az ön érdekében. Következésképpen minél előbb küldje el nekünk a szóban forgó dokumentumokat. – Leült, és elrendezte a szoknyáját. – A nagybátyja ezenkívül letétbe helyezett nálunk egy önnek szóló lezárt közlést, azzal, hogy halála esetén juttassuk el önnek. A jelen üzenet befejezéseképpen az ön hangjára el fogjuk indítani. Mondjon valamit, bármit. Kérem, ne habozzon közölni velünk, ha a továbbiakban a segítségére lehetünk. És, Mr. Benedict... – A hangja suttogássá halkult. – Ő valóban hiányozni fog nekem.


Leállítottam, lefuttattam egy ellenőrző programot, és megigazítottam a képet. Aztán visszaültem a székbe, de csak nagy sokára tettem fel újra a fejpántot.
– Gabe.
A fények elhomályosultak, és én újra otthon voltam, a régi, emeleti dolgozószobában, a hajdani kedvenc süppedős karosszékemben. Úgy tűnt, hogy itt semmi sem változott: ismerősek voltak a faburkolatos falak, a régi, nehéz bútorok és a vörösesbarna függönyök. A kandallóban pattogott a tűz. Gabriel állt mellettem.
Alig karnyújtásnyira volt tőlem: magas volt, sovány, őszebb, mint ahogy emlékeztem rá, s arcát részben árnyék borította. Szótlanul megérintette, majd megszorította a vállamat.
– Szia, Alex.
Úgy, ahogy volt, szimuláció volt az egész. De akkor, abban a pillanatban rájöttem, mennyire hiányozni fog nekem a vén csibész. Vegyes érzelmeim voltak a dologgal kapcsolatban. Meglepődtem: azt vártam volna, hogy Gabe úgy fogadja el az őt ért csapást, hogy senkit nem tesz ki egy érzelgős búcsúnak. Ez nem vallott rá.
Jó lett volna, ha csak ülnöm kell és figyelni, de ilyenkor muszáj válaszolni, mert ha az ember hallgat, akkor a kép felszólítja, hogy beszéljen, vagy megnyugtatóan közli, hogy minden rendben van. Erre semmi szükségem nem volt.
– Szia, Gabe.
– Abból, hogy itt vagyok, gyanítom, hogy a dolgok rosszul sültek el – mondta bánatosan.
– Sajnálom – feleltem.
Vállat vont.
– Megesik. Az időzítés aligha lehetett volna rosszabb, de nem tarthatunk mindig mindent kézben. Felteszem, ismered a részleteket. Vagy most, hogy belegondolok, lehet, hogy nem. Ahová most megyek, jó eséllyel el fogunk tűnni, és többé nem hallotok rólunk. Igen, gondoltam. Csak nem úgy, ahogy vártad.
– Hová mész?
– Vadászni. A Lefátyolozott Hölgybe. – Megcsóválta a fejét, és láttam, mennyire bántja a dolog. – Borzasztó belegondolni, Alex, hogyan és mivé tudnak néha válni dolgok. Remélem, bármi történt is, legalább a visszaúton történt. Nem akarok hamarabb meghalni annál, hogy ezt megtudom.
A kérés világos volt.
– Nem jutottatok el a Saraglia Űrállomásig – mondtam.
– Ó. – A szemöldöke összeugrott, alakja megroggyanni látszott. Elfordult tőlem, megkerült egy kisasztalt, amely már évek óta a házban volt, és merev háttal leereszkedett velem szemben egy székbe. – Kár.
Lelassult: mozdulatai megfontoltabbakká váltak, eddig ábrándos vonásai elkomorultak. Nehéz volt megítélni, a kor jelei mutatkoznak-e rajta, vagy csak így reagál a saját halálhírére. Mindenesetre valami szürkeség, valami tétovaság, bizonyos el nem végzett dolgok tudata jellemezte a beszélgetésünket.
– Jól nézel ki – mondtam minden meggyőződés nélkül. Az adott körülmények között hátborzongató megjegyzés volt. Mintha meg sem hallotta volna.
– Sajnálom, hogy nem volt alkalmunk legalább még egyszer beszélgetni. Ez csak amolyan pótmegoldás.
– Igen.
– Bárcsak jobban alakultak volna közöttünk a dolgok.
Erre nem volt könnyű valamit is mondani. Ő volt az egyetlen rokonom, akiről tudtam, és köztünk is kialakultak a szokásos feszültségek. De ami ennél sokkal fontosabb: Gabe idealista volt.
– Nagyon megnehezítetted – folytatta. Arra gondolt, hogy én kényelmes életet éltem, azáltal, hogy ritka műtárgyakat adtam el magángyűjtőknek. Ő ezt a tevékenységet erkölcstelennek tartotta.
– Nem szegtem meg a törvényt – feleltem. Semmi értelme nem volt vitatkozni: bármit mondhatnék is, nem jutna el hozzá. Gabe lehetőségeit már meghaladta ez a fajta kommunikáció. Már csak az illúzió maradt.
– Itt megszegnél néhányat. Egyetlen felvilágosult társadalom sem hagyná, hogy szabályozás nélkül lehessen folytatni olyasmit, amit te csinálsz. – Vett egy nagy levegőt,
majd lassan kiengedte. – Hagyjuk. Nagyobb árat fizettem az elveimért, mint szerettem volna, Alex. Sokáig tartott.
Az előttem lévő alak csupán szoftver volt, semmi több, és csak annyit tudott, amennyit a nagybátyám tudott a betáplálás pillanatában. Nem értette azokat az elveket, amelyekről beszélt, nem fogta fel igazán a sajnálatot, amelyet éreztem. De lehetővé tette Gabe számára, hogy valami olyasmit tegyen, amit nagyon vártam tőle.
– Sajnálom – mondta. – Ha lenne még egy lehetőségem, ma már hagynám.
– De továbbra sem helyeselnéd.
– Természetesen.
– Jó.
Elmosolyodott, és elégedetten megismételte a megjegyzésemet. – Még van számodra remény, Alex. – Egy lendülettel felállt, kinyitotta az italszekrényt, és kivett egy üveget meg két poharat. – Mindinmist – mondta. – A kedvenced.
Jó volt otthon lenni.

Azzal a sponderrel megszegtem egy általam, a magam számára felállított szabályt: hagytam, hogy a képek hassanak rám, és hogy valóságnak fogadjam el az illúziót. Rájöttem, mennyire hiányzott a ház hátsó részében lévő faburkolatos, könyvespolcokkal teli dolgozószoba. Mindig is az volt a két kedvenc szobám közül az egyik. (A másik a tetőtérben lévő varázslatos hely, ahonnan gyakran figyeltem az erdőt, várva a sárkányok vagy az ellenséges katonák közeledtét.) Fenyő, frissen mosott vászonfüggönyök, casselate
könyvborító és megperzselt fa illata érződött benne. Telistele volt távoli tájakon készült fotókkal: egy elhagyatott, vadszőlővel befutott templom, melyet egy obszcén, csupa has és fog bálvány őrzött, egy törött oszlop egy amúgy kihalt, üres sivatagban, egy lépcsős piramis előtt összeverődött kis csoport, fejük fölött kettős holddal. Az egyik falon Marcross festményének másolata függött a halhatatlan Corsarius hadihajóról és plyseal vázlatok olyan férfiakról és nőkről, akikkel Gabe valamikor együtt dolgozott. (A plyseal volt az egyik hobbija. Rólam is volt egy ilyen kép, körülbelül négyéves koromból, a régi hálószobámban.)
És tárgyak mindenütt: játékok, számítógépek, lámpák, szobrok, amiket Gabe különböző lelőhelyeken talált. Még most is felfedeztem egy üveges szekrényben egy hengeres, szögekkel kivert tárgyat.
Feléje emeltem a poharamat. Ő is fölemelte a magáét, és tekintetünk egy pillanatra összetalálkozott. Már-már el tudtam volna hinni, hogy Gabe és én végre-valahára egyenesbe jöttünk. Az ital meleg volt, kellemesen zamatos, régi idők ízét idéző.
– Van valami, amit meg kell tenned – mondta.
VanDyne egyik képe, a Point Edward romjait ábrázoló alkotás előtt állt. Mindenki ismeri: megfeketedett roncsok vörös-arany gyűrűk alatt, és ezüst holdak egy csomóban. Amilyen állapotban a támadás után találták.
A szék kényelmes volt. Mondhatni, természetfölöttien az, ahogy a Mindinmist is a lehető legfinomabb. Ezt a jelenséget csak valójában nem létező dolgoknál tapasztalja az ember. Vannak, akik azt mondják, a tökéletesség lerontja az illúziót, és hogy a sponderek jobban működnének, ha fizikailag visszafogottabban vagy hiányosabban érzékelnénk a hatásokat. Ahogy a valóságos dolgokat.
– Mi lenne az? – kérdeztem, arra gondolva, talán meg akar kérni, hogy értelmesen vezessem a birtokot. Tegyek róla, hogy a pénz jó célt szolgáljon. Ne költsek el mindent szórakozásra és nőkre.
Megpiszkálta a tüzet. Néhány durranás hallatszott, és egy nehéz rönk lezuhant a rostélyról. A nyomában szikrák csaptak fel, majd hunytak ki. Az arcomba csapott a forróság.
– Hogy történt? Szívroham? A hajóval történt valami? Az ördögbe is, én meg képes voltam taxival rohanni az űrállomásra. Nem tudtam elnyomni egy mosolyt a gondolatra, hogy lám, a képben felébredt a kíváncsiság.
– Gabe – mondtam –, a hajó nem jött ki az ugrásból.
– Így kitolt velem a csibész? – A kezdeti kuncogás hangos hahotázásba csapott át. – Azon a nyavalyás kereskedelmi járaton haltam meg!
Belőlem is kirobbant a nevetés. A Mindinmist melegítette a gyomromat, és újratöltöttem a poharainkat.
– Nevetséges – mondta Gabe.
– Utas/kilométerben számolva a legbiztonságosabb utazási forma – jegyeztem meg.
– Hát, üssenek agyon, ha még egyszer elkövetem ezt a hibát. – De a nagy nevetést hosszú csend követte. – Azért szerettem volna látni.
Vártam, hogy mond még valamit. Hogy nem mondott, gondoltam, emlékeztetem.
– Látni? Mit? Mit kerestél?
Egy kézmozdulattal elhárította a kérdést.
– Hogy őszinte legyek, nekem ez nem túl kényelmes. Úgy értem, tényleg úgy illik, hogy az ember ne lábatlankodjon itt, miután már... – szórakozottan rázogatta a kezét, miközben a megfelelő szó után kutatott – ...eltávozott egy boldogabb világba. – Bizonytalannak tűnt a hangja. Elveszettnek. – De erre az eshetőségre is fel kellett készülnöm. – Tekintetét az enyémbe mélyesztve, tágra nyíló szemmel nézett rám. – Emlékszel Hugh Scottra?
Kutattam az emlékezetemben.
– Nem – mondtam végül.
– Persze, miért is emlékeznél? Hát a Terra Nuelára? Arra emlékszel?
Persze. Terra Nuela volt az első lakott világ, amit a Naprendszeren kívül építettek fel. A Beta Centauri körül keringő egyik forró, sziklás bolygóra telepítették, és ma már persze alig volt több, mint egy gödör a sivatagban. Az első ásatás volt, ahová Gabe elvitt magával.
– Igen – feleltem. – A legforróbb hely, ahol valaha jártam.
– Scott is ott volt ezen az úton. Gondoltam, talán emlékszel rá. Napnyugta után mindig elvitt sétálni.
– Oké – mondtam, és felrémlett előttem egy nagy, szakállas, barna bőrű férfi alakja. Persze abban az életkorban, amiben akkor voltam, mindenki nagy volt.
– Ha ismerted volna Scottot pár évvel ezelőtt, méghozzá olyannak, amilyennek én ismertem, most nem ismernél rá.
– Egészség? – kérdeztem. – Házassági problémák?
– Nem. Semmi ilyesmi. Körülbelül három éve tért vissza egy küldetésből. Komoran, szórakozottan, összezavarodva. Teljesen ki volt vetkőzve magából. Még az is megfordult a fejemben, egy pszichiáter valószínűleg arra a következtetésre jutna, hogy alapvető személyiségváltozáson ment keresztül. Nem találtad volna vonzó társaságnak.
– És?
– Egy vadonatúj, nagy felderítőhajó, a Tenandrome fedélzetén utazott. Valami nagyon különös dolgot láttak a Lefátyolozott Hölgyben.
– Mit?
– Nem árulta el nekem, Alex. Semmit sem mondott róla.
– Gyanakszol valamire?
– Tudom, mit láttak. Vagy legalább is azt hiszem, hogy tudom. Az én utam is oda vezetett, amikor... – Elhallgatott. Nem tudta folytatni, csak felmutatott a mennyezetre.
– Mit gondolsz, mit láttak?
– Nem tudom, mennyit mondhatok el neked – felelte.
– Az ilyen adásoknál mindig van valami biztonsági probléma.
És nem akarom, hogy híre menjen.
– Miért nem? – tudakoltam.
– Hidd el, ha mondom. – Már újra a székében ült, és úgy masszírozta a homlokát, mint olyankor, amikor ki akart számolni valamit. – Haza kell jönnöd. Sajnálom, de elkerülhetetlen. Jacobnál mindent megtalálsz, amire szükséged lesz. A „Leisha Tanner” dossziéban van. Az ügyvédektől megkapod a hozzáférési kódot. – Hirtelen nagy-nagy fáradtság jelent meg az arcán. De kitartott. – A francba, hogy ezt elmulasztottam, Alex. Irigyellek.
– Gabe, nekem itt van az üzletem. Nem lehet, hogy csak úgy fogom magam, és itt hagyom az egészet.
– Megértem. Azt hiszem, könnyebb lett volna másutt keresnem segítséget. Több munkatársam is van, akik a lelküket is eladnák ezért. De én kárpótolni akartam magunkat az elvesztegetett évekért. Az én ajándékom és a te jutalmad, Alex. Tedd meg, amire kérlek: soha nem fogod megbánni. Legalábbis nem hiszem.
– Most nem mondhatsz el belőle valamit?
– Többet nem, mint amit már elmondtam. Mindent megtudsz otthon.
– Ki az a Leisha Tanner?
Elengedte a kérdést a füle mellett.
– Ne beszélj erről senkinek. Legalábbis, amíg nem tudod meg, miről van szó. Azt is meg kell mondanom neked, Alex, hogy itt az idő a legfontosabb tényező. Ha harminc szabványnapon belül nem jelentkezel a Brimbury & Conn irodában, az ajánlatot más kapja. Sajnálom, de nem kockáztathatom meg, hogy ez kicsússzon a kezünk közül.
– Gabe, te még most is nagy csibész vagy – mondtam könnyedén, mire elmosolyodott.
– Annyit elmondhatok, hogy tudom az igazságot Talinóról – közölte önelégült képpel.
– Ki az ördög az a Talino?
Elbiggyesztette a száját.
– Ludik Talino.
– Ó. Az áruló.
Bólintott.
– Igen – mondta álmatagon. – Christopher Sim navigátora. Talán a világ egyik legszerencsétlenebb embere.
– A becstelen jobb szó lenne rá.
– Igen. Helyes. Még kétszáz év múlva is képes felkorbácsolni az indulatokat. – Gyors léptekkel körbejárta a szobát; valóságos energiaforrássá változott. – Tudtál róla, hogy mindvégig ártatlannak vallotta magát?
Vállat vontam.
– Mindez már a múlté, Gabe. Megértem az érdeklődésedet, de el sem tudom képzelni, miért jelentene biztonsági kockázatot bármiféle, Ludik Talinóval kapcsolatos dolog. Nem adnál erre némi magyarázatot?
– Inkább nem mennék bele ebbe a témába, Alex. Fogalmad sincs, mennyi minden forog itt kockán. Gyere, amilyen gyorsan csak tudsz.
– Oké. Megcsinálom. – Egyre jobban nehezemre esett a beszéd. Teljesen hidegen hagyott az az agyagedény-gyűjtemény vagy akármi, amit ebből az időből megtalálni vélt. Bizonyos értelemben ezek voltak az utolsó együtt töltött perceink, és én csak erre tudtam gondolni. – Értesítem az ügyvédeket, hogy úton vagyok. De van néhány dolog, amit itt még el kell rendeznem. Ragaszkodnak hozzá, hogy betartsam az egy hónapos határidőt? Arra gondolok, hogy amit találtál, már ott volt kétszáz éve. Nem jelenthet különösebb gondot, ha még eltelik egy-két hónap.
– Nem. – Állát egyik öklére támasztva felém hajolt. Szemében derűs fény csillogott. – Talán nem. Szerintem egy kis késlekedésnek most már nincs túl sok jelentősége. De meg kell majd kérdezned erről a Brimbury & Connt. Az ő belátásukra bíztam ezt az ügyet. Gondolom, azon fog múlni, hogy megbízhatónak találnak-e. – Kacsintott. – Ha már elolvastad az anyagot, könnyen lehet, hogy azt fogod gondolni, helytelenül jártam el. Nincs biztos módszerem arra, hogy megítéljem a reakciódat. Be kell vallanom, nem tudom eldönteni, hogyan viselkedjek ebben az ügyben. De mindent rád hagyok és megbízom benned. Sajnálom, hogy nem leszek veled, amikor a végére érsz.
– Ott leszel – mondtam.
Nevetett.
– Szentimentális blabla, Alex. Már halott vagyok, rég nem törődöm ezzel az üggyel. De annyit megtehetsz a kedvemért, hogy ha az egésznek vége lesz, küldj egy megfelelő emléktárgyat az Akkád Tudományok Központjának. – A gondolatra öröm ragyogott fel az arcán. – Mindig is amatőrnek neveztek a nyavalyások.
Kinyújtotta felém mindkét karját.
– Azt hiszem, ez minden, Alex. Szeretlek. És örülök, hogy rád bízhatom ezt az utat. Összeölelkeztünk.
– Kösz, Gabe – mondtam.
– Így lesz jó. Azt akarom, hogy a dolog a családban maradjon. Így vagy úgy. – Álltam, de így is lenézett a szemembe. – Ha jól csinálod, egyetemeket fognak elnevezni rólunk.
– Nem is tudtam, hogy ilyesmivel is törődsz.
– Már halott vagyok, Alex – húzódott derűs mosolyra a szája. – Hosszú távra kell terveznem.

A Kiadó engedélyével.