FőképEGY

Az apja cserépgyógyász volt, így aztán ő is cserépedényeket gyógyított, vagyis tulajdonképpen mindenféle kerámiaedényt, ami a Régi Időkből maradt, amikor ugye még nem műanyagból készítettek mindent. A kerámia csodálatos dolog, amelyiket csak meggyógyította, meg is szerette, s az alakja, a textúrája meg a zománcozása örökre vele maradt.
Sajnos azonban ma már szinte senkinek nem volt szüksége az ő munkájára, a szakértelmére. Túlságosan kevés kerámia maradt meg a világban, s akinek történetesen ilyen volt a birtokában, nagyon-nagyon vigyázott, nehogy eltörje.
Joe Fernwright vagyok, mondta magában. A legjobb cserépgyógyász a Földön. Én, Joe Fernwright más vagyok, mint a többi ember.
A műhelyében halomban álltak a dobozok. Üresen. Acéldobozok, amikben visszaküldi a meggyógyított edényt. A bejövő oldalon azonban szinte semmi. A munkapadja hét hónapja csupaszon árválkodott.
Eme hét hónap alatt sok mindenen elgondolkodott. Gondolt arra, hogy feladja, és más állás után néz; bármilyen munka megteszi, csak ne kelljen a háborúsveterán-segélyből élnie. Gondolt arra, hogy A munkám nem elég jó, lényegében nincs kuncsaftom, mert a törött edényeket más cégekhez viszik javíttatni. Gondolt az öngyilkosságra is. Egy ízben még komoly bűncselekményre is gondolt, például hogy megöli az egyik fejest a Békés Nemzetközi Világszenátusból. De mire menne vele? És különben is az élet azért még mindig többet ér a semminél, hiszel egy jó dolog igenis maradt, még ha minden más el is kerüli és semmibe is veszi őt. A Játék.

Joe Fernwright elemózsiás táskájával a kezében a penzió tetején várta gyorslebegőt. A hideg reggeli levegő kíméletlenül megcsipkedte az arcát, szabályosan didergett. Mindjárt jön, gondolta. Csak persze tele lesz. És nem is áll meg, zsúfolásig telve továbblibeg. Hát, a lábam azért még megvan, gondolta.
Megszokta már, hogy gyalogolnia kell. Minden más területhez hasonlóan a kormány a tömegközlekedéssel is csúfos kudarcot vallott. A fene vigye őket, gondolta Joe. Minket már elvitt, gondolta aztán. Hiszen ő is beletartozott a Párt egész bolygót behálózó apparátusába, melynek csápjai szeretetteljesen fonódtak köréjük világméretű halálölelésben.
– Én feladom – szólalt meg a mellette álló férfi, s borotvált-kölnizett álla idegesen rángott. – A csúszdán lemegyek talajszintre, és inkább gyalogolok. Sok szerencsét. – Azzal átnyomakodott a gyorslebegőre várók tömegén, ami azonnal összezárult mögötte, és a férfi már el is tűnt.
Én is gyalog megyek, döntött Joe, s elindult a csúszdaakna felé, ahogy több mogorva ingázó is.
Utcaszintre érve megvetette lábát a repedezett, elhanyagolt járdán, dühösen nagy levegőt vett, majd saját két lába segítségével északnak indult.
Rendőrjárőr kanyarodott fölé.
– Túl lassan megy – közölte vele az egyenruhás, és egy Walter & Jones lézerpisztolyt szegezett rá. – Szaporábban, vagy beviszem.
– Isten az atyám, hogy sietek – felelte Joe. – Még bele kell lendülnöm, az előbb indultam csak el.
Gyorsított, felvette a többi, nagy léptekkel gyalogló ritmusát, akik hozzá hasonlóan annyira mázlisták, hogy van munkájuk, van hová menniük ezen a szürke csütörtök reggelen, 2046 áprilisának elején, Cleveland városában a Kommunális Észak-Amerikai Polgárok Köztársaságában. Vagy legalábbis van valamijük, ami messziről munkának néz ki. Egy hely, egy képesség, némi tapasztalat és talán hamarosan egy megrendelés is.


Az irodája-műhelye – igazából egy parányi fülke – a következőkből állt: munkapad, szerszámok, üres fémdobozok, valamint egy bőrbevonatú hintaszék, ami a nagyapjáról az apjára szállt, most pedig ő maga ült ebben a székben, ült napról napra, hónap hónap után. Volt még egy árva kerámiaváza, kicsi és kövér, a kiégetett máztalan porcelánra tompa, kék festéket csöpögtettek; évekkel ezelőtt találta, és azonnal tudta, hogy tizenhetedik századi japán műtárgy. Imádta. Sosem törött el, még a háború alatt sem.
Most is a hintaszékbe ült le, és érezte, ahogy az itt-ott besüpped, felveszi teste ismerős alakját. A szék úgy ismerte őt, ahogy ő a széket; ismerte őt egész életében. Aztán a gomb felé nyúlt, ami a napi postát engedi le a csövön az íróasztalára… nyúlt, majd megállította a mozdulatot. Mi van, ha nincs semmi? Sosincs semmi. De lehet, hogy ez is olyan, mint a baseballban az ütőjátékos: ha már régóta nem ütött jól, az ember még inkább azt mondja, „Most már bármikor bejöhet neki”. Bejöhet őneki is. Joe megnyomta a gombot.
Három számla csúszott ki a csőből.
És velük a koszos szürke csomag a mai kormánypénzzel, a napi segéllyel. A kormány papírpénze: furcsa, díszes és szinte teljesen értéktelen inflációs cserebélyegek. Minden reggel, amint megkapta a frissen nyomott bankókat, azonnal elsietett a GUB-ba, a legközelebbi szuperbevásárló-megváltóközpontba, és kapkodva, amíg még értek valamit, beváltotta őket ételre, magazinokra, tablettákra, új ingre, bármire, ami kézzel fogható. Mindenki ezt csinálta. Muszáj volt: ha az ember akár csak huszonnégy óráig magánál tartja a kormánypénzt, az önkéntes katasztrófát jelent, kínos öngyilkosságot. A kormánypénz durván két nap alatt nyolcvan százalékot vesztett a megváltóerejéből.
A szomszéd fülkéből átszólt a férfi:
– Az Elnök egészségére és hosszú életére.
Rutinköszönés.
– Ja – felelte Joe gépiesen. Fülkék, rengeteg fülke, sok-sok szinten. Hirtelen felötlött benne a kérdés: Pontosan hány fülke is lehet az épületben? Ezer? Kettő vagy két és félezer? Elfoglalhatom magam ma ezzel, morfondírozott, kideríthetem, hogy az enyémmel együtt hány fülke van a házban. Akkor tudni fogom, hány emberrel vagyok itt együtt, azokat kivéve, akik betegek vagy meghaltak.
De előbb egy cigaretta. Elővett egy csomag dohánycigarettát – a növény egészségkárosító és szokásformáló hatása miatt határozottan illegális –, és rá akart gyújtani.
Tekintete ekkor – szokás szerint – a szembeni falra szerelt füstérzékelőre esett. Egy slukk, mínusz tíz pont, gondolta. Hát visszatette a cigarettát a zsebébe, majd kíméletlenül megdörgölte a homlokát, próbálta megérteni a sóvárgást valahol a lénye mélyén, a kényszert, ami nem egy ízben a törvény megszegésére késztette. Igazából mire vágyom?, tette fel magának a kérdést. Arra, amire az orális kielégülés csak pótcselekvés. Valami nagyra; érezte, hogy ősi éhség tátja bensőjében hatalmas állkapcsát, mintha mindent fel akarna falni körülötte. Belülre fordítani mindent, ami kívül van.
Úgyhogy játszott. Így alakult ki számára a Játék.
Megnyomta a piros gombot, majd felvette a kagylót, és várt, míg a recsegő, lassú relé városi vonalat adott.
– Krík – mondta a telefon. A képernyőn absztrakt színek és minták kavarogtak: láthatóvá tett elektronikus áthallás.
Emlékezetből tárcsázott. Tizenkét számot, melyből az első három Moszkvát jelentette.
– Saxton Gordon csapatának helyettes megbízottja – mondta a komor orosz központosnak a parányi képernyőn.
– Gondolom, megint játék – mondta az.
– Egy kétlábú humanoid anyagcseréje nem működhet csak planktonliszttel.
A központos rosszallóan meredt rá, aztán kapcsolta Gaukot. A szovjet hivatalnok ösztövér, unott arca jelent meg a képernyőn, majd a hívót meglátva az unalom azonnal érdeklődésbe fordult. – O, preszlavnij vityaz. Dosztojnij konovod. Tolpi bjezmozgloj presztupnaja…
– Nem kell a szónoklat – szakította félbe Joe türelmetlenül. És gorombán. Reggelente ilyen volt kedve.
– Prosztyitye.
– Van a számomra valamije? – kérdezte Joe, tollat fogva.
– A tokiói fordító-számítógép egész délelőtt le van foglalva, ezért egy kisebbet használtam Kobéban. Kobe bizonyos tekintetben, hogy is mondjam, érdekesebb Tokiónál. – Gauk elhallgatott és a jegyzetébe pillantott; Joe-éhoz hasonlóan az ő irodája is egy fülke volt, benne íróasztal, telefon, egy műanyag szék és egy notesz. – Mehet?
– Jöhet. – Joe firkált kicsit a tollal. Gauk megköszörülte a torkát, és feszes vigyorral olvasni kezdett a papírról; sunyi kifejezés volt, mintha most nagyon biztos lenne magában. – Ez eredetileg a maga nyelvén íródott – magyarázta, betartva az egyik szabályt, melyet mind közösen hoztak, ez a brigád szerte a Föld térképén, kicsiny irodákban, jelentéktelen állásokban, unatkozva, feladat, nyűg vagy komoly probléma nélkül. Semmi, csak a kollektív közösség nyers üressége, amelynek mindenki a maga módján szegült ellen, melyet mind, összefogva kerültek meg a Játék segítségével. – Könyvcím – folytatta Gauk. – Több segítséget nem adhatok.
– Ismert?
Gauk a kérdést figyelmen kívül hagyva olvasta:
– „A késői napszak kíméletes fenséges emelvényén”.
– „Késői napszak.” Este, éjszaka. „Kíméletes”. Gyengéd, óvó. „Fenséges emelvényén”. Emelvényén, hm, pódiumán, trónján… Az éj szelíd trónján. F. Scott Fitzgerald – tette le a tollát győzedelmesen.
– Tíz pont. – Gauk feljegyezte. – Ezzel utolérte Hirshmeyert Berlinben, és kicsit megelőzte Smithet New Yorkban. Még egyet megpróbál?
– Nekem is van egy. – Joe elővett a zsebéből egy összehajtott lapot, és kiterítette az asztalra. – „Az időben előre haladott hálókezelő plusz az óriási víz.” – Aztán azzal a melengető tudattal nézte Gaukot, hogy talált egy igazán jót egy nagyobb fordítógéptől Tokió belvárosában.
– Öreg. Óceán vagy tenger – töprengett Gauk minden erőlködés nélkül. – Háló… Az öreg halász és a tenger. Tíz pont ide. – Ezt is felírta.
– „Azon személy számára a templomtorony lakója kinyilatkozik.”
– Akiért a harang szól. Ernest Hemingway.
– Feladom. – Joe kimerült; Gauk szokás szerint messze előtte jár ebben a játékban, hogy számítógépes fordításokat fordítanak vissza az eredeti nyelvre.
– Még egyet esetleg? – érdeklődött Gauk nyájas mosollyal.
– Igen – döntött Joe.
– „Terjedelmes vad fa”.
– A mindenit – nyögte Joe mélységesen megzavarodva. Semmi nem ugrott be neki, de semmi. – „Terjedelmes”. Nagy, magas. Talán tornyos. „Vad fa”? – Törte a fejét. – Durva, heves, mérges, dühös. – Nem talált megoldást, ez a sor végtelen. – Nézzük a fát. – Kicsit meditált. – Nem – szólalt meg végül –, nem megy. Feladom.
– Ilyen gyorsan? – húzta fel a szemöldökét Gauk.
– Nincs értelme egész nap e felett ülni.
– Hosszú, forró nyár.
Joe felnyögött.
– Nyög? – cöccögött Gauk. – Egy olyasmi miatt, amit simán tudnia kellett volna? Elfáradt, Fernwright? Kimeríti, hogy ücsörög abban a kis lyukban, semmit nem csinál egész nap, mint mi többiek? Inkább ülne csendben és nem beszélne senkivel? Nem próbálna többet? – Gauk a hangjából ítélve őszintén felháborodott, az arca teljesen elfelhősödött.
– Ez olyan könnyű volt pedig – próbált kifogást keresni Joe, de látta, hogy nem győzte meg moszkvai kollégáját. – Jó, levert vagyok. Nem bírom már ezt sokáig. Tudja, hogy értem? Persze hogy tudja. – Várt. Arctalan pillanat ketyegett el, ami alatt egyikük sem szólt. – Leteszem – mondta végül Joe.
– Várjon. Csak még egyet – hadarta Gauk.
– Nem. – Joe letette, és a semmibe meredt. A papírján volt még jó pár, de…
Odavan, gondolta keserűen. Odavan az energia, a képesség, hogy egy egész életet méltó munka nélkül átszöszmötöljünk, és helyébe ez a csip-csup előadás lépett, sőt önkéntesen csip-csup: ez a Játék. Kapcsolat másokkal; a Játék révén lándzsát szúrunk elszigeteltségünkbe, kilyuggatjuk. Aztán kikukucskálunk, és mit látunk? Saját magunk tükörképét, saját falfehér, erőtlen arcunkat; olyanokat, akik semminek nem kötelezték el magukat. Már amennyire meg tudom állapítani. Ha az ember így gondolkodik, a halál igen közel kerül. Érzem. Érzem, milyen közel vagyok. Semmi nem öl meg, nincs ellenségem, nincs ellenfelem, egyszerűen lejárok, akár egy újság-előfizetés, hónapról hónapra közelebb kerülök a kimúláshoz. Mert túlságosan kiürültem, hogy részt vegyek benne. Még ha a többieknek – akik a Játékot játsszák – szükségük is van rám, az én gyér hozzájárulásomra.
Mégis, ahogy nézte – bár nem látta – a papírt maga előtt, valamiféle tompa tevékenységet érzett magában, fotoszintézis-féleséget. A megmaradt erőtartalék folyt össze ösztönösen. A magára maradt, vakon működő test biológiája megnyilvánult; elkezdett lefirkantani egy másik címet.
Tárcsázott, és műholdas kapcsolatot létesített Japánnal; elérte Tokiót, majd megadta a tokiói fordító-számítógép számát. A megszokás hozta gyakorlattal simán elérte a nagy, kattogó-harsogó gépezetet, ügyesen megkerülve a kiszolgáló személyzetet.
– Orális közvetítés – közölte a géppel.
A hatalmas GX9 számítógép vizuális fogadásról orálisra kapcsolt.
– Zöld a vetés – mondta Joe, majd bekapcsolta a telefon magnetofonegységét.
A számítógép azonnal megadta a japán megfelelőt.
– Köszönöm. Kikapcs.
Joe bontotta a vonalat. Utána tárcsázta a fordító-számítógépet Washington DC-ben. Visszatekerte a szalagot, és a japán szavakat ismét csak audio-változatban megadta a számítógépnek, ami visszafordította angolra: – Tapasztalatlan a határ.
– Tessék? – nevetett Joe. – Ismétlést kérek.
– Tapasztalatlan a határ – mondta a számítógép isteni nemességgel és türelemmel.
– Ez a pontos fordítás?
– Tapasztalatlan a…
– Jó, jó. Kiszáll. – Letette és vigyorogva ült; az emberi vidámság felrázta, felélénkítette.
Egy pillanatig tétován ült, majd tárcsázta a jó öreg Smith számát New Yorkban.
– Beszerzési és Ellátási Iroda, hetes szárny – jelent meg Smith kopószerű, unalomtól lapos arca a kis szürke képernyőn. – Ó, helló, Fernwright. Van nekem valamije?
– Csak egy könnyű darab. „Tapasztalatlan…”
– Előbb az enyém – vágott közbe Smith. – Hadd kezdjem én, Joe, ez most nagyon jó. Sose találja ki. Figyeljen. „Sietségbe valósi beszámolók.”
– Nem.
– Mi nem? – nézett fel Smith a homlokát ráncolva. – Meg sem próbálta, csak ül ott. Adok időt. A szabály öt percet enged. Kap öt percet.
– Feladom.
– Feladja? A Játékot? De hát az elsők között van!
– Feladom a szakmámat – mondta Joe. – Feladom ezt a műhelyt, és lemondom a telefonvonalat. Nem leszek itt, mert nem tudnám fizetni. – Levegőt vett, mintha víz alá készülne bukni, majd folytatta: – Összespóroltam hatvanöt negyeddollárost. Háború előttit. Két évembe telt.
– Érméket? – esett le Smith álla. – Fémpénzt?
– Azbesztzacskóban tartom a radiátor alatt a szobámban. – Ma este meg is nézem, gondolta. – Van egy fülke az utcán a penzióval szemben – mondta Smithnek. Nem tudom, lesz-e elég érmém, töprengett. Azt mondják, Mr. Munka keveset ad, vagy másképp fogalmazva: túl sokba kerül. De hatvanöt negyeddolláros az rengeteg. Az annyi, mint… gyorsan számolni kezdett a noteszen. – Tízmillió dollár cserebélyegekben. Mármint a mai árfolyamon, ami a reggeli újságban volt. Az a hivatalos.
Smith csikorgó szünet után szólalt meg:
– Értem. Hát sok szerencsét. Abból, amit megspórolt, kap húsz szót. Talán két egész mondatot is. „Menjen Bostonba. Keresse a…” És itt majd leteszi. Az érmebevevő csörög, lezuhognak a negyeddollárosai abba a viaduktos labirintusba, és a hidraulikus nyomás már röpíti is őket Oslóba a központi Mr. Munkához. – Megdörgölte a felső ajkát, mintha verejtéket törölne le, akár a keményen magoló iskolás. – Irigylem magát, Fernwright. Talán két mondat elég is lesz. Egyszer én is konzultáltam vele. Ötven negyeddollárost adtam neki. „Menjen Bostonba. Keresse a…” Ezt mondta, aztán kikapcsolt, és esküszöm, úgy éreztem, hogy élvezi. Hogy élvezettel kapcsolt ki, mintha a pénzem örömet okozott volna neki, olyan örömet, amilyet egy áléletforma érezhet. De csinálja csak, ha gondolja.
– Fogom – mondta sztoikusan Joe.
– És ha az majd elfogyasztotta az összes negyeddollárosát… – folytatta volna Smith, de Joe közbevágott, éles hangon:
– Értem.
– Nincs az az ima…
– Jó.
Némán néztek farkasszemet.
– Nincs az az ima – mondta végül Smith –, nincs semmi, ami rábírhatná azt a rohadt gépet, hogy kiköpjön még egy szót.
– Hm – hümmögött közömbösen Joe, bár Smith szavai megtették a hatásukat, érezte, hogy lecsillapodik. A rémület szelét, süvöltő orkánját élte meg. A várakozás a semmire. Mr. Munka tesz egy csonka kijelentést, és ahogy Smith mondja… bumm. Mr. Munka kikapcsol, és marad a vízözön előtti vas, fekete vas. A végső visszautasítás. Ha van természetfölötti süketség, ez az: amikor a Mr. Munkába tömött érmék elfogynak.
– Mondhatok még gyorsan egyet? – kérdezte Smith. – Ez a namangani fordítótól érkezett. Ezt hallgassa. – Hosszú, finom ujjaival a papírját gyűrögette. – „Biztosítékkal foglalkozó”. Híres film a…
– A zálogos.
– Igen! Nagyon megy ez magának, Fernwright, ott van a csúcson. Még egyet? Ne tegye le! Van itt egy tényleg jó!
– Adja Hirshmeyernek Berlinben – mondta Joe és letette.
Haldoklom, gondolta.
Ahogy ott ült kábán a kopott, antik székben, észrevette, hogy a postacső lámpája ég. Pár perce gyulladhatott fel. Furcsa. Ma délután negyed kettőig nincs is posta. Sürgős küldemény? Megnyomta a gombot.
Egy levél csúszott ki. Expresszlevél.
Kinyitotta. Egy papírdarab volt benne. Ez állt rajta:

CSERÉPGYÓGYÁSZ, SZÜKSÉGEM VAN MAGÁRA. FIZETNI IS TUDOK.

Aláírás nélkül. Feladó nélkül. Istenem, gondolta, ez valami nagyszabású dolog lesz. Érzem.
Gondosan úgy fordította a székét, hogy a postacső vörös lámpájára lásson, és felkészült a várakozásra. Mert jönnie kell, gondolta. Hacsak addig szabályosan éhen nem halok. Most már nem akarok meghalni. Életben akarok maradni. És várni. Várni.
És várt.

A Kiadó engedélyével.

Kapcsolódó írás:Lawrence Sutin: Isteni inváziók - Philip K. Dick élete

Életrajz