Ingmar Bergman életrajz

„Ingmar Bergman a legnagyobb, és erről nem nyitunk vitát”
- Woody Allen

Ingmar Bergman (Uppsala, 1918. július 14. - Farö, 2007. július 30.) svéd film-, opera- és színpadi rendező, színházigazgató, emellett több regényt és elbeszélést írt. Kilencszer jelölték Oscar-díjra, melyből három filmje nyerte el a legjobb külföldi filmnek járó díjat. Svédország egyik legismertebb művésze, sokak szerint a modern filmművészet egyik legnagyobb hatású egyénisége volt.

Élete:
Erik Bergman lutheránus lelkész és felesége, Karin gyermekeként született Uppsalában. Gyermekkorát áthatotta a vallásos nevelés, munkásságának nagy részében foglalkozik a hit kérdésével. Apja szélsőjobboldali, konzervatív nézeteket vallott, s szigorúan nevelte gyermekét.

„Érdeklődésemet a templom titokzatos világának szenteltem - az alacsony boltívek, a vastag falak, az örökkévalóság illata, a színpompás napfény, ahogy megremegett a legkülönfélébb középkori festmények, vagy a falakat és a mennyezetet díszítő faragott figurák dzsungelén. Minden ott volt, amit az ember képzelete csak kívánhat - angyalok, szentek, sárkányok, próféták, ördögök, emberek.” - írja Bergman Laterna Magica című önéletrajzában.

Bergman érdeklődése a filmművészet iránt hamar fellángolt; kilencévesen elcserélt egy rend ólomkatonát egy ütött-kopott vetítőre, amely később egész életét meghatározta. A vetítővel játszva saját világot alkotott; egy varázslatos bábszínházat díszlettel, marionett-bábukkal, világítással, s előadásokat is rendezett.

Tizenhat évesen családjának barátaival Németországban nyaralt, ahol részt vettek egy náci gyűlésen, amelyen Hitlert is megpillantotta. Visszaemlékezésében megírja, hogy a vendéglátó család az ágya fölé is kiakasztott egy Hitler-portrét. „Évekig Hitler pártján álltam, lenyűgöztek a sikerei és elszomorítottak a veszteségei.”

1937-ben a Stockholmi Egyetemen kezdett művészetet és irodalmat tanulni. Szabadidejének nagy részét a diákszínpadon töltötte és igazi mozi-fanatikussá vált. Ugyanebben az időben egy szerelmi kaland okán évekre megromlott viszonya apjával, majd tizenkilenc évesen elhagyta a szülői házat. Bár nem diplomázott le, több színdarabot, illetve egy operát is írt, majd színházigazgató-asszisztenssé vált.

1942-ben lehetőséget kapott, hogy saját szerzeményét, a Caspar halálát színpadra vigye. A Svéd Filmipar tagjai közül többen is megtekintették a darabot, majd forgatókönyvírói állást ajánlottak neki.

1944-ben kinevezték a helsingborgi városi színház rendezőjének. Filmes munkái mellett is folyamatosan rendezett vidéki színházakban. „A színház olyan, mint egy megértő feleség - míg a film jelenti a nagy kalandot, a pazarló és nagy igényekkel fellépő szeretőt.”

Az 1960-as évek elejétől kezdve Bergman élete nagy részét a Gotland partjaitól nem messze fekvő Farö szigetén töltötte, ahol több filmjét is forgatta.

Ingmar Bergman életének egyik legnehezebb éve 1976 volt. Január 30-án, miközben Strindberg Haláltáncát próbálták a Királyi Drámai Színházban (Kungliga Dramatiska Teatern), két titkosrendőr letartóztatta adócsalás vádjával. Az eset lesújtó hatással volt Bergmanra. Idegösszeroppanást kapott a megaláztatás miatt, és mély depressziója következtében kórházba került.

„Mesterségünk olyan furcsának látszik, ha betör a valóság és szétrombolja illuzórikus játékainkat.”

A nyomozást egy állítólagos 1970-ben lezajlott 500 000 svéd koronáról szóló tranzakció alapján rendelték el, melyben Bergman Cinematograf nevű svéd vállalata volt érintett, illetve annak svájci leányvállalata, a Persona, amelyet lényegében a külföldi színészek kifizetésére tartottak fenn. Bergman 1974-ben a Svéd Központi Bank figyelmeztetésére megszüntette a Personát, és utólagosan közölte bevételeit. 1976. március 23-án végül ejtették a vádat, mondván, az állítólagos bűnténynek nincs jogi alapja. Ennek ellenére Bergman elhagyta az országot, és hosszú időn át vigasztalhatatlan volt, s attól tartott, soha többé nem rendezhet.

Olof Palme miniszterelnök, neves közéleti személyiségek és a filmipar nagyjainak kérése ellenére is megesküdött, hogy soha többet nem dolgozik Svédországban. Faröi stúdióját bezáratta, felfüggesztette két tervezett filmjének forgatását, és önkéntes száműzetésbe vonult Münchenbe. Távozásának következtében a Svéd Filmintézetet is nagy veszteség érte; tízmillió svéd korona és több száz állás veszett el.

1978-ra Bergman hazája iránt érzett keserűsége múlni látszott, bár továbbra is Münchenben munkálkodott. Júliusban visszatért Svédországba, hatvanadik születésnapját már Farö szigetén ünnepelte, s folytatta a Királyi Drámai Színházban végzett rendezői munkáját. Visszatérésének tiszteletére a Svéd Filmintézet megalapította az Ingmar Bergman díjat, mellyel minden évben a filmművészet kiválóságait jutalmazzák. Mindennek ellenére Bergman 1984-ig Münchenben maradt. Utolsó interjúinak egyikében, melyet 2005-ben, a Farö-szigeten készítettek vele, Bergman úgy emlékezett vissza, hogy bár aktívan munkálkodott száműzetésében is, mégis nyolc évet vesztegetett el professzionális munkásságából.

Bergman 2003 decemberében vonult vissza a filmkészítéstől. Döntésének okaként betegségét és az öregedést nevezte meg. „Gyakran csapatostul látogatnak meg és telepednek rám a fekete madarak: a szorongás, a harag, a szégyen, a bűntudat, a csömör.”

2006-ban csípőműtéten esett át, és csak lassan épült fel. Nyolcvankilenc évesen, 2007. július 30-án békésen, álmában hunyt el faröi otthonában, egy napon a szintén világhírű Michelangelo Antonioni olasz filmrendezővel. 2007. augusztus 18-án, a legnagyobb titokban temették el a faröi templom kertjében, jelöletlen sírba; nevét csupán felesége síremléke őrzi.

Filmes munkássága:
Bergman eleinte forgatókönyvírással foglalkozott, első nagyobb sikerét az 1944-es Őrjöngés (Hets) című Alf Sjöberg-film forgatókönyve jelentette. Munkájának jutalmaképp társrendezővé léphetett elő. A film sikerének köszönhetően egy évvel később már saját filmjét rendezhette. Az ezt követő tíz évben több mint egy tucat filmet írt és rendezett, többek közt a Börtönt (Fängelse) illetve a Fűrészpor és ragyogást (Gycklarnas afton).

Bergman első nemzetközi sikerét az Egy nyáréjszaka mosolya (Sommarnattens leende) című alkotásával érte el, mely Cannes-ban a „Legjobb költői humornak” járó díjat nyerte el. Két évvel később rendezte két legismertebb filmjét, A hetedik pecsétet (Det sjunde inseglet), és A nap végét (Smultronstället). Mindkét film jelentős sikereket ért el, s az egész európai filmművészetre jelentős hatást gyakoroltak.

Bergman az ezt követő húsz évben is igen termékeny volt, rengeteg mozifilmet jegyez ebben az időben (Tükör által homályosan, A csönd, Persona, Farkasok órája, Szégyen), illetve két televíziós alkotást - a saját regénye alapján készült Jelenetek egy házasságbólt, és a Varázsfuvolát.

1976-os letartóztatása után Bergman megfogadta, hogy többé nem készít filmet hazájában, ezért német, amerikai, illetve brit vállalatokkal dolgozott együtt. Ebben az időben született a Kígyótojás (The Serpent’s Egg), mely Bergman egyetlen angol nyelvű filmje, és az Őszi szonáta (Höstsonaten). Utóbbiban szerepet kapott Ingrid Bergman is, és ekkoriban ez volt Bergman egyetlen jelentősebb alkotása.

1982-ben visszatért hazájába, hogy megrendezze a Fanny és Alexander című filmet, amely miatt sokan sekélyességgel és megalkuvással vádolták, mivel szélesebb közönségnek szánta, mint addigi alkotásait. Bergman ekkor határozta el, hogy visszavonul a filmkészítéstől, és a továbbiakban a színháznak szenteli életét. Ezután már csak forgatókönyveket írt, illetve néhány tévéfilmet rendezett, melyek közül később többet is színpadra vittek. Legutolsó ilyen munkája a Saraband volt, mely a Jelenetek egy házasságból című film folytatása, s mellyel végleg lezárult Bergman filmes pályája.

„Visszavonulok, mielőtt a színészeim vagy a munkatársaim meglátnák a szörnyet, és elfogná őket az undor vagy a részvét.”

A színészgárda:
Bergman saját színészgárdát hozott létre olyan svéd színészekből, akik rendszeresen szerepeltek filmjeiben. Max von Sydow, Bibi Andersson, Harriet Andersson, Erland Josephson, Indrid Thulin és Gunnat Björnstrand mind tagjai voltak e körnek, s mindegyikük legalább öt Bergman-alkotásban játszott. Liv Ullmann, aki Bergman kilenc filmjében kapott szerepet, volt az utolsó, aki csatlakozott hozzájuk, s aki végül legközelebb került hozzá, mind művészileg, mind magánemberként.

Módszerei:
„Mivel örökös zűrzavar él bennem, melyet kordában kell tartanom, szorongással tekintek minden elé, ami váratlan, kiszámíthatatlan. Hivatásom gyakorlása ezért abból áll, hogy pedánsan adminisztrálom a kimondhatatlant. Közvetítem, organizálom, ritualizálom. […] Én soha nem válok részesévé a drámának, hanem lefordítom és kézzel foghatóvá teszem. Ami a legfontosabb: nem engedek semmiféle teret a személyes bonyodalmaimnak. […] Gyűlölöm a zűrzavart, az agressziót, az érzelmi kitöréseket. A próbám olyan, mint egy operáció egy erre a célra berendezett helyiségben. Teljes az önfegyelem, a tisztaság, a fény és a nyugalom. A színházi próba munka, nem a rendező és a színész magánterápiája. […] Nekem nyugalomra, rendre, kedvességre van szükségem. […] A munkám tehát az, hogy szövegekre és munkaidőre felügyelek […] Soha nem vagyok magánember. Figyelek, regisztrálok, megállapítok, ellenőrzök. Helyettesítem a színész szemét és fülét. Javaslok, csábítok, bátorítok vagy elutasítok. […] Maszkom van, mégsem színlelek. […] A zűrzavar kordában van tartva.”

Bergman általában saját forgatókönyveit dolgozta föl, melyek már hónapokkal, néha évekkel megírásuk előtt elkezdtek kibontakozni benne. Gyermekkorától kezdődően érdekelte a filmművészet, s több oldalról is megismerte a film univerzumát - színházi rendezőként, forgatókönyvíróként dolgozott, néhányszor színpadon is szerepelt, így rendezőként harmonikusan tudott dolgozni munkatársaival. S bár több színésznőjével is szorosabb kapcsolatba került, mindig szét tudta választani a munkát a magánélettől. „Munka közben magántermészetű bajokkal előhozakodni szolgálati vétség. Kiegyensúlyozottnak és energikusnak kell lenni.”

Munkássága kezdetén Bergman hatalmas precizitással, a legnagyobb fegyelemben dolgozott, ám a későbbiekben nem zárkózott el a spontaneitás elől sem, mivel felismerte a színészi leleményesség áldásos hatását. Egy váratlanul jól sikerült, spontán jelenet szerencsés felvételére így emlékezik vissza: „Ilyenkor úgy érzem, hogy érdemes volt napokon és hónapokon át kiszámítottan és tervszerűen dolgozni. Talán ezekért a röpke pillanatokért élek. Akár a gyöngyhalász.”

Utolsó filmjeinél gyakorta előfordult, hogy csupán ötleteket jegyzett le, majd a színészekre hagyta a pontos párbeszéd megalkotását.

Témák:
Bergman az élet alapvető kérdéseivel foglalkozik filmjeiben; a halandóság, a magány és a hit gyakori témái. Legfőbb mondanivalóját, a kommunikáció hiányát három nagy témakör dolgozza fel: az egyik a család, amely rendeltetésszerű funkcióját - a meghitt közösség és a feltétlen támogatás, valamit a kölcsönös szeretet kiépítését - nem képes betölteni. A másik kettő a vallás, melyben Isten az emberek közötti elenyésző kommunikáció metaforája, illetve a művészet, amelyben a művészeket mások jótékonyságán és boldogtalanságán élősködő parazitákként ábrázolja. Mindhárom téma az emberi kapcsolatok szükségességét emeli ki.

A CSALÁD gyakori motívum Bergman filmjeiben, a szűk család boldog képe mégis igen ritka. A házasság többnyire strindbergi haláltáncot idéz, a szülők és gyermekek, testvérek kapcsolata feszült. Még ha megjelenik is olykor egy-egy boldog kapcsolat, a konfliktus elkerülhetetlennek tetszik.

A HÁZASSÁG talán az egyik legjellemzőbb motívuma, ami nem is olyan meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy Bergman ötször nősült, ezen kívül három színésznővel is volt tartós (néhány évig tartó) kapcsolata.

A SZERELEM, legyen bár meghiúsult, viszonzatlan, elfojtott vagy visszataszító, számos filmjének vezérmotívuma. Az első film, melyben valóban központi szerepet játszik, talán az Úrvacsora, amelyben a főszereplő lelki pásztor a szerelmen keresztül talál lelki békére.

A SZEXUALITÁS és vágy a legtöbb filmjében fontos szerepet kap, játszódjék az a középkor pestis-sújtotta világában (A hetedik pecsét) vagy a huszadik századi Uppsalában, egy felsőosztálybeli családdal a középpontban (Fanny és Alexander). Bergman női karakterei általában közelebbi kapcsolatban voltak saját szexualitásukkal, mint a férfialakok, s nem riadtak vissza ennek lehengerlő kinyilvánításától sem.

Bergman úgy nyilatkozott, hogy számára a szexualitás megnyilvánulása igen fontos, nem pusztán intellektuális filmeket akar készíteni. Úgy gondolja, a közönség inkább érezze át a film mondanivalóját, mint értse, s ebben a szexualitás megjelenítése fontos szerepet játszik.

Bergman gyakorta idézi fel GYERMEKKORát is; a szigorú és rettegett apa, illetve a szeretett anya képét. A mindennapos testi és lelki erőszak emlékét rengeteg filmjében próbálja feldolgozni.
„Neveltetésünk legnagyobbrészt olyan fogalmakon alapult, mint bűn, vallomás, büntetés, megbocsátás és kegyelem, és ezek konkrét tényezők voltak a gyermekek és szülők egymáshoz és Istenhez való viszonyában.”

A VALLÁS szintén Bergman három legfőbb témakörének egyike. Bár protestáns lelkész gyermeke, hitének bizonytalansága sok művében megmutatkozik, s ezzel kiérdemelte a „protestáns ateista” gúnynevet - bár az ateizmus legalább olyan távol áll tőle, mint a vak hitbuzgóság.

A HALÁL, bár sokan jellemző motívumnak tartják, csupán egyetlen filmje, A hetedik pecsét miatt kapott nagyobb jelentőséget a nézők szemében. Bergmannál sem jelenik meg többször az elmúlás gondolata, mint más rendezőknél, s összes filmjében együttvéve nem játszódik annyi halál a szemünk előtt, mint egy átlagos akciófilmben. A halál emberi mivoltunk szerves része, s egy olyan filozofikus alkotó, mint ő, természetesen többször is körüljárja a kérdést.

„A komédiásokra nem érvényesek kivételes szabályok? - kérdezi Skat, a színész A hetedik pecsétben, és erősen megkapaszkodik az Életfa koronájában. Nincsenek kivételes szabályok a színészek számára - mondja a Halál, és a fűrészt a fa törzséhez illeszti.”

A MŰVÉSZET és a művészek gyakori elemei Bergman filmjeinek. Ha azt várnánk, hogy egy rendező, maga is alkotó lévén nyilván pozitív képet fest hivatásáról, akkor hatalmasat tévedünk. Bergmannál kétféle művész létezik, bár a szerepek néha felcserélődnek; a megalázott, illetve a ragadozó művész, ám ők sem a konkrét történet figurái, hanem a társadalom bizonyos részeinek metaforái.

Hatása:
Bergman könyörtelen igazságkereső, aki nem kímél senkit és semmit, legkevésbé önmagát. A lényeget kutatja mindenben, témái az emberi lét alapkérdéseit feszegetik. Filmjeinek mondanivalója nem csupán a nézőket, az alkotókat is megérinti - többen ma is példaképüknek tartják, hiszen az élen járt azok között, akik felismerték, hogy a film nem csupán a szórakoztatás eszköze, hanem önálló művészet.

Filmjei:
1945 Válság
1946 Eső mossa szerelmünket
1947 Hajó Indiába
1947 Zene a sötétben
1948 Kikötőváros
1948/49 Börtön
1949 Szomjúság
1949 A boldogság felé
1950 Ilyesmi itt nem fordulhat elő többé
1950 Nyári közjáték
1952 Várakozó asszonyok
1952 Egy nyár Mónikával
1953 Fűrészpor és ragyogás
1954 Szerelmi lecke
1955 Női álmok
1955 Egy nyáréjszaka mosolya
1956 A hetedik pecsét
1957 A nap vége
1957 Az élet küszöbén
1958 Arc / A varázsló
1959 Szűzforrás
1960 Az ördög szeme
1961 Tükör által homályosan - Trilógia 1.
1962 Úrvacsora - Trilógia 2.
1963 A csend - Trilógia 3.
1964 Valamennyi asszony / Beszéljünk most ezekről a nőkről
1966 Persona
1965/66 Daniel
1966 Farkasok órája - „második” Trilógia 1.
1967 Szégyen - „második” Trilógia 2.
1968 Rítus
1969 Szenvedély - „második” Trilógia 3.
1969 Dokumentumfilm a Farö-szigetről (dokumentumfilm)
1970 Érintés
1972 Suttogások és sikolyok
1973 Jelenetek egy házasságból (TV-film)
1974 Varázsfuvola
1975 Színről színre / Szemtől szemben / Szemben önmagunkkal (TV-film)
1977 Kígyótojás
1977 Egy kis éji zene
1978 A Bergman-akta (dokumentumfilm)
1978 Őszi szonáta
1980 Jelenetek a bábok életéből
1982 Fanny és Alexander
1983 Próba után (TV-film)
1987 Áldottak (TV-film)
1992 A legjobb szándékok (forgatókönyv)
1992 Vasárnapi gyerekek (forgatókönyv)
1996 Négyszemközti beszélgetések (dokumentumfilm)
1997 Bergman hangja (dokumentumfilm)
1997 Dúl-fúl és elnémul (TV-film)
2000 Trolösa
2001 Konfesszió
2003 Sarabande (TV-film)