Főkép

A koponya megcsillant az asztalon a halvány napfényben. Régi csontdarab volt, tiszta és száraz. Csak tüzetesebb tanulmányozás után tűnt fel, hogy nem emberi. A szemgödrök hatalmasak voltak, majdnem akkorák, mint egy ragadozó madáré. Az erős, sárgás fogak közül elöl két hatalmas szemfog emelkedett ki, olyanok, melyekkel a fenevadak feltépik áldozataik húsát és kiontják vérüket.
Calum dalnok visszaemlékezett arra, hogyan festett a koponya tulajdonosa, míg élt. Valahol a héja és a farkas között lehetett… nagyon kevés maradt meg benne a valamikori emberből. Ez az ember Gordin Smey volt, jó barát, s társ a gonosz elleni harcban. Ép elméje és méltósága utolsó szikrájával könyörgött Calumnak, hogy ölje meg. Calum megtette. Gordin valaha jó ember volt. Feleségével és gyermekével élt. Sok szörnyet elpusztított, de végül ő maga is egy lett közülük. Calum megtartotta a koponyát, hogy emlékeztesse arra, Kartakass földje bárkit tönkretehet.
Calum most a puha, fojtogató betegágy gyűrődései közt feküdt, egyik oldalon felpolcolva, akár egy nyársra szúrt húsdarab; csupán annyi különbséggel, hogy párnák és takarók rögzítették a helyére a hegyes fémnyárs helyett. De éppen annyira tehetetlennek érezte magát. Sokáig nézte halott barátja koponyáját, és irigyelte őt gyors haláláért.
Calum a világ minden gonoszságát túlélte nyolcvan évig. Bá­­-
mulatos volt ilyen kort megérni. Aljas varázslatok, szörnyetegek, fenevadak, rablók, minden rendű és rangú gonosztevő – ő mindezt túlélte. Az öregséget azonban már nem tudta könnyen legyőzni.
Hosszú hónapok óta képtelen volt az íróasztalánál ülni és dolgozni. A betegség, mely már majdnem felemésztette őt belülről, olyannyira kínozta, hogy gyötrelemmé vált minden mozdulat. Valaha magas, erős férfi volt, most viszont csak néhány pálcika maradt belőle, petyhüdt bőrbe öltöztetve. A tükröt levetette a házvezetőnővel. Már nem ismert rá arra a törékeny teremtményre, aki meredten visszabámult rá. Gondolataiban még mindig fiatalnak és erősnek hitte magát, ám a tükör nem hazudik, így száműzte az igazmondó üveget. A fájdalom, és az, amennyit látott a testéből, éppen eléggé emlékeztette az igazságra.
A barátai eljöttek meglátogatni. A jó barátai. Ezért volt felpol colva az egyik oldalon, hogy láthassa őket anélkül, hogy mozognia kellene, anélkül, hogy észrevennék, hogy még a legkisebb mozdulat is fájdalmat okoz számára. A házvezetőnője nagyon értett az efféle dolgokhoz. Calum úgy tervezte, ráhagyja a pénzét és ezt a házat. Húsz év után az asszony többet érdemelt volna, de a dalnoknak ez volt mindene. A gonosz elleni harc nem éppen jól jövedelmező üzlet.
Legjobb barátja az ágy mellett ült. Jonathan Ambrose nem volt már fiatal, ötven felé járt. Szakálla őszbe vegyült, rövidre vágott haja pedig vékony karikává zsugorodott. Divatos volt pedig a hajat hosszúra hagyni, de Jonathan soha nem törődött sokat a divattal. Barna köpönyeget hordott, ami tiszta volt, szépen rendbe hozott, de teljesen egyszerű. Már senki nem viselt bokáig érő köpönyeget, ám Jonathan kényelmesnek találta. Tiszta, kék szemével Calumot nézte. Arca sima volt és nyugodt, nem mutatta jelét elszörnyedésnek vagy sajnálatnak. Calum hálás volt ezért, de ugyanakkor bosszantotta is.
Jonathan bármikor eljöhetett volna, csak azért, hogy nézze őt minden különösebb ok nélkül. Calum legszívesebben rákiabált volna: „Hát nem látod, hogy haldoklom? Haldoklom!” Dühítette, hogy barátja a szemébe tud nézni a nélkül a fájdalom nélkül, amit oly sok más arcon láthatott. Akkor miért is neheztelt a házvezetőnőre, amikor reggel elsírta magát?
Calum óvatosan felsóhajtott. Semmi sem jó neki. Azt akarta, hogy mindenki tudjon a fájdalmáról és sajnálja őt, de mégse mutassa ki. Mindkettőt egyszerre akarta.
– Ütődött öregember vagyok – mondta Calum reszelős hangon, melyről alig ismerte fel, hogy sajátja.
Jonathan ugyanolyan szelíden mosolygott:
– Dehogy.
Calum is elmosolyodott. Haragja elpárolgott. Hirtelen örülni kezdett a látogatásnak. Ezek a hirtelen hangulatváltozások vajon a halál közeledtét jelzik? Nem tudta, azelőtt még sosem halt meg.
Egy kisebb székben, melyben a házvezetőnője szokott varrni, miközben szóval tartotta őt, az a másik nő ült, akinek Calum megengedte, hogy így lássa. Tereza magas volt, karcsú, sötét bő­rű. Sűrű haja úgy hullámzott erős csontozatú arca körül, mint egy hollófekete felhő. Rövid, viszonylag divatos, élénkvörös tunikát viselt, fényes smaragdzöld nadrággal. Egyik fekete csizmás lábát felhúzta a székre, és erős kezével átkulcsolta a térdét. Gazdagon hímzett fekete öve, melyről egy rövid kard lógott és néhány erszény, szivárványként ragyogott. Jonathan is hordott övet, olyat, amely barna köpönyegét még jellegtelenebbé tette. Tereza viszont saját kezűleg hímezte az öveit, míg Jonathan nem törődött ilyesmivel.
Nem maradt több szék, így Konrad Burn állva maradt a többiek mögött. Ő volt a legfiatalabb, még a harmincat sem töltötte be. Jóképű férfi volt. Zöld szeme vadul ragyogott, akár egy ékkő, barna haját pedig hátrafogta egy bőrszíjjal. Tetőtől talpig különböző árnyalatú, barna, bőr ruhadarabokat viselt, melyek illettek arca és karja lebarnult bőréhez. Balta lógott a csípőjén, és kis pajzs a hátán.
Calum nem tudta eldönteni, mi változott meg a fiatal férfiban. Arca még mindig simára borotvált volt, még mindig ránctalan, de mintha elszállt volna belőle az élet. Olyan érzést váltott ki Calumból, mintha egy rosszul sikerült festményt nézne. A kép emberre hasonlított, de nem volt benne élet. Csak a szeme ragyogott, éltette… a düh: Konrad feleségét és társát két évvel ezelőtt megölték.
Calum teste haldoklott, de elméje és szelleme életért kiáltott. Konrad teste egészségtől, erőtől duzzadt, de elméje és szelleme
már csak a halált várta. Konrad élt ugyan, de ez csak az élet lát­-
szata volt. Calum gondolkodás nélkül helyet cserélt volna Kon­raddal. Azon tűnődött, vajon a férfi belegyezne-e.
– Az ikrek kint vannak – mondta Jonathan. – Nagyon szeretnének látni.
– Nem – mondta Calum. – Túl fiatalok ahhoz, hogy lássák, miként ér véget az élet.
Jonathan szelíden megszorította Calum gyenge kezét.
– Nem mindig így történik, Calum. Te is tudod.
– Akkor az én életem miért végződik így?
Könnyek gyűltek a szemében. Megpróbált nem pislogni, és nagyon mozdulatlanul tartani a szemét. A sírás lett volna a lehető legkínosabb. Elfojtott hangon tudott csak megszólalni, és ezt is gyűlölte.
– Jó ember voltam, igaz, Jonathan?
– Jó ember vagy, Calum – szorította meg Jonathan erősebben barátja kezét, mintha ezzel segíteni tudna.
Calum is megragadta Jonathan kezét, és az árulkodó könnyek végigcsorogtak az arcán.
– Egész életemben a gonosz ellen küzdöttem ezen a földön. Semmi mást nem tudok felmutatni.
– Te vagy Calum dalnok, Kartakass egyik legnagyobb bárdja. Mesterdalnok lehettél volna bármely városban, ha akartad volna. Pompában élhettél volna, de te amellett döntöttél, hogy szolgáld az országot. Hogy felkutasd és elpusztítsd a gonoszt, hogy szolgáld a testvériséget.
– De mit értem el, Jonathan? Még mindig a gonosz uralja az országot. A testvériség még csak közel sem jár hozzá, hogy rá­jöjjön, ki, vagy mi mérgezi Kartakasst. A romlás túlél engem, Jonathan. Él és virágzik majd, amikor én már rég halott leszek.
– Hogy mondhatsz ilyet? ­– kérdezte Jonathan.
Tereza odatérdelt az ágy mellé.
– Te vagy Calum dalnok, aki legyőzte Yurt vámpírjait. Calum dalnok, aki meggyilkolta Pelben a hatalmas fenevadat. És te vagy Kuhl megmentője.
Ahogyan a nő szemébe nézett, Calum egy pillanatra úgy érezte, felgyorsul a vér az ereiben. Egy pillanatra nem a végét járó öregember volt, hanem a fiatal Calum, a dalnok, aki megszelídítette a vadont és kivette részét a szörnyetegek meggyilkolásából.
A fájdalom felmorajlott a hasában. A fájdalom vörös, égő dagálya, amely betöltötte testét és kikezdte elméjét. Nem volt más lehetőség, mint meglovagolni a fájdalmat. Halványan még tudatában volt, hogy még mindig szorítja Jonathan kezét, de a világ többi része eltűnt, amíg ő gyötrődött és rángatózott a kíntól.
Elgyengülten, levegő után kapkodva feküdt az ágyon. Teste verejtékben úszott. Jonathan két tenyerébe fogta remegő kezét, mely túl gyenge és bénult volt már, hogy viszonozza barátja szorítását. Egy könnycsepp gördült le a szakállába.
Tereza meredten nézte, nem könnyezett, de lehetett látni szemében a mély, üvöltő fájdalmat. Calum soha nem látta őt sírni. Örült, hogy erre ez alkalommal sem kerül sor.
Konrad eltávolodott az ágytól, karba tett kézzel, dühös szeme bizonytalanság jelét mutatta.
– Hadd vezessem be a többieket. El kell, hogy búcsúzzanak – mondta Jonathan lágy, zümmögő hangon.
– Nem – zihálta Calum. Ingatni akarta a fejét, de túl gyenge volt hozzá. Beszélni is alig tudott.
– A… fiatalok… nem láthatnak… engem… így…
– Szeretnek téged, Calum.
– Megrémülnének… megrémülnének a látványtól.
Jonathan nem ellenkezett. Nagyon óvatosan megemelte Ca­lum gyenge kezét, és a szakállához szorította.
– Mindig jó barátom voltál, Calum. Bárcsak segíthetnék!
– Akarod, hogy hívjam a házvezetőnőt? – kérdezte Konrad. – Azt mondta, az orvos mindjárt itt lesz.
Látszott, menne inkább innen, foglalatoskodna inkább bármi mással, mint hogy végig kelljen néznie e test elmúlását.
– Menj! – válaszolta Calum.
Konradnak nem kellett kétszer mondani. Elindult, erős teste végigdöngött a szőnyegen, könnyedén, erőkifejtés nélkül. Calum gyűlölte érte.
A házvezetőnő belépett. Alacsony, molett asszony volt, haja taka­ros kontyba tűzve. Rámosolygott a szobában tartózkodókra, úgy, mintha nem lenne semmi baj. Társaságban mindig ugyanazt a vidám arcát mutatta. A ma­gán­életben úrrá lett hangulatváltozásain: ha Calumnak együttérzésre volt szüksége, megadta neki. Calum gyorsan megszerette ezt az egyszerű, mosolygó arcot.
Az orvos a házvezetőnő nyomában lépdelt. Alacsony, hajlott hátú férfi volt, hófehér, sörényszerű hajjal. Ha Calum nem lett volna húsz évvel idősebb nála, az orvos öregnek tűnt volna. Arcán hivatásszerűen derű ült. Soha semmi nem látszott az arcán, hacsak nem akarta. Calum irigyelte az önuralmát.
– Attól tartok, vége a látogatásnak – mondta az orvos. – Meg kell néznem, hogy van a barátunk.
Jonathan megszorította Calum kezét.
– Hamarosan találkozunk.
Calum barátjára meredt és nem mondott semmit. Mindketten tudták, lehet, hogy ez az utolsó alkalom.
Tereza puha ajkával homlokon csókolta. Hosszú haja legye­­ző­­szerűen keretezte arcát, és növények illatát árasztotta: fenyő­magét, rozmaringét, édes levenduláét. Mondott valamit anyanyelvén, előbb dallamos, majd élesebb hangon. Áldást, vagy át­kot; már nemigen számított.
Konrad nem tért vissza. Nem búcsúzott el. Mindig is kényelmetlenül érezte magát beteg közelében. Calum nem akarta, hogy bármelyik barátja is így lássa. Most viszont a tény, hogy Konrad nem jött vissza elköszönni, haraggal töltötte el.
Az orvos könyörületesen rövidre fogta látogatását. Ott ha gyott még egy üveg orvosságot, hátha használ, és odébbállt, ugyanazzal a kellemes modorral, ugyanazzal a mosollyal. Mit is lehetne mondani egy betegnek, aki haldoklik, és ezt mindenki tudja?
A házvezetőnő kikísérte az orvost. Kikísérte Calum barátait is, miután megbizonyosodott arról, hogy mindannyian elfogyasztottak egy teát vagy szendvicset. Pillantása megállapodott egy távolabb levő falon és az azt borító ragyogó falikárpiton. Kellemes arcán rosszallás villant fel, aztán becsukta maga után az ajtót.
A szoba csendjében a falikárpit halk, ám éles hangot adva hát­-
rahúzódott. Egy magas, vékony férfi lépett ki a rejtett ajtó mö­-
gül. Haja hosszú volt, sűrű és olyan fekete, hogy a gyenge napfény néhol kéken világította meg. Divatosra nyírott szakáll és bajusz keretezte markáns arcát, egy olyan arcot, mely fölött nők sóhajtoznak romantikus jelenetekben. Könnyed, lendületes járással suhant a szobába. Mindig úgy lépett be mindenhová,
mintha az a saját magánhelyisége lenne, mintha mindenüvé, aho­vá csak ment, magával vitte volna királyságát a teste köré vont körbe zárva, így mindig otthon érezte magát, és mindenhol kényelmesen mozgott.
Fehér selyemingét aranyhímzésű, élénkvörös mellény fedte. Nadrágja szintén élénkvörös volt, melynek alját a ragyogó, fekete csizma szárába tűrte. Fonott markolatú kard függött az oldalán. Ruháihoz illő élénkvörös kalap fityegett az egyik kezéből, méltóságteljes, fekete tollazattal. Hosszú ujjain gyűrűk ragyogtak.
– Nos, Calum, hogyan vélekedsz most fiatal barátodról?
Gazdag tenor hangja magában hordozta a zeneiséget, mely megélhetése forrása volt.
Calum most a hátán feküdt, a párnák közt, így csak ránézni tudott a férfira.
– Azért jöttél, hogy újabb hazugságokat suttogj a fülembe?
– Nem hazugságok azok, barátom, hanem ígéretek.
– Mit akarsz tőlem, Harkon?
– A segítségedet.
Harkon Lukas letette a kalapját az ágy végébe és az ágy lábának támaszkodott.
– Nem árulhatom el a barátaimat.
Harkon mosolygott, a fehér fogak felvillantak sötét arcából.
– Szavamat adtam, hogy a többiek közül senkinek nem esik bántódása. Csak Konrad Burnt akarom.
– Miért éppen őt?
Harkon vállat vont, amely valamiképpen méltóságteljes gesztusnak látszott a magas férfitól.
– Jóképű, fiatal, erős. Át tudja lépni Kartakass határait. Ne mondd nekem, hogy te mint bárd, nem vágytál arra, hogy megszökj e börtönből, hogy elutazz azokba az országokba, melyekről Jonathan barátod és a cigányasszony mesélt neked. A dalok, melyeket elénekelhetnél. A történetek, melyeket elmesélhetnél. Gondolj csak bele, Calum.
– De hogyan veszed birtokba a testét? Ha te lakozol majd benne, mi lesz Konraddal?
– Megkapja az én testemet.
Harkon az ágy körül lépdelt, és Calum csak a szemével tudta követni a bárdot.
– Nem gondolod, hogy ez jó üzlet?
Calum úgy gondolta. Erős, egészséges test volt.
– Ha valóban hatalmadban áll valamiféle varázslat által testet cserélni Konraddal anélkül, hogy bántódása esne, miért nem kérdezed meg őt? Miért nem nyered meg az együttműködését?
– Tényleg azt gondolod, hogy belegyezne? A mi indulatos, tisztelettudó Konradunk?
– Beleegyezne-e bárki is?
Harkon leült az ágy szélére. Calum e kis mozdulattól is zihál­-ni kezdett.
– Óh, barátom – mondta Konrad –, fájdalmat okoztam azzal, hogy ideültem?
Aggodalmaskodó arccal előrehajolt.
Calum nem akarta, hogy a férfi hozzá érjen. Tudta, hogy az aggodalmaskodó arcot hamarosan elhomályosítja valamilyen új érzelem, mely úrrá lesz Harkon elméjén. Olyan szeszélyes volt ő, mint a tavaszi szél, és éppen annyira megbízható.
Harkon keze visszahullott az ölébe. Lemosolygott Calumra.
– Találtam neked testet. Húszas férfi. Magas, erős, tökéletesen egészséges, jóképű. Kicsit alacsonyabb, mint te voltál fénykorodban, karcsúbb, talán még egy árnyalattal jóképűbb is.
Újra fiatal lenne, újra előtte lenne az egész élet, de az eddig felhalmozott tudással. Hátrahagyná ezt a fájdalomtól elgyötört testet. Élne. Csábító ajánlat volt, és Harkon tudta ezt. Miért is kellene, hogy másképp legyen?
Calum megnyalta kiszáradt ajkait.
– És mi történik ezzel a fiatal férfival, ha elveszem a testét?
– Nos, megkapja a tiédet.
– Szörnyű kínok közt fog meghalni.
– Ó, hát halálodon vagy?
Harkon felállt és visszalépdelt az ágy lábához.
– Igen.
– De, Calum, nem akarod majd visszaadni a testet ennek a fi­únak? Ahogyan én is vissza fogom adni Konradnak az övét?
Rámeredt a jóképű arcra. A sötét szempár csúfot űzött belőle. Tudta, hogy ha egyszer belekóstol a szabadságba az új, egész­séges testben, soha nem lesz képes visszatérni a haldokló porhüvelybe. Élni akart. De milyen áron?
– Senki nem egyezne bele ilyen cserébe.
– De, biztosítalak, ez a fiatal férfi bele fog egyezni.
– Hogyan is térjek vissza ebbe a fájdalomba, miután egyszer már szabad voltam? – Calum lehunyta a szemét. – Nem lennék elég erős egy ilyen döntéshez.
– Akkor dönts másképp, dalnokom – mondta Harkon.
Calum kinyitotta a szemét és azt látta, hogy a magas férfi fölé hajol.
– Hogy érted ezt?
Harkon ravaszul elmosolyodott.
– Tartsd meg a testet, légy fiatal és egészséges. Menekülj el e haldokló porhüvelyből.
– Mi lesz a fiatal férfival?
– Meg fog halni.
– Megölöd?
Harkon mosolya még szélesebbé vált.
– Bármit megtennék, hogy újra erőd teljében, és egészségesnek lássalak, barátom.
– Nem szándékozod visszaadni Konrad testét, igaz?
Harkon lágyan, dorombolva felnevetett.
– Óh, Calum, valóban tudni szeretnéd?
Nem, határozta el Calum, nem, nem igazán szeretné tudni. Amiről beszéltek, gonosz dolog volt. Olyannyira gonosz, mint bármi, ami ellen addig harcolt. Nem tudta, Harkon miért űzi e varázslatot, de ő, Calum dalnok, nem fogja ellopni egy másik ember életét, fiatalságát. Ez szörnyű bűn lenne.
Harkon közel hajolt, fojtogatón mély tekintettel, komor arckifejezéssel.
– Lehet, hogy most találkozunk utoljára, Calum. Nem mintha nem akarnálak újra látni, barátom, de lehet, hogy egyszerűen már nem leszel itt. Ha meghalsz, mielőtt nyélbe ütnénk a mi kis üzletünket…
Közel hajolt, és ahogy suttogott, szinte súrolta Calum bőrét. Egy pillanatra a dalnok azt gondolta, a férfi gyengéden meg fogja csókolni, mint egy beteg gyereket. Undorodott a gondolattól, hogy az az ajak megérintsa a bőrét. De csak Harkon szavai perzselték végig ráncos nyakát.
– Ha egyszer meghalsz, többé nem segíthetek rajtad.
Csontjait felőrlő, gyomorforgató, égő fájdalom vad hulláma csapott fel a dalnok rothadó zsigereiből. Mikor a fájdalom alábbhagyott, Calum zihálva feküdt, és felnézett Harkon szemébe.
– Mit kell tennem?
Harkon elmosolyodott.
– Csekélység, barátom, igazán csekélység.
Calum leste a Harkon ajkáról aláhulló szavakat, várta, hogy hallhassa, hogyan fogja majd elárulni barátait, hogyan fogja majd egyiküket teljesen elpusztítani. Mindketten tudták, hogy Konrad nem fog életben maradni Harkon testében. Ő is meghal majd. Calum tudta ezt, és mégis figyelt.
Tekintete az íróasztalára tévedt, és rajta a koponyára. Úgy érezte, bocsánatot kell kérnie barátja csontjaitól, amiért arra kényszerítette őket, hogy bukását végignézzék. E gonosz birodalom ellen küzdött egész életében, de az ezúttal olyasmit ajánlott, ami túl értékes volt ahhoz, hogy visszautasítsa. Élni akart. És hajlandó volt megfizetni az árát, még ha egy másik ember életébe került is. Még ha egy nap a lelkével kell majd mindezért megfizetnie, akkor is. Egy második esélyért még ez is csekély árnak tűnt.

A kiadó engedélyével.

A szerző életrajza