FőképMinden, a Lajtától nyugatra eső olyan regény és író, akit szocialista-anarchistaként tartanak számon, a volt vasfüggönyön innen… legalábbis gyanús.
A „fejlett világ” íróinak szocialista érzületét mindenképp egy csipetnyi szkepticizmussal kell venni, mert hát szépnek és jónak hangozhat az ötlet, de aki nem élt benne, illetve nem hordozza az örökségét családjában, az igencsak más képet kaphat, nézzen végig bármilyen riasztó dokumentumfilmet.

Ken MacLeod azonban kijárta az iskolát, bőven volt ideje elgondolkodni és publikálni az inkább jobboldali libertarianizmustól a Gyalog-galoppból már jól ismert „anarcho-szindikalista közösség”-ig mindenféle társadalmi csoportosulásról.

A Kozmonauták várában egy maga módján egyedi, mégis valószerű közeljövőt vázol fel, melyben a téli álmából ébredő Oroszország egy szocialista Európai Uniót pátyolgat, míg a láthatatlan kézben hívő Egyesült Államok az idegenekkel paroláznak, hogy felsőbbrendű technikájukat felhasználva kolonizálni tudják végre a környező bolygórendszereket.
Mindezt úgy, hogy a diktatúrát is komolyan lehessen venni, már a tudományos-fantasztikus irodalomhoz mérten.

Bár saját bevallása szerint ebben, a Fénynél Sebesebben-trilógia első könyvében a politikai eszmefuttatásait jelentősen megkurtította az UFO-mítoszok következményeit boncolgató cselekményszál érdekében, azért ezek után kíváncsisággal tölt el, hogy egy „dialektikusabb” regényében meddig megy el, mert itt sem riad vissza a tapintható, átélhető világ kedvéért egy-egy nagyobb ívű politikai helyzetismertetéstől.

Ennek ellenére a szocialista felhangok nem bántóak és nem kapnak túlsúlyt a regényben, ami már csak azért is üdvözlendő, mert az mindig rosszul jön ki, ha egy művész elkezd politizálni, lásd például Roger Waters, Bono, vagy Bob Geldof ez irányú, nem kicsit demagóg munkásságát.

Számítógéptől nehezebben elszakadó olvasóinak sok apró utalással kedveskedik MacLeod, amikor a Slashdot, a Linux-kultúra vagy a ma már kissé ódivatúan ható MS-DOS oprendszer kerül szóba.
A számítógépbuzik hackervilága – nem éppen meglepő módon – 2049-ben is az otthonosságig hasonlít a maira, és a programozóként eltöltött évei alatt felszedett zsargon hatására MacLeod meggyőző, de nem túlburjánzó technoblablát képes levágni könyveiben is, ami pont elég a laikus olvasó számára a hitelesség eléréséhez.

Az elbeszélés szerkezete egyébként hasonlít MacLeod egyik korábbi művére, a The Stone Canaléra, ugyanis mindkét regényben két szálon, egymást váltogatva futnak az események.
Ebben az esetben az egyik szál a már korábban említett SZSZSZER-szerűség (a maga EUKP-jával) és a vadkapitalista Egyesült Államok 2049-e, a másik azonban egy komplexebb és a klasszikus SF-felütésekhez közelebb eső új bolygórendszeren zajló történések taglalása.

A címbéli kozmonauták a Mingulay bolygó első emberi telepesei, akikről azt rebesgetik, hogy egy életüket meghosszabbító, ámbár kétséges eredményű orvosi kezeléssorozaton estek át.

Annyi viszont bizonyos, hogy az emberiség az évszázad kultúrsokkjában részesülhetett, amikor először találkozott a szauruszokkal.
A Mingulay gyíklényei erre önvédelemből kolonizálták az emberi faj bolygót elérő leszármazottait, akik titkon újra megpróbálnak a világűrbe emelkedni.

E kulturális ellentét hátterébe csempészi bele MacLeod a technikai és az erkölcsi fejlődés közötti hatalmas szakadékról szóló saját elmélkedéseit, és a két eltérő kultúrát azonos helyiértéken megszólaltatva az olvasónak is megengedi, hogy letegye a maga húsz fillérét valamelyik oldal mellett.

Így lesz a Kozmonauták vára egy eget éppenséggel nem rengető, de színvonalas, jól megírt science-fiction regény, aminek pörgős sztorija és politikai felhangjai miatt érdekes olvasmány, de klasszikus azért nem lesz.

Részlet a regényből