FőképAz idei nyár egyik vihartól fülledt napjának estéjén rendhagyó beszélgetésre került sor szerkesztőségünkben, amit ismét sikerült lejegyeznem. A nyilvánosságtól ódzkodó írástudók kérésére a neveket megváltoztattam, de remélem, ez nem csökkenti az elhangzó „magvas” vélemények értékét.

Bizonytalan: Miután átlapozta az egyik számítógép klaviatúráján várakozó képregényt - Nocsak, nocsak, minő meglepetés. Ez kifejezetten tetszik.
Kritikus: Na, ezen nem csodálkozom. Illik az egyszerű lelkedhez, azzal a végtelenül egyszerű grafikával, már-már stilizált emberábrázolással készült képregény. Olyan, mintha a hetvenes-nyolcvanas évekbeli Fülest nézegetném.

Bizonytalan: El a kezekkel a Fülestől. Erre háklis vagyok, az igenis jó volt.
Kritikus: Ja, mert nem volt más. Legfeljebb aki nagyobb városban lakott, az vehetett magának Pifet vagy Fix und Foxit. Mondhatom szép gyerekkor. Aki hozzájutott egy svédbe küldött Pókemberhez, az már istencsászárnak érezhette magát.

Bizonytalan: Meg Asterix és Talpraesett Tom. Alfában és füzetben kiszerelve.
Kritikus: Könyörgöm nem Tom, hanem Lucky Luke. Ezt igazán megtanulhatnád végre.

Rajongó: Ebben a pillanatban lép be az ajtón, ömlik belőle a víz, ezért aztán egyszerre mókás és szánalomra méltó. Esik. Kicsit. De volt nálam sapka. Szerencsére Tintint itt hagytam, így nem ázott el.
Bizonytalan: Vigyáztam rá, tessék. Egyébként mi ez? Kritikusnak szokás szerint nem tetszik.

Kritikus: Én csak azt mondom, hogy grafikailag bizony nyomába sem ér a kortárs sorozatoknak. Ilyen sallangmentes figurák és hátterek Bizonytalan Fülesében voltak régen.
Bizonytalan: Még egy mondat és megütlek.

Rajongó: Hagyjátok abba. Elismerem, a képi világ meglehetősen egyszerű – de ez nem is csoda, hiszen az eredeti a Népfront évében, 1937-ben jelent meg. Egyébként nem ez volt a sorozat indító része, az hét vagy nyolc évvel korábbi és egy akkoriban roppant egzotikus országba, Szovjetunióba vitte el a főszereplőt.
Kritikus: Atyavilág, miért kell egy ilyen ásatag régiséget kiadni. Kinek kell ez?
Bizonytalan: Mondjuk nekem.

Rajongó: Hihetetlen módon az egész világon nagy sikere van még manapság is. Hergé – ez egyébként álnév, a belga grafikust Georges Prosper Remi-nek hívták – életében 24 történetet írt és rajzolt (bár a sorozat sikere után már egy egész csapat dolgozott a keze alatt), valamint van egy befejezetlen rész is.
A népszerűség titkát nem nehéz megfejteni: kaland-kaland hátán, de durvaság, vértenger, önmarcangoló moralizálás és fiktív világok nélkül. Ez igazából a kissrácokhoz, no meg a hozzám hasonló, gyermeklelkű felnőttekhez szól.
Kritikus: Ez utóbbi megjegyzéstől majd leesik a székéről, úgy nevet. Rajongóból közben még mindig csepeg a víz, és átmenetet képez a kiöntött ürge és az ápolatlan hód között.

Bizonytalan: Akkor ugyanaz a hatás, mint Asterix és Talpra…, akarom mondani Lucky Luke esetében?
Kritikus: Ezek szerint igen, itt is a belga-francia képregénystílust vélem felfedezni, ami gyakorlatilag az európai képregényre volt nagy hatással. Lucky Luke meg amúgy is belga termék.
Csak az általad említett hősök időben későbbiek, és inkább humorukkal, kissé parodisztikus hangvételükkel írták be magukat a műfaj nagykönyvébe. A kalandelem persze ezekben is megvan.
Rajongó: Hát igen, sokan tanultak Tintinből.

Bizonytalan: A hátsó borító figuráinak mi közük a történethez?
Rajongó: Ehhez nincs, csupán a két balga belga iker rendőrpár tűnik fel benne. A többiek (kapitány, tudós), csak később lépnek színre. A lapmion pedig egy korábbi epizódra utal (gondolom), a Kék lótuszra.
Kritikus: Micsoda? Már megint egy sorozat, ami nem az elejéről indul? Jaj nekünk.

Rajongó: Ne lázadj! Az első két-három rész még inkább az útkeresésről szól, sem „politikailag”, sem rajzilag nem jelent akkora élményt – legalábbis amit a weben láttam ezekből a füzetekből, hogy sajnáljam a kiadatlanságot.

Például a második rész, ami Kongóban játszódik, szóval a későbbi kiadásokban változtattak a szövegen, és Tintin már nem arról beszél a fekete nebulóknak, hogy ők belgák (gyarmat lévén), hanem matekot tanít.
Persze ha mégis kiadásra kerülnek, nem fogok panaszkodni. De tény, időbe telt, mire Hergé megtanult „pergő” cselekményű sztorit rajzolni.
A törött fül például már kimondottan mozgalmas, hősünk (aki foglalkozására nézve egyébiránt riporter) egyik kalamajkából a másikba kerül, s bizony gyakran van veszélyben az élete, miközben egy eltűnt szobor után nyomoz. Van izgalom bőven.

Bizonytalan: És humor. Amikor a lefokozott forradalmár újra meg újra próbálkozik – kimondottan mulatságos. Miként a hajós leleplezős részek is…

A részletekbe menő adomázásnak – szokás szerint – főszerkesztőnk megjelenése vetetett véget, aki Kritikust vonta félre holmi határidős írások minősége végett.