FőképMindannyiunknak megvan a maga elképzelése arról, hogy milyennek kéne lennie a magyar nyelvnek, amin elsősorban nem a nyelvet, hanem a nyelvhasználatot értjük. Mind tudunk magyarul, és tudunk ítélni arról, személyes ízlés, megszokás, vagy a Helyesírási szótár alapján, hogy helyesnek tartunk-e egy adott formát.

Nyelvünkben élünk, és nem csak, mint nemzet, hanem mint emberiség is. Nyelvhasználatunk ösztönszerű, és ez tesz minket azzá, amik vagyunk: hagyomány szerint szerveződött, külső információforrásokat befogadni, értelmezni és alkalmazni tudó, gondolkodó lényekké.

Ugyanakkor, mivel a nyelvet mindannyian használjunk, legyünk akár süketek is, mindenki úgy érzi, hogy „ért” a nyelvhez, és értékítéletet fogalmazhat meg mások, vagy saját közösségének nyelvhasználatáról.

Természetesen miért is ne ítélhetne egy-egy személy vagy közösség egyes nyelvi elemeket „szebbnek” vagy „csúnyábbnak”, hiszen a nyelvi tisztogatás, egy „fentebb stíl” támogatása és közös eszmecseréinkben ennek számonkérése a társadalomnak ugyanolyan intézménye, mint a különféle illemszabályok, és bizonyos mértékig a polgári- és büntetőtörvénykönyv is.

Vannak szabályok, amiket illik betartani, különben kinézik a közösségből az embert, de csak kevés olyan törvény van, mely együttélésünk biológiai alapjaiból táplálkozik.
Többségük, csak úgy, mint a nyelvhasználat, célvezérelt megállapodás, mely egy-egy közösség érdekeit szolgálja, és minden országban más és más módon próbáljuk meg az együttélést törvényileg szabályozni.

A különbség viszont az, hogy míg a törvények között van objektíven jobb, a közösség együttélését zökkenőmentesebben szolgáló szabályzat, addig a nyelvre ez nem áll. Minden nyelv teljes eszköz egy adott emberi közösség élményének leképezésére.
Egyetlen közösség nyelvhasználata sem romlik, amikor változik, mint ahogy teljességében tekintve a nyelvet az sem igaz, hogy a nyelv egyszerűsödik, de azt sem mondhatjuk róla, hogy bonyolódik.

Ezek a tények persze senkit sem gátolhatnak meg abban, hogy a saját szakállukra fogalmazzák meg nyelvszépségi kódexüket, egyéni nyelvhasználatukat ne alakíthassák esztétikai érzéküknek megfelelően.
Még csak azt sem akadályozhatják meg, hogy egy nyelv bizonyos nyelvváltozatait a többi fölé emeljék, és azt intézményesítsék.
Azt azonban, hogy az egyéni nyelvi ízlésünket a nyelvtudománnyal próbáljuk meg alátámasztani, egyetlen magára valamit is adó nyelvész sem fogadhatja el.

Így érvel Nádasdy Ádám, és, amennyire a nyelvtudomány berkeiben bármiben is egyetértés lehet, a szakma is felsorakozik mellette.
A valóban száraz nyelvtudományi kötetekkel, tankönyvekkel szemben azonban Nádasdyt olvasva egy pillanatig sem gondolom, hogy amit olvasok, az bonyolult, érthetetlen, vagy nehezen megtanulható volna, pedig tapasztalatból tudom, hogy ez korántsem ennyire egyszerű.

Nyilván azért tűnik olyan világosnak, mert a nyelvész most nem szakmai közönség számára, hanem a nyelv iránt érdeklődő, egyszeri olvasónak írt.
Ezért aztán a szaktudós alaposságával és alázatával nyúlhat a nyelvhez, kiválogatva az érdekesebb nyelvi szerzeteket, és ezeket bemutatva rámutathat a nyelvben végbemenő, jelenlegi változásokra, de nincsen a szoros, szigorú értelemben vett tudományos kódolásra kötelezve.
Így tehát könyve ötvözheti a nyelvész pártatlan, leíró szabadságát a közírás kevesebb előzetes ismeretet igénylő, közvetlenebb hangvétellel.

Ennek a keveréknek a kettőssége már önmagában is elegendő volna az érdekfeszítő nyelvészeti jelenségek értő boncolgatásához, Nádasdy viszont ehhez még hozzáforrasztja tudós természetéből fakadó önnön kíváncsiságát.

A végeredmény egy olyan könyv, amit nem csak élvezet olvasni, de általa olyan emberek is elkezdhetnek érdeklődni a nyelvészet iránt, akik idáig nem tudták átérezni a nyelvtudósok izgalmait.
És talán a szitokszóként használt „liberális” álláspont is könnyebben fogyaszthatóvá válik azok számára, akik idáig a nyelvhasználatot előíró szabályok fontosságát hangsúlyozták.

Már ezért megérné…