Főkép

Már az A Crimson Cosmos című lemezük kiadása óta ismerem és szeretem a Lake of Tears zenéjét, és nagyjából azóta vártam türelmetlenül, hogy élőben is láthassam őket. Nem is tudom, mit vártam ettől a koncerttől, de tény, hogy minden elvárásomat túlszárnyalta, amit június 27-én az A38-on volt szerencsém átélni.

Az estet a számomra ismeretlen Solar Scream nyitotta. Már itt feltűnt, hogy a hangosítás és úgy általában a hangzás nagyon is rendben van, eltekintve Kántor Tamás mikrofonjától, ami kis időeltolódással aktivizálódott. Ez szerencsére a műsor értékéből nem vont le sokat.

Elsőre és ismeretlenül túl soknak bizonyult az inger, hogy megalapozott véleményt alkothassak az egészről, de maga a zene kellemes és durva volt egyszerre, alapvetően rockos, metalos, a sok váltás miatt progresszívnek is mondható.
Néhol még a Katatonia neve is eszembe jutott, de igazából már nem tudom, miért. A lényeg, hogy a műsor jól sikerült, rendesen beindult a tömeg, a zene pedig teljesen rendben volt.

A ráadásként eljátszott System of a Downt mondjuk annyira nem értettem, mert nem gondolom, hogy beleillett a programba, de annak ellenére, hogy nem rajongok azért a zenekarért, ez egy elég jó kis feldolgozás volt, és ahogy láttam, rajtam kívül sokan örültek neki.

De az igazi csoda még csak ezután következett. (A sok-sok évhez képest) nem túl sok várakozás után a svédek ellepték a színpadot és a „To die is to wake” című szépséggel nagyon gyorsan hangulatba hozták a közönséget.
Ez a kis instrumentális dalocska önmagában elég volt, hogy elbódítsanak és rögtön abban a varázslatos világban találjam magam, ahová Lake of Tears-ék mindig eljuttatnak, ha zenéjüket hallgatom.

Az ezt követő „Boogie Bubble” pedig beindította a táncot is, és teljesen lehengerelt. Innentől kezdve pedig már nem volt megállás: a legnagyszerűbb dalokat vették elő mindegyik lemezükről, és azokat szép sorjában nagyon profi módon prezentálták.
A hangzás is tökéletes volt és minden úgy szólt, ahogy szólnia kellett.

Nem volt óriási tömeg, de a hangulat talán pont emiatt igen családias volt: a közönség egyként énekelte együtt a szövegeket Daniellel, aki nem győzött hálálkodni, amiért kisegítettük.
Egyébként az egész zenekar nagyon szimpatikus volt, főleg az énekes-gitáros Daniel, aki hatalmas vigyorral játszott és igen közvetlen volt.

Magnus Sahlgren leginkább a gitározásra koncentrált, nagyon átszellemült és kissé visszafogott volt, míg a basszgitáros nagyon elevenen mozgolódott a színpadon, a dobos Johan pedig teljesen eltűnt a dobcucc mögött.

A program igen vegyes volt: a zúzósabb, tempósabb dalok voltak többségben természetesen, de azért olyan szépséges lassú számok is előkerültek, mint a „Like a Leaf”, vagy a „Headstones”.

Szinte a teljes Headstones lemezt eljátszották egyébként, aminek nagyon örültem, ugyanakkor a The Neonai dalait nem nagyon erőltették, de még az első lemezről is elővettek egy dalt, szóval igen átfogó képet adtak muzsikájukról, aminek varázslatos atmoszférája és hangulata élőben is tökéletesen átjött, akárcsak lemezeiken.

Hihetetlen élmény volt ezt a csapatot látni a színpadon. Mind nagyon barátságosak és közvetlenek voltak és azt hiszem, ők is jól érezték magukat, mert nagyon jó közönségük volt. Erre a legjobb bizonyíték, hogy kétszer is visszatértek ráadást játszani. Remélem, innentől kicsit gyakrabban is lehet majd látni őket errefelé!