FőképAz Agave Könyvek Ray Bradbury életműsorozatának második darabja is egy novella-antológia, akárcsak az egy évvel ezelőtt kiadott Az öröm masinériái. Ebben valamelyest későbbi darabok kaptak helyet, és eredetileg 1969-ben jelent meg. 18 írás található benne, amik közül az utolsó nem novella, hanem hosszabb lélegzetvételű vers.

Most nem térnék ki Bradbury pályájára, arról egyéb műveiről szóló cikkekben úgyis lehet olvasni. Inkább azt szeretném valahogy megfogalmazni, hogy miért jó. És mivel ez szubjektív, hát nem is olyan könnyű.

Természetesen sokan, akik olvasnak, azt várják el az adott szellemi tápláléktól, hogy elvarázsolja őket, kiemelje a hétköznapokból és a többi… és Bradbury mindezt úgy tudja, ahogy csak kevesen.
Engem általában az első mondatával megfog, és akármilyen rossz legyen is a kedvem, egy oldal alatt átránt a maga világába. Neki minden írása más és más, hiába, hogy pl. több is játszódik a Marson, vagy épp Dublinban.

És az a fantasztikus, hogy a legrövidkébb műve is tökéletes, kerek egész, amiben minden benne van. Annyi ötletből, amennyit Bradbury élete eddigi kb. 88 éve alatt kitalált és megírt, akár 100 író is megélne.
De ő semmit nem húz tovább a kelleténél, és egy-egy szavával, mondatával oly` sok mindent tud átadni, amire mások 100 oldal alatt sem volnának képesek. Mintha festmények vagy költemények lennének, vagy akár zene, úgy működik.

Lehet, hogy csak nálam, meg a többi Bradbury-rajongónál, de így van: pillanatok alatt képes olyan emlékeimre, érzéseimre, tapasztalásaimra ajtót nyitni, amik évek óta nem jutottak eszembe, amik többek, mint amit én szavakkal leírhatónak vélnék.
De Bradbury csak leír három szót, nekem meg minden beugrik róla, illat, hang, érzés, hangulat, minden. Nagyon-nagyon kevesen képesek erre.

Aztán meg szokás ugye kiemelni, hogy Bradbury volt az, aki a fantasztikus irodalmat szépirodalmi szintre emelte.
És így is van: aki odáig van a valóban zseniális Gabriel García Márquez-ért, az jó ha tudja, hogy Bradbury írásai közül jó sokat lehet teljes joggal mágikus realizmusnak nevezni.

Jó, persze, Borges, Poe, meg még sok-sok más nagy előd esetében is elővehetjük ezt a divatos skatulyát, de ami a lényeg: Bradbury valóban szépen ír. Hol csodaszépen, hol elbűvölően, hol pedig, nos... ha valami csúfról vagy rosszról mesél, akkor az is ugyanolyan valóságosan ott van.

Szóval valami elképesztő ötletei vannak, és ha nem tetszik is mindegyik novella ugyanolyan nagyon, mindben ott van a szikra, a különleges és különös valami, ami köré épül az egész. Van, hogy teljesen hétköznapi dolgokról ír, de mindig olyan egyéni, megkapó módon teszi, hogy az ember nem győz álmélkodni.
Nem feltétlenül megrázó erejűek vagy fantasztikusak a húzásai, sőt, sokszor épp a visszafogott finomságával meg a lényeglátó ember- és életismeretével igézi meg az olvasót.

Rám legalábbis jobbára így hat, ha Bradbury-t olvasok: ihletem lesz tőle, nyomban kedvem támad valamire, amihez az adott novellának köze van, vagy, ha történetesen sötét és félelmetes a téma, akkor meg egyszerűen csak felnézek egy kicsit a könyvből, és szerencsémre ez többnyire elég, hogy ne parázzak nagyon.

Mielőtt röviden írnék a kötet mindegyik darabjáról (pusztán hogy rávilágítsak a témagazdagságra, ám senki ne gondolja, hogy ettől majd érteni fogja, mitől olyan jó!), még annyit: most jutottam el oda, hogy ha kiraknának egy lakatlan szigeten, s csak egyetlen író összes művét vihetném oda, akkor Bradbury volna a választásom.

Persze, van ebben némi csalás, hiszen óriási mennyiségű írásainak javát még nem olvastam, de az biztos, hogy akár egyetlen könyve is hetekre feltöltheti az embert ihlettel, gondolkodnivalóval, kinyithatja a szemét a világ számos különféle apróbb-nagyobb részletére.

Azt hiszem, kedvenc íróim közül is jó páran így vannak vele: Neil Gaiman és Joanne Harris pl. nem is tagadja, hogy Bradbury hatott rájuk, de Daniel Wallace (Nagy hal, Mr. Sebastian és a Fekete Mágus), sőt két filmrendező, a francia Jean-Pierre Jeunet és az amerikai Tim Burton is roppant gyanús nekem.

Igaz is: Bradbury kivette a részét az Addams Family megalkotásából is, és kedvenc ünnepe a Halloween. Meg hát különben is, nyilvánvalóan a képzelet irodamának ma élő szerzői között az egyik (ha nem a) legnagyobb.

A Kilimandzsáró-gépezet: egy Hemingway-rajongó méltatlannak tartja kedvenc írója halálnak körülményeit ill. végső nyughelyét, és úgy intézi, hogy minden máshogy alakuljon.

A kastély rettentő lángolása: az ír tárgyú novellák egyike, remek humorral és sok emberséggel, a húsvéti felkelés idejéből.

A holnap gyermeke: egy jövőbeli fiatal párnak, a szabályozott szülés véletlen hibája folytán kék színű, piramis alakú (azaz egy másik dimenzióba ragadt) gyermeke születik.

A nők: lényegében egy tragédia csábításról, a nők erejéről meg a férfiak befolyásolhatóságáról. Legalábbis így is lehet értelmezni.

Ihletett Csirke Motel: a gazdasági válság idején, 1928-ban játszódó sztori, bizonyára több-kevesebb önéletrajzi elemmel, meg egy tyúkkal, melynek tojásai üzeneteket hordoznak.

Gettysburgtől hátszélben: valaki robot-szerű formában újra megalkotja Abraham Lincolnt, másvalaki meg újra csak lelövi – avagy van-e végzet?

Igen, mi ott a folyónál: egy poros amerikai kisvárost halálra ítél, hogy az újonnan épülő autópálya tőlük (nem, s mégis) túl messze halad el – s ahogy mindezt a lakosok megélik.

A hideg szél, és a meleg: újra Dublin, ahol különös, mediterrán vendégek jelentkeznek be a Royal Hiberian Hotelbe, fura felfordulást okozva többek életében.

Éjszakai hívások: egy ember évtizedekkel ezelőtt a marsi kolóniákon ragadt, egyedüliként, és várja, egyre várja a megmentő űrhajó hívását, s a telefon csöng is, sokszor, csak épp a hívó valamelyik régebbi önmaga.

Kísérteties újdonság: egy gazdag család sarja el akarja adni írországi házát, miután felújította, s közben ő és egykori szeretője megízlelik az ifjúság múlását és a kicsapongások átkát.

A villamos testet énekelem: a leghosszabb írás, egy Elektromos Nagyiról, aki csaknem maga a tökély, de vajon tud-e bármely tekintetben helyettesíteni egy meghalt édesanyát?

Az újratemetés napja: egy építkezés miatt áttelepített temető kapcsán egy idős nő újra találkozik régi szerelmével, aki fiatalon meghalt, még mielőtt egybe kelhettek volna.

Nicholas Nickleby barátja a barátom nekem is: 1929, Green Town (ahogy Bradbury néha Waukegant, szülővárosát nevezi), Illinois, szóval megint csak írónk gyermekkora sejlik fel apró részletekben.
A városkába különc idegen érkezik, aki Charles Dickens néven mutatkozik be, és nekilát egy fiúnak lediktálni A két város c. regényét.

Muszklis: az egyik legsúlyosabb írás, noha semmi fantasztikus nincs benne. Főszereplője a 30-as éveibe lépett, ám még mindig fiatalokkal sportoló Muszklis, aki kissé mintha elveszett volna a body building meg hasonlók világában, s nincs igazi élete.
Ha eddig nem esne le, hogy Bradbury ritka jó ismerője az emberi léleknek meg létnek, akkor majd ennél.

A férfi a Rorschach-ingben: továbbra is pszichológia, egy neves pszichiáter sajátos tehetségéről és módszereiről.

Kilencedik Henrik: egy híján mindenki elhagyta Nagy-Britanniát, s melegebb éghajlatra költözött, ám a vén Harry mégsem hajlandó elutazni.

A Mars elveszett városa: odüsszeia, klasszikus gótikus sztori-elemekkel, egy különös városról, amely megérzi az ember legmélyebb vágyait, reagál rájuk, és függésbe taszít.

Apolló Khrisztosz: sajátos, kissé talán epikus hangvételű „karácsonyi” vers arról, hogy az ember kimegy a világűrbe, ahol még számos létforma élhet, és mindenütt csak Isten lába nyomában jár, avagy a legkülönfélébb formákban és stációkban létezhet Isten szava, meg Jézus. És így tovább.

A szerző életrajza

Kapcsolódó írás:Ray Bradbury: Fahrenheit 451 (Bárka Színház - 2011. február 26.)

Részlet a könyvből