Főkép

PROLÓGUS

A Londonba utazása előtti éjszakát Richard Mayhew cseppet sem élvezte.
Pedig az este még igencsak élvezetesen indult: élvezettel olvasta a búcsúkártyákat, és élvezte az öleléseket a nem minden báj nélküli ismerős hölgyektől; élvezettel hallgatta, ahogy óva intik London veszélyeitől és bűneitől, és élvezettel fogta az ajándék fehér esernyőt, amibe minden barátja beszállt pár shillinggel, és amire a londoni földalatti térképét nyomtatták; élvezte az első pár korsó sört is, ám aztán minden következő korsó jelentősen csökkentett az élvezeten, most pedig dideregve gubbasztott a járdán, egy pub előtt, egy kis skót városkában, a hányás-nemhányás előnyeit-hátrányait latolgatta, és nem, cseppet sem élvezte a helyzetet.
Bent a pubban a barátai lankadatlanul ünnepelték közelgő távozását, s lelkesedésüket Richard már-már vészjóslónak találta. Ült a járdán, az összetekert esernyőbe kapaszkodott, és komoly kétségei támadtak, hogy tényleg olyan nyerő ötlet-e leköltözni délre, Londonba.
– Jobb, ha vigyázik – szólalt meg egy kortól repedezett hang. – Elpaterolják, mielőtt azt mondhatná, hogy Jack Robinson. Vagy becsaptyák. Azon se lepődnék meg. – Két éles szem meredt rá egy csőrszerű, koszos arcból. – Jól van?
– Igen, köszönöm – felelte Richard. Gondosan borotvált, fiús arcú fiatalember volt, sötét, kissé göndör hajjal és nagy, mogyoróbarna szemmel; állandóan amolyan gyűrött, most-ébredtem kinézete volt, ami vonzóbbá tette a szebbik nem számára, mint azt valaha értette vagy hitte volna.
A koszos arc meglágyult. – Fogja, szegénkém – nyomott egy ötvencentest Richard markába az öregasszony. – Mijóta van az utcán?
– Nem vagyok hajléktalan – tiltakozott Richard zavartan, és próbálta visszaadni neki az érmét. – Vegye vissza a pénzt, kérem. Jól vagyok. Csak kijöttem levegőzni. – Hozzátette: – Holnap Londonba költözöm.
Az öregasszony gyanakodva nézte-nézegette, majd visszavette az ötvencentest és eltűntette a kabátok meg kendők rétegei alatt, amikbe bebugyolálta magát. – Én is jártam Londonba – közölte bizalmasan. – Ott mentem férjhez. De nem volt jóravaló ember. Anyám megmondta, hogy ne házasodjak kintről, de én a szívemet követtem. Persze, akkor még fiatal és szép voltam, amit már úccse hisz el.
– Hogyne hinném – vágta rá Richard feszengve. A torkából lassan visszavonult a kifelé készülő anyag.
– Hát sokra mentem vele. Hajléktalan vagyok, tudom, milyen. Ezér’ hittem, hogy maga is az. Minek megy Londonba?
– Állást kaptam – felelte büszkén Richard.
– Mive’ foglalkozik?
– Ööö… értékpapírokkal.
– Én táncos voltam. – Az öregasszony esetlenül totyogott körbe a járdán, dallamtalanul dúdolva magában, majd erősen billegni kezdett, mint a megállni készülő búgócsiga, és végül megtorpant Richarddal szemben. – Nyújtsa a tenyerét, megmondom a jövendőjét. – Richard kinyújtotta. Az öregasszony a kezébe vette és szorosan fogta; párszor pislogott, akár a bagoly, ami lenyelt egy egeret, de az kezdi megfeküdni a gyomrát. – Hosszú út vár magára… – kezdte homlokráncolva.
– London – bólintott Richard.
– Nem csak London. – Az öregasszony hallgatott kicsit. – Nem az a London, amit én ismerek. – Szemerkélni kezdett az eső. – Sajnálom – sóhajtott. – Ajtókkal kezdődik.
– Ajtókkal?
Az öregasszony bólintott. Az eső máris nekilendült, hangosan kopogott a tetőkön és az aszfalton. – A maga helyiben vigyáznék az ajtókkal.
Richard bizonytalanul felállt. – Értem – mondta, bár nemigen tudta, hogyan illene fogadnia ezt az információt. – Vigyázok. Köszönöm.
A pub ajtaja kinyílt, fény és zsivaj ömlött az utcára. – Richard? Jól vagy?
– Jól, jól. Mindjárt megyek. – Az öregasszony már imbolyogva távolodott az utcán, bele az esőbe. Richard úgy érezte, valamit tennie kell érte. Pénzt viszont nem adhat neki. Utána sietett a keskeny utcán, hideg eső verte az arcát, a haját. – Fogja. – Az esernyő nyelével vacakolt, kereste a nyitógombot. Aztán kattanás hallatszott, és az esernyőből kibomlott a londoni földalatti hatalmas, fehér térképe, minden metróvonal más színnel, minden állomás megjelölve-nevezve.
Az öregasszony elvette és hálásan mosolygott. – Jó szíve van. Az néha elég, hogy biztonságba legyen, bármerre vetődik. – Aztán a fejét ingatta. – De többnyire azér’ nem. – Belekapaszkodott az esernyőbe, ahogy egy széllöket odafurakodott, hogy elragadja vagy kifordítsa. Két kézzel magához kulcsolta a nyelét, és szinte kétrét görnyedve ment neki az esőnek és szélnek, bele az éjszakába; egy fehér, domború korong a londoni metróállomások hangzatos neveivel: Earl’s Court, Marble Arch, Blackfriars, White City, Victoria, Angel, Oxford Circus…
Richard azon kapta magát, hogy kábán azon töpreng, tényleg volt-e valaha cirkusz az Oxford Circusnél, egy igazi cirkusz bohócokkal, gyönyörű nőkkel és veszélyes vadállatokkal. A pub ajtaja megint kinyílt, s úgy dőlt ki a hang, mintha a pub hangerőgombját hirtelen feltekerték volna. – Richard, te baromarcú, ez a te rohadt bulid, kimaradsz a tutiból! – Hát visszament; a hányingert teljesen elűzte ez a különös találkozás.
– Úgy nézel ki, mint egy ázott patkány – mondta neki valaki.
– Életedben nem láttál ázott patkányt – vágott vissza Richard.
Másvalaki egy nagy pohár whiskyt nyomott a kezébe:
– Küldd ezt le. Ez majd átmelegít. Tudod, Londonban nem kapsz igazi scotch-ot.
– Azért majd kerítek – sóhajtott Richard. Hajából víz csöpögött az italába. – Londonban minden van.
És felhajtotta a scotch-ot, aztán valaki hozott neki még egyet, aztán az este összeragadt, majd darabokra tört: utána csak arra emlékezett, hogy egy kicsi és racionális valaholt (egy helyet, aminek van értelme) hagy el egy hatalmas és vén valaholért (aminek nincs); és arra, hogy valamikor hajnaltájt esővízzel teli csatornába okádik; és egy fehér, gömbölyded alakra furcsa színű jelekkel, ami kis, dundi bogárként távolodik az esőben.
Másnap reggel felszállt a vonatra, hogy megkezdje a hatórás utat délre, ami végén a St. Pancras vasútállomás gótikus ormai és boltívei várják. Az anyjától útravalónak kapott egy kis diótortát meg egy termosz teát. Richard Mayhew pocsék hangulatban indult Londonba.

 


ELSŐ FEJEZET

Már négy napja csak rohant és rohant, ész nélkül, botladozva menekült járatokon és alagutakon keresztül. Éhes volt, kimerült, de annyira, amit már nem is bír el a test, s így persze minden ajtót egyre nehezebben tudott kinyitni. Négynapnyi menekülés után végre talált egy búvóhelyet, egy apró sziklavackot a világ alatt, ahol biztonságban lesz, legalábbis imádkozott, hogy így legyen, és aztán elnyomta az álom.

Mr. Croup az utolsó Lebegő Vásáron bérelte fel Rosst, azon, amit a Westminster-apátságban tartottak. – Tekintse őt kanárinak – mondta Mr. Vandemarnak.
– Úgy énekel? – érdeklődött Mr. Vandemar.
– Kétlem. Szívem sötét mélyéből kétlem. – Mr. Croup beletúrt lelapuló, narancssárga hajába. – Nem, kedves barátom, metaforrásban értettem, a madárra gondoltam, amit levisznek a bányába.
Mr. Vandemar bólintott, ahogy derengeni kezdett neki a célzás értelme. Mr. Ross valóban semmi hasonlatosságot nem mutatott egy kanárihoz. Nagydarab volt – majdnem mint maga Mr. Vandemar –, és rendkívül szurtos, és egészen szőrtelen, és feltűnően nem a szavak embere, noha azt mindkettejük értésére adta, hogy szeret ölni, és jól is csinálja, amely kijelentés igencsak mulattatta Mr. Croupot és Mr. Vandemart, ahogy Dzsingisz Kánt mulattathatta volna egy ifjú mongol hencegése, aki most először fosztott ki falut vagy égetett fel jurtát. Közben pedig Mr. Ross valójában egy kanári, és még csak nem is tudja. Ezért ment ő elöl, a mocskos pólójában és koszos farmerében, Mr. Croup és Mr. Vandemar pedig mögötte, elegáns fekete öltönyben.
A külső szemlélőnek négy egyszerű jegy segít megkülönböztetni Mr. Croupot Mr. Vandemartól: az első, hogy Mr. Vandemar két és fél fejjel magasabb; a második, hogy Mr. Croup szeme fakókék, akár a napszítta porcelán, míg társáé barna; a harmadik, hogy Mr. Vandemar a jobb keze ujjain viselt gyűrűket négy holló koponyájából készítette, míg kollégája nem szenvedheti az ékszereket; a negyedik, hogy Mr. Croup imád beszélni, míg Mr. Vandemar inkább enni. Ja, és hogy cseppet sem hasonlítanak.
A sötét alagútban sustorgott valami. Mr. Vandemar kezében egyszeriben megjelent a kése, aztán meg már nem is volt a kezében, hanem rezegve állt bele valamibe jó kilenc méterre. Mr. Vandemar odaballagott és a markolatánál fogva felemelte a kést. Szürke patkányt nyársalt fel a penge; az állat tehetetlenül tátogott, ahogy az élet lassan elszökött belőle. Mr. Vandemar a mutató- és hüvelykujja közé fogta és összeroppantotta a koponyáját.
– No, ez a patkány se szőrözik velünk többet – jegyezte meg Mr. Croup. Halkan felkuncogott. Mr. Vandemar nem reagált. – Patkány. Szőrözik. Megvan?
Mr. Vandemar lehúzta a patkányt a pengéről, és elgondolkodva rágcsálni kezdte a fejét. Mr. Croup kiütötte a kezéből.
– Elég. – Mr. Vandemar kissé morcosan dugta el a kését. – Fel a fejjel – csicseregte bátorítón Mr. Croup. – Mindig van másik patkány. Most pedig előre. Vár a munka. A bántandó emberek.

A Londonban töltött három év nem változtatta meg Richardot, azt viszont igen, ahogyan a várost látta. A képek alapján eredetileg szürke, sőt, fekete városnak képzelte, és igencsak meglepődött rajta, hogy mennyire tele van színekkel: vörös téglák és fehér kövek, piros buszok és fekete taxik városa; vörös postaládák, zöld parkok és még zöldebb temetők városa.
Olyan város, ahol a nagyon régi könyököl helyért a nagyon új mellett, nem vérre menőn, de különösebb tisztelet nélkül; üzletek, irodaházak, éttermek és lakóházak városa, le se tojt emlékműveké és szembetűnően palotátlan palotáké; több száz jellegzetes kinézetű és különös nevű kerület városa (Crouch End – Guggolvég, Chalk Farm – Krétafarm, Earl’s Court – Earl udvara, Marble Arch – Márványboltozat); zajos, koszos, vidám, gondterhelt város, ami a turistákból él, szüksége van rájuk, s közben lenézi őket; olyan nagyváros, ahol a közlekedés átlagsebessége háromszáz éve nem nőtt, hiába ötszáz évnyi makacs útszélesítés és ügyetlen kompromisszum a közlekedés (legyen az lóvontatta vagy motorizált) igényei és a gyalogosok igényei között; egy világváros, amelyet mindenféle színű, modorú és fajtájú emberek laknak-zsúfolnak tele.
Amikor megérkezett, Londont hatalmasnak, bizarrnak és lényegében érthetetlennek találta, csak a földalatti térképe sugallt bármi rendet a káoszban, a földalatti járatok és állomások ezen elegáns, színes, topográfiai terve. Aztán szép lassan rájött, hogy a földalatti-térkép kényelmes kitaláció, ami megkönnyíti ugyan az életet, de semmi hasonlóságot nem mutat a fenti város valóságos alakjával. Olyan, mint egy politikai párthoz tartozni, talált rá egyszer büszkén a hasonlatra, aztán miután egy partin egy rakás hökkent idegennek megpróbálta elmagyarázni a hasonlóságot a térkép és a politika között, úgy döntött, a jövőben inkább másra bízza a politikai megjegyzéseket.
Apránként, ozmózis és fehér tudás révén (utóbbi olyan, mint a fehér zaj, csak sokkalta hasznosabb) igyekezett megérteni a várost, amely folyamat jelentősen felgyorsult, amikor rájött, hogy a tulajdonképpeni City, a belváros valójában alig egy négyzetmérföld, az Aldgate-től a Fleet Streetig és az Old Bailey törvényszéki épületekig nyúlik; hogy ez egy apró helyhatóság, ami most London gazdasági intézményeinek ad otthont; és hogy itt kezdődött az egész.
Kétezer évvel ezelőtt London csupán egy parányi kelta település volt a Temze partján, amelyben a rómaiak menet közben megtelepedtek. Ettől kezdve London nőttön-nőtt, míg durván ezer év elteltével összeért a közvetlen nyugatra fekvő, pici Westminster királyi várossal, aztán amint a London-híd megépült, a város magához rántotta Southwarkot a folyó túlpartján, és folyamatosan tovább duzzadt, mezőket, erdőket és mocsárvidékeket kebelezett be a virágzó város, és egyre csak terjeszkedett, elérve olyan falvakat, mint keletre Whitechapel, Deptford, nyugatra Hammersmith és Sheperd’s Bush, északra Camden és Islington, délre, a Temze túlpartján, Battersea és Lambeth, s elnyelte őket mind, ahogy egy higanytócsa magába olvaszt kisebb pöttyöket, csak a nevük maradt fenn.
London hatalmassá és ellentmondásossá nőtt. Jó hely, klassz város, ám minden jó helyért fizetni kell, és minden jó helynek is fizetni kell.
Egy idő után Richard magától értetődőnek vette Londont, sőt, már azzal is büszkélkedhetett, hogy egyik londoni látványosságot sem tekintette meg (kivéve a Towert, amikor Maude nénikéje leutazott a városba hétvégére, és kénytelen-kelletlen neki kellett kísérgetni).
Ám aztán Jessica mindezt megváltoztatta. Richard azon vette észre magát, hogy a hétvégi tunyulás helyett olyan helyekre megy vele, mint a Nemzeti Galéria meg a Tate Galéria, ahol azt tanulta meg, hogy túl sok múzeumozás lábfájást okoz, hogy a világ nagy műkincsei egy idő után összemosódnak, és hogy az emberi elmének felfoghatatlan, hogy a múzeumi kávézók milyen pofátlan árat kérnek egy szelet süteményért meg egy csésze teáért.
– Itt a teád meg a fánkod – mondta Jessicának. – Ennyiért két Tintorettót is kaptunk volna. Csak mondom.
– Ne túlozz – dalolta Jessica vidáman. – A Tate-ben különben sincs Tintoretto.
– Meg kellett volna vennem a meggyes süteményt, akkor a múzeum is megvehetne még egy Van Gogh-ot.
Franciaországban ismerkedett meg Jessicával, egy hétvégi kiruccanáson, két éve; a Louvre-ban akadtak össze, amikor Richard munkatársait kereste, akik az egész dolgot szervezték. Egy hatalmas szobrot bámulva hátrált, egyenesen bele Jessicába, aki egy rendkívül nagy és történelmileg fontos gyémántot csodált. Hebegve próbált elnézést kérni franciául, amit nem beszélt, hát feladta, majd angolul, aztán franciául kért bocsánatot az angol bocsánatkérésért, míg rá nem jött, hogy Jessica annyira angol, amennyire valaki csak lehet. Addigra a lány magában arra jutott, hogy Richard bocsánatkérés gyanánt vegyen neki egy drága francia szendvicset és egy orbitálisan drága szénsavas almalevet, és hát így kezdődött az egész. Soha többé nem tudta meggyőzni Jessicát arról, hogy ő nem a galériajáró fajta.
Azokon a hétvégéken, amikor nem galériában vagy múzeumban koptatták a lábukat, elkísérte Jessicát shoppingolni, amit a lány a hivalkodó Knightsbridge-ben kivitelezett, rövid járásnyira és még rövidebb taxizásnyira a lakásától, amely egy kis utcában volt Kensingtonban. Ott kullogott Jessica mögött még olyan fenséges és félelmetes áruházakban is, mint a Harrods vagy a Harvey Nichols, ahol az ékszertől a könyveken át a heti fűszerárúig mindent lehetett kapni.
Richard ámulattal tekintett Jessicára, aki gyönyörű volt, gyakran vicces és kétségtelenül tartott valamerre. Jessica pedig hatalmas potenciált látott Richardban, amit ha a megfelelő nő megfelelően használ, tökéletes hitvesi kiegészítővé nevelheti Richardot. Bárcsak kicsit jobban koncentrálna, mormolta magában gyakran Jessica, s e célból olyan könyvekkel látta el, mint az Öltözzünk sikeresen meg A sikeres férfi százhuszonöt szokása, meg hogy hogyan vezessük a vállalkozást úgy, akár egy katonai hadjáratot, Richard pedig mindig megköszönte neki és tényleg szándékában is állt elolvasni. A Harvey Nichols férfidivat osztályán Jessica kiválasztotta neki a ruhát, amit szerinte viselnie kéne, és ő hordta is, azon a héten legalábbis. Aztán pontosan egy évre rá, hogy megismerkedtek, Jessica közölte vele, hogy szerinte ideje eljegyzési gyűrűt venniük.
– Minek jársz vele? – kérdezte tőle tizennyolc hónappal később Gary, a kollégája a Vállalati Számlák osztályon. – Rémisztő a csaj.
Richard a fejét rázta. – Nagyon édes, ha megismered.
Gary letette a műanyag trollt, amit Richard asztaláról vett fel. – Csodálom, hogy ezekkel még enged játszani.
– A téma nem merült fel – mondta Richard, miközben kezébe vette az egyik lényt az asztaláról. A trollnak rikító narancssárga haja volt, és kissé hökkent arca, mintha csak eltévedt volna.
Valójában a téma nagyon is felmerült, Jessica azonban meggyőzte magát, hogy Richard trollgyűjteménye a bohókás szeszély megnyilvánulása, akárcsak Mr. Stockton angyalkollekciója. Jessica ugyanis éppen Mr. Stockton angyalkollekciójának utazó kiállítását szervezte, és arra a következtetésre jutott, hogy a nagy emberek mind gyűjtenek valamit. Valójában Richard nem gyűjtötte a trollokat. Egyszer talált egyet a járdán az irodaház előtt, és gyér próbálkozásként, hogy valahogy személyesebbé tupírozza munkahelyi környezetét, rátette a számítógép monitorjának a tetejére. Ezt a trollt aztán követte a többi: ajándékok a kollégáktól, akik örömmel látták, hogy Richardnak a gyengéi ezek a ronda lények. Ő elfogadta az ajándékokat, s módszeresen körberakta velük az íróasztalt, a telefonokat és Jessica bekeretezett képét. A fényképen ezen a napon öntapadós emlékeztető cetli díszelgett.
Péntek délután volt. Richard már megfigyelte, hogy az események gyávák: egyenként nem történnek meg, csak csoportosan, bandában mernek rárontani. Vegyük például ezt a pénteket. Élete legfontosabb napjának számított, mint arra Jessica minimum tízszer rámutatott az utóbbi egy hónapban. Nem Jessica életének legfontosabb napja, nem, az majd akkor következik, ha – mint erről Richard meg volt győződve – miniszterelnökké, istenné vagy királynővé választják. Viszont kétségtelenül az ő életének legfontosabb napja. Ezért is volt különösen kínos, hogy otthon a hűtőre ragasztott cetli dacára, és a másik, Jessica fényképén munkahelyi cetli dacára, úgy elfeledkezett róla, mint annak a rendje.
Ráadásul agyi kapacitása nagy részét amúgy is lekötötte a Wandsworth-jelentés, aminek már rég kész kellett volna lenni. Richard ellenőrzött még egy számsort, majd észrevette, hogy a 17-es oldal eltűnt, hát lóhalálában ki kellett nyomtatnia újra; aztán már csak egyetlen oldal volt hátra, és tudta, simán befejezné, ha békén hagynák… ha valami csoda folytán nem csöngene a telefon…
Csöngött. Benyomta a kihangosítót.
– Halló? Richard? Az ügyvezető igazgató tudni szeretné, mikor kapja meg a jelentést.
Richard az órájára nézett. – Öt perc, Sylvia. Mindjárt letisztázom. Csak csatolom az egyenleg-tervezetet.
– Kösz, Dick. Lemegyek érte. – Sylvia, ahogy ezt kedvtelve hangoztatta, az ÜI SZA-ja volt, s pattogósan, hatékonyan dolgozott. Richard bontotta a vonalat.
Azonnal megint csöngött.
– Richard, itt Jessica – mondta a hangszóró Jessica hangján. – Nem felejtetted el, ugye?
– Elfelejteni? – Próbált emlékezni, mit felejthetett el. Ihletért Jessica fényképére pillantott, és ott meg is lelte a szükséges ihletet a Jessica homlokára nyomott sárga Post-it formájában.
– Richard? Vedd fel a kagylót.
Richard felvette a kagylót, és közben elolvasta a cetlit. – Bocs, Jess. Nem, dehogy felejtettem el. Este hét óra, Ma Maison Italiano. Ott találkozunk?
– Jessica, Richard, és nem Jess. – A lány hallgatott kicsit. – Azok után, ami legutóbb történt? Nem hinném. A saját udvarodban is eltévednél, Richard.
Richard rá akart mutatni, hogy bárki összekeverheti a Tate Britaint és a Tate Modernt, és hogy nem Jessica állt egész nap az esőben (ami szerény véleménye szerint volt akkora élvezet, mint addig járni odabent, míg elüszkösödik a lába), de inkább befogta a száját.
– Találkozzunk nálad – javasolta Jessica. – Mehetünk együtt.
– Oké, Jess. Jessica, bocs.
– Ugye, visszaigazoltad a foglalást, Richard?
– Persze – füllentette buzgón Richard. A másik telefon is csöngött. – Jessica, nézd…
– Jó – mondta Jessica és letette. Richard életének legnagyobb kiadását Jessica jegygyűrűjének megvétele jelentette, másfél éve, a Harrods számtalan ékszerüzletének egyikében. Felvette a másik telefont.
– Hé, Dick. Én vagyok, Gary. – Gary pár asztallal arrébb ült. Lelkesen integetett saját, trollmentes asztalától. – Az esti pia még áll? Azt mondtad, átvehetjük a Merstham-számlát.
– Szállj ki, Gary. Naná, hogy áll. – Richard letette a telefont. Az öntapadós cetli alján volt egy telefonszám; a cetlit maga írta pár hete. És foglalt asztalt, szinte biztos volt benne. Viszont nem igazolta vissza. Akarta, de túl sok volt a tennivaló, és tudta, hogy még rengeteg ideje van. Csakhogy az események ugye falkában jönnek…
Sylvia állt meg mellette. – Dick? A Wandsworth-jelentés?
– Rögtön, Sylvia. Egy pillanat, jó? – Befejezte a tárcsázást, és megkönnyebbülten sóhajtott, amikor felvették:
– Ma Maison. Segíthetek?
– Igen. Asztalt szeretnék három főre ma estére. Azt hiszem, lefoglaltam. És ha igen, megerősítem a foglalást. Ha meg nem, foglalhatok most? Kérem. – Nem, a könyvben nincs asztal ma estére Mayhew névre. Se Stocktonra. Se Bartramra, Jessica családnevére. Ami pedig a mostani foglalást illeti…
Richard nem is annyira a szavakat találta kellemetlennek, hanem a hangnemet, amelyben az információt közölték. A ma esti asztalt évekkel ezelőtt kellett volna lefoglalni, sugallta a hang, lehetőleg még Richard szüleinek. Ma estére lehetetlen asztalt kapni; ha a pápa és Franciaország miniszterelnöke érkezne meg ma este foglalás nélkül, őket is kipenderítenék az utcára, méghozzá kontinentális vigyorral.
– De a menyasszonyom főnökének lesz – mekegte Richard. – Tudom, hogy korábban kellett volna szólnom. Csak hárman vagyunk, nem lehetne mégis…
Letették.
– Richard? – sürgette Sylvia. – Az ÜI vár.
– Szerinted kapok asztalt, ha visszahívom őket és ráígérek az árra?

Álmában mind együtt voltak a házban: a szülei, a bátyja, a kisbaba húga. A bálteremben álltak és őt bámulták. Mind olyan sápadtak, olyan komorak voltak. Portia, az anyja megsimogatta az arcát, és azt mondta, veszélyben van. Ajtó nevetve azt felelte, hogy tudja. Az anyja a fejét rázta: nem, nem, most van veszélyben. Most.
Ajtó kinyitotta a szemét. Az ajtó lassan, halkan-halkan nyílt. Visszatartotta a lélegzetét. Léptek a kövön. Talán nem vesz észre, gondolta. Talán elmegy. És kétségbeesetten arra gondolt, Éhes vagyok.
A léptek tétováztak. Tudta, hogy jól elbújt egy rakás újság és rongy alá. És lehetséges, hogy a betolakodó nem akar ártani. Hát nem hallja a szívdobogásom?, töprengett. És akkor a léptek közeledtek, és ő tudta, mit kell tennie, és megrémült tőle. Egy kéz lehúzta róla az álcát, s üres, teljesen szőrtelen arcba nézett fel, ami gonosz vigyorra gyűrődött. Ajtó sebesen oldalt hengeredett-tekeredett, így a mellének célzott késpenge a felső karjába fúródott.
Addig a pillanatig nem is hitte, hogy képes rá. Sosem gondolta, hogy elég bátor, ijedt vagy elkeseredett hozzá, de most fél kézzel a férfi mellkasához nyúlt és kinyitotta…
A férfi hörögve zuhant rá. Nedves és meleg volt. Ajtó kikászálódott alóla, és kimenekült a szobából.
A keskeny, alacsony alagútban megállt, hogy levegőhöz jusson, és a falnak dőlve görcsösen zokogott. Az utolsó csepp erejét is felemésztette ez a támadás, teljesen kimerült. A válla lüktetni kezdett. A kés, gondolta. De már biztonságban van.
– Nohát, nohát – szólalt meg egy hang a sötétben, tőle jobbra. – Túlélte mister Rosst. Hallatlan, nemde, mister Vandemar? – A hang valósággal csöpögött, akár a szürke nyálka.
– Hallatlan bizony, mister Croup – válaszolt egy lapos hang a másik oldalon.
Pislákoló láng gyulladt.
– Hát minket nem fog túlélni – jelentette ki Mr. Croup, és szeme fényesen csillogott a sötétben a világ alatt.
Ajtó keményen az ágyékába térdelt, majd jobb kezével fogva a bal vállát megiramodott.
És rohant.

– Dick?
Richard elhessegette a hangot. Az élete mindjárt visszazökken a rendes kerékvágásba. Még egy pár pillanat…
– Dick? – nógatta Gary. – Fél hét van.
– Mennyi?! – Papírok, tollak, táblázatok és trollok ömlöttek Richard aktatáskájába. Becsukta és már rohant is.
A kabátját menet közben rángatta fel.
Gary utána eredt. – Akkor nem iszunk?
– Iszunk?
– Össze akartunk ülni és egy ital fölött megbeszélni a Merstham-számlát. Emlékszel?
Az ma este van? Richard megtorpant. Ha a szétszórtságot olimpiai sporttá teszik, ő simán indulhat angol színekben.
– Gary, sajnálom. Elszúrtam. Ma este Jessicával kell találkoznom. A főnökét visszük vacsorázni.
– Mister Stocktont? A Stockton Vállalattól? Azt a Stocktont?! – Richard csak bólintott. Robogtak le a lépcsőn. – Biztos jó móka lesz – mondta Gary őszintétlenül. – És hogy van a Fekete Lagúna Veszedelme?
– Jessica valójában Ilfordból való, Gary. És az életem napsugara és szerelme, kösz, hogy kérded.
Leértek az előcsarnokba, ahol Richard megrohamozta az automata ajtót, ami látványosan nem nyílt ki.
– Elmúlt hat, mister Mayhew – emlékeztette Mr. Figgis, a biztonsági őr. – Ki kell jelentkezni.
– Nincs nekem erre szükségem – siránkozott Richard csak úgy a nagyvilágba. – Tényleg nincs.
Mr. Figgist állandóan enyhe orvosi kenőcsszag lengte körül, és a makacs pletyka azt tartotta, hogy enciklopédikus pornógyűjteménnyel rendelkezik. Olyan szorgalommal őrizte a bejáratot, ami már-már az őrülettel volt határos, ugyanis sosem tette túl magát azon az estén, amikor egy egész emelet számítógép-állománya távozott az épületből, két cserepes pálmával és az ügyvezető igazgató Axminster-szőnyegével egyetemben.
– Akkor az italnak annyi? – kérdezte Gary.
– Bocs, Gary. Hétfőn jó neked?
– Persze, jó. Akkor hétfőn.
Mr. Figgis alaposan megszemlélte az aláírásukat, aztán meggyőződött róla, hogy nincs náluk asztali számítógép, cserepes növény vagy szőnyeg, majd megnyomta asztalán a gombot, és az ajtó kinyílt.
– Ajtó – mondta Richard.


Az út folyton elágazott, ilyenkor Ajtó találomra választott útirányt, s görnyedten futott, bukdácsolt és szlalomozott az alagutakban. Mögötte Mr. Croup és Mr. Vandemar lépdelt, higgadtan és kedélyesen, akár a Világkiállításra készült Kristálypalotát megtekintő viktoriánus méltóságok. Keresztúthoz érve Mr. Croup rendre letérdelt, megkereste a legközelebbi vércseppet, és azt követték. Hiénák, akik kifárasztják a prédát. Ők ráérnek. A világ minden ideje a rendelkezésükre áll.


Richardnak a változatosság kedvéért mázlija volt. Elkapott egy fekete taxit, amit egy idős férfi vezetett, aki olyan valószínűtlen útvonalon vitte haza, hogy azokat az utcákat Richard még életében nem látta, s közben – ahogy minden londoni taxisofőr (mint azt Richard megtapasztalta), ha élő, lélegző, angolul beszélő utast fog – elemezte London belvárosának közlekedési problémáit, a bűnözés felszámolásának lehetséges módozatait, valamint a napi politikai kérdéseket. Hazaérve Richard kiugrott a taxiból, a taxis markában borravalót hagyott, a hátsó ülésen meg a táskáját, de szerencsére sikerült leintenie a járművet, mielőtt elindult volna, úgyhogy visszaszerezte a táskát, majd felrohant a lépcsőn a lakásába. Az ajtón belépve már vetkőzött is, a táska átrepült a szobán és a kanapén végzett kényszerleszállást, a kulcsokat viszont a zsebéből gondosan a kisasztalra letéteményezte a hallban, nehogy itthon felejtse.
Aztán berontott a hálóba. Zümmögött a kapucsengő. Richard, háromnegyed részt belebújva a legjobb öltönyébe, odavetődött.
– Richard? Itt Jessica. Remélem, készen vagy.
– Ó. Igen. Már megyek is. – Kabátot rántott magára, és kirohant, becsapva maga mögött az ajtót. Jessica a lépcső alján várta. Mindig itt várta meg. Jessica nem szerette Richard lakását, ugyanis kínosan nőiesnek érezte magát benne. Mindig fennállt a veszély, hogy megtalálja Richard egy alsóját, hát, szóval bárhol, nem is szólva az alvadt, föld felé nyúló fogkrémpacáról a mosdókagyló szélén; nem, ez nem Jessica kedvenc helye volt.
Jessica gyönyörűen nézett ki, annyira, hogy Richard időnként meghökkent: mit keres mellettem? És amikor szeretkeztek – amit Jessica lakásában csináltak a menő Kensingtonban, Jessica rézágyában Jessica ropogós, fehér vászonlepedőjén (mert Jessicába belenevelték a szülei, hogy a pihés kényelem dekadens dőzsölés) –, utána a sötétben Jessica mindig szorosan átölelte, hosszú barna fürtjei Richard mellkasára omlottak, és fülébe súgta, hogy mennyire szereti, és Richard is azt suttogta, hogy szereti és mindig vele akar lenni, és mindketten elhitték, hogy igaz.


– A macskabokrát, mister Vandemar. Lassulódik.
– Lassulódik bizony, mister Croup.
– Sok vért vesztegethetett, mister Vandemar.
– Sok finom vért, mister Croup. Finom, meleg vért…
– Már nem tart soká.
Katt: rúgós kés pattant ki, üres, magányos, sötét hanggal.


– Mit művelsz, Richard?
– Semmit, Jessica.
– Ugye, nem felejtetted otthon megint a kulcsod?
– Nem, Jessica. – Richard abbahagyta a zsebe tapogatását, és inkább közömbösen beledugta a kezét.
– Na most – kezdte Jessica –, amikor találkozol mister Stocktonnal, tudnod kell, hogy nem csak nagyon fontos ember, de ő maga az egész vállalat.
– Alig várom – sóhajtott Richard.
– Hogy mondtad, Richard?
– Alig várom – ismételte meg Richard lelkesebben.
– Jaj, kérlek, siess már – ösztökélte Jessica, aki olyan aurát kezdett kibocsátani, amit egy kevésbé kifinomult nőnél majdhogynem „idegbeteg”-nek lehetne titulálni. – Nem szabad megvárakoztatnunk mister Stocktont.
– Nem, Jess.
– Ne hívj így, Richard. Tudod, hogy ki nem állhatom a beceneveket. Olyan megalázóak.
– Egy kis aprót. – A férfi az egyik kapualjban ült. A szakálla sárga és szürke volt, a szeme beesett és sötét. Nyakában rojtos madzagon kézzel írt tábla lógott, hírül adva a világnak, hogy ez egy hajléktalan és éhes ember. Ehhez nem igazán kellett a tábla; Richard már túrta is a zsebeit apró után.
– Richard, nincs időnk erre – szólt rá Jessica, aki a jótékonykodást és a befektetést is erkölcsi alapon végezte. – Azt akarom, hogy a jegyesemként jó benyomást tegyél rá. Létfontosságú, hogy a jövendő hitves jó benyomást tegyen a főnökömre. – Jessica arca ekkor összegyűrődött és egy pillanatra megölelte Richardot. – Jaj, Richard. Szeretlek, ugye, tudod?
És Richard bólintott, mert tudta.
Jessica az órájára pillantott, majd szaporábbra vette lépteit, Richard pedig diszkréten visszapöckölt egy fém egyfontost a férfinak a kapualjban, aki koszos kezével elkapta.
– Nem volt gond a foglalással, ugye? – kérdezett rá Jessica, mire Richard, akinek közvetlen kérdésekre nem nagyon ment a hazugság, azt felelte:
– Ööö…


Rosszul döntött, a folyosót fal zárta le. Normális esetben ez aligha állította volna meg, de most annyira fáradt volt, annyira éhes, és annyira fájt a válla… Nekidőlt a falnak, arcán érezte a durva téglákat. Nagy kortyokban vette a levegőt, közben csuklott és zokogott. Karja kihűlt, bal keze elzsibbadt. Nem bírt tovább menni, s a világ távolodni kezdett. Szeretett volna megállni, lefeküdni, száz évig aludni.
– Repes a kis fekete lelkem, mister Vandemar. Látja, amit én látok? – A hang egész halk volt; közelebb lehetnek, mint hitte. – Csöppnyi szememmel olyasmit látok, ami…
– Ami mindjárt halott lesz, mister Croup – mondta a lapos hang közvetlenül Ajtó fölött.
– A munkaadónk el lesz ragadtatva.
És ekkor a lány összeszedte mindazt, amit még talált a lelke mélyén, a fájdalomban és a félelemben. Kimerült, kiégett. Nem volt hová mennie, nem maradt se ereje, se ideje. „Ha ez az utolsó ajtó, amit kinyitok – fohászkodott némán. – Vigyen valahová… bárhová… biztonságba.” Majd sietve hozzágondolta: Valakihez.
És ahogy ájulásba szédült, megpróbált kinyitni egy ajtót.
A sötétség bekebelezte, de még hallotta Mr. Croup hangját, nagyon-nagyon messziről:
– A teremnek a búráját!


Jessica és Richard a járdán az étterem felé sietett. Jessica belekarolt, és olyan gyorsan ment, ahogy csak a magas sarkú cipője engedte. Richard alig győzött vele lépést tartani. Utcalámpák és fényes kirakatok világítottak nekik; magas, hórihorgas épületek mellett haladtak el, amelyek üresen és magányosan sorakoztak a magas téglafal mögött.
– Komolyan mondod, hogy még ötven fontot kellett nekik ígérned az asztalért? Nagy balek vagy, Richard – villogott Jessica sötét szeme.
– Elkeverték a foglalást. És nem volt szabad asztal. – Lépteik visszhangja lepattant a magas falakról.
– Biztos a konyha mellé ültetnek majd. Vagy az ajtóhoz. Mondtad nekik, hogy mister Stocktonnak lesz?
– Mondtam.
Jessica sóhajtott és rángatta tovább. Ekkor egy ajtó nyílt a falban nem sokkal előttük. Valaki kilépett, egy hosszú, rettenetes pillanatig imbolyogva állt, majd a betonra rogyott. Richard egész testében megborzongott és önkéntelenül megtorpant. Jessica megrántotta.
– Tehát amikor mister Stocktonnal beszélsz, vigyázz, hogy sose szakítsd félbe. És ne vitatkozz vele. Ki nem állhatja. Ha viccel, nevess. Ha nem vagy benne biztos, hogy vicc volt-e, nézz rám. Én majd… koppintok a mutatóujjammal.
Odaértek a járdán fekvő alakhoz. Jessica átlépett rajta. Richard habozott.
– Jessica?
– Igazad van, ez nem jó, még azt hiszi, hogy unatkozom… Tudom már! – ragyogott fel Jessica. – Ha viccel, megdörgölöm a fülcimpámat.
– Jessica? – Richard el se tudta hinni, hogy csak úgy semmibe veszi a lábuk előtt fekvő alakot.
– Mi van? – Jessica nem örült, hogy megszakítják a gondolatmenetét.
– Nézd.
Richard a járdára mutatott. Az illető arccal lefelé hevert, nagy ruhákba bugyolálva. Jessica megfogta Richard karját, és maga felé húzta. – Igen, látom. Tudod, Richard, ha odafigyelsz rájuk, csak kihasználnak. Igazából van otthonuk. Ha kialussza, rendben lesz a lány. – Lány? Richard lenézett; tényleg lány volt. Jessica folytatta: – Szóval mondtam mister Stocktonnak, hogy mi ketten… – Richard azonban közben letérdelt. – Richard? Mit művelsz?
– Nem részeg. Megsérült. – Az ujjára nézett, amivel hozzáért. – Vérzik.
Jessica idegesen és értetlenül nézett rá. – Elkésünk – mondta nyomatékosan.
– Megsérült.
Jessica a lányra nézett a járdán. Fontossági sorrend. Richard nincs tudatában a fontossági sorrendnek. – Elkésünk, Richard. Majd jön erre valaki. Majd segít rajta valaki más.
A lány arcára koszréteg száradt, a ruhája csupa vér volt.
– Megsérült – ismételte Richard. Olyan képet vágott, amit Jessica még sosem látott tőle.
– Richard… – szólalt meg vészjósló hangon, majd kicsit megenyhülve kompromisszumot ajánlott: – Hívd a mentőket. Gyorsan.
A lány szeme hirtelen felpattant, fehéren és szélesen virított arcában, ami szinte csak por és vér volt. – Kórházba ne, kérlek. Megtalálnak. Vigyél biztonságba. Kérlek. – A hangja erőtlen volt.
– Vérzel – mondta Richard. Arra nézett, ahonnét a lány jött, de csak tömör téglafalat látott. Visszafordult a lány ernyedt alakjához. – Miért ne a kórházba?
– Segítesz nekem? – suttogta a lány lehunyt szemmel.
– Miért nem akarsz kórházba menni? – kérdezte megint Richard, de ezúttal semmi választ nem kapott.
– Ha mentőt hívsz, ne add meg a neved – tanácsolta Jessica. – A végén még tanúskodnod kell, és akkor végleg elkésünk… Richard? Most mi az ördögöt művelsz?
Richard átnyalábolta és felemelte a lányt. Meglepően könnyű volt.
– Visszaviszem hozzám, Jess. Nem hagyhatom itt. Mondd meg mister Stocktonnak, hogy nagyon sajnálom, de vészhelyzet van. Biztos megérti.
– Richard Oliver Mayhew – kántálta Jessica hidegen. – Tedd le azt a lányt és gyere ide azonnal. Különben az eljegyzésünknek itt és most vége. Komolyan beszélek!
Richard érezte, ahogy a meleg, ragacsos vér átáztatja az ingét. Néha nincs mit tenni, vélte. Elindult.
Jessica ott állt a járdán, csak nézte, ahogy Richard tönkreteszi a nagy estét, és szemét lassan csípni kezdték a könnyek. Egy idő múlva aztán Richard eltűnt szem elől, és akkor, csak akkor szólalt meg hangosan, tisztán és hölgyhöz nem illőn – Basszus! –, és a retiküljét teljes erejéből földhöz vágta, ki is repült belőle a mobilja, a rúzsa, a naplója meg egy marék tampon. Aztán, mivel nem tehetett mást, összeszedte őket, visszarakta a retikülbe, majd elindult az étteremhez, hogy megvárja Mr. Stocktont.
Később, a vörös bort kortyolgatva ürügyet keresett, hogy a vőlegénye miért nincs vele, és az a kétségbeesett ötlet jutott eszébe, hogy egyszerűen azt mondja, Richard meghalt.
– Nagyon hirtelen történt – suttogta szomorkás sóvárgással Jessica.


Richard nem állt meg átgondolni a dolgot. Efölött nem volt hatalma. Valahol, elméje racionális sarkában valaki – egy normális, racionális Richard Mayhew – kereken megmondta, hogy mekkora ökör: hogy hívnia kellett volna a rendőrséget vagy a mentőt; hogy veszélyes felemelni egy sérültet; hogy nagyon komolyan megbántotta Jessicát; hogy ma éjjel a kanapén kell aludnia; hogy tönkreteszi az egyetlen igazán jó öltönyét; hogy a lány rettenetesen szaglik… ám Richard csak tette egyik lábát a másik elé, rá se hederített a járókelők tekintetére, s noha görcsbe állt a karja és fájt a háta, csak ment és ment. Valamennyi idő múlva belépett a házba, aztán már a lépcsőn botladozott felfelé, aztán ott állt az ajtaja előtt, és eszébe jutott, hogy a kulcsait az asztalon hagyta odabent…
A lány egyik koszos kezét az ajtóhoz érintette, és az kitárult.
Sose hittem, hogy egyszer még örülni fogok a pocsék a zárnak, gondolta Richard, azzal bevitte a lányt – sarkával lökte be az ajtót –, és letette az ágyra. Az inge merő vér lett.
A lány félig eszméletlen volt; lehunyt szeme rebegett. Richard levette róla a bőrkabátot. Hosszú vágást látott a felső karján és a vállán. Elakadt a lélegzete.
– Nézd, én inkább hívok orvost – mondta halkan. – Hallasz?
A lány szeme kinyílt, ijedten, nagyra.
– Kérlek, ne. Rendbe jövök. Nem olyan rossz, amilyennek látszik. Csak aludnom kell. Orvost ne.
– De a karod… a vállad…
– Holnapra. Jól leszek. Kérlek. – Már suttogni is alig bírt.
– Ööö… hát jó – mondta Richard, majd ahogy a józan ész belecsípett, azt kérdezte: – Megkérdezhetem, hogy…?
Ám a lány már elaludt. Richard keresett a szekrényben egy régi kendőt, és szorosan átkötötte vele a lány felsőkarját és vállát; nem szerette volna, ha elvérzik, mire orvoshoz tudná vinni. Aztán lábujjhegyen kiosont a szobából, s halkan betette az ajtót. Leült a kanapéra a tévé elé, és törni kezdte a fejét, hogy mi az ördögöt művelt.

A Kiadó engedélyével.

Kapcsolódó írások:

Tükörálarc (film)
Csillagpor (film)