Jörg Wimmert: Olimpiák
Írta: Galamb Zoltán | 2008. 06. 21.
A Pekingi Olimpia évében, amikor a Kína és Tibet közötti feszültség kiváltotta nemzetközi reakciók a szokásosnál is vészterhesebb árnyékot vetnek a játékokra, ellentmondásos, ám egyben valamiképp felemelő az eredeti olimpiai eszmék szellemiségéről olvasni egy rövidsége ellenére részletes és átfogó háttérkötetben.
Coubertin ideája ugyanis köszönőviszonyban sincs a mai gyakorlattal. Az olimpia nem az egyének, hanem az élsportolókat felkészítő (az őket nem egyszer honosítással „megvásárló”) országok vetélkedőjévé vált, ahol a média, elsősorban a televízió igényei jelentősebb befolyással lehetnek a szabályok alakítására, mint például a szakszövetségek szava.
A politikáról nem is szólva. A kötet szerzője, Jörg Wimmert nem is felejt el emlékeztetni bennünket az 1936-os játékokat kisajátító náci propagandagépezet, vagy az 1980-as Moszkvai, majd a négy évre rá következő Los Angeles-i Olimpiákat a két világrend közti ellentét miatt csonkító bojkottok üdvösnek semmiképp nem nevezhető hatására.
Ahogy azt úgyszintén kiemeli, hogy a mozgalom megindítója, Coubertin báró már az 1924-es párizsi rendezésű olimpia után lemondott NOB elnöki címéről, mivel szerinte (és ezzel csak egyetérteni lehet) „számos olimpiai győztes nem testesítette meg az általa elvárt olimpiai ideált.”
És akkor a kötetben részletesen taglalt teljesítményfokozó módszerekről, a hormonkezelésekről és a doppingolásról még nem is szóltunk.
Márpedig a ma elvárt csúcsteljesítmények természetes edzésmunkával elérhetetlenek - az amatőr, csak kedvtelésből, szabadidejükben sportoló versenyzőknek pedig legfeljebb nézőként, esetleg sportújságíróként lehet esélye arra, hogy valaha kijussanak az olimpiára.
Ezek után miként lehetséges mégis, hogy ennyien lelkesedjenek az ötletért, ennyien küszködjenek az olimpiai kvóták megszerzéséért? A válasz dióhéjban a pénzben és a hagyományban keresendő.
A Mi MICSODA sorozat aktuális kötete pedig a játékok mindkét aspektusát alaposan végigköveti és tanulságos megjegyzésekkel kommentálja.
Ahogy a korábbi kötetek, e tizedik szintén tökéletesen eltalált arányokban adagolja az avatatlanok és a témáról valamennyi, de nem teljes körű tájékozottsággal bírók számára egyaránt érdekes információt.
Márpedig mindenféle fenntartásunk ellenére érdemes némileg mélyebbre hatóan is megismerkedni egy, az ókori görögök idejéből fennmaradt, s immár több mint egy évszázada ápolt, élesztgetett hagyománnyal.
Kapcsolódó írás:
Karl-Walter Reinhardt: 1000 olimpiai bajnok
Coubertin ideája ugyanis köszönőviszonyban sincs a mai gyakorlattal. Az olimpia nem az egyének, hanem az élsportolókat felkészítő (az őket nem egyszer honosítással „megvásárló”) országok vetélkedőjévé vált, ahol a média, elsősorban a televízió igényei jelentősebb befolyással lehetnek a szabályok alakítására, mint például a szakszövetségek szava.
A politikáról nem is szólva. A kötet szerzője, Jörg Wimmert nem is felejt el emlékeztetni bennünket az 1936-os játékokat kisajátító náci propagandagépezet, vagy az 1980-as Moszkvai, majd a négy évre rá következő Los Angeles-i Olimpiákat a két világrend közti ellentét miatt csonkító bojkottok üdvösnek semmiképp nem nevezhető hatására.
Ahogy azt úgyszintén kiemeli, hogy a mozgalom megindítója, Coubertin báró már az 1924-es párizsi rendezésű olimpia után lemondott NOB elnöki címéről, mivel szerinte (és ezzel csak egyetérteni lehet) „számos olimpiai győztes nem testesítette meg az általa elvárt olimpiai ideált.”
És akkor a kötetben részletesen taglalt teljesítményfokozó módszerekről, a hormonkezelésekről és a doppingolásról még nem is szóltunk.
Márpedig a ma elvárt csúcsteljesítmények természetes edzésmunkával elérhetetlenek - az amatőr, csak kedvtelésből, szabadidejükben sportoló versenyzőknek pedig legfeljebb nézőként, esetleg sportújságíróként lehet esélye arra, hogy valaha kijussanak az olimpiára.
Ezek után miként lehetséges mégis, hogy ennyien lelkesedjenek az ötletért, ennyien küszködjenek az olimpiai kvóták megszerzéséért? A válasz dióhéjban a pénzben és a hagyományban keresendő.
A Mi MICSODA sorozat aktuális kötete pedig a játékok mindkét aspektusát alaposan végigköveti és tanulságos megjegyzésekkel kommentálja.
Ahogy a korábbi kötetek, e tizedik szintén tökéletesen eltalált arányokban adagolja az avatatlanok és a témáról valamennyi, de nem teljes körű tájékozottsággal bírók számára egyaránt érdekes információt.
Márpedig mindenféle fenntartásunk ellenére érdemes némileg mélyebbre hatóan is megismerkedni egy, az ókori görögök idejéből fennmaradt, s immár több mint egy évszázada ápolt, élesztgetett hagyománnyal.
Kapcsolódó írás:
Karl-Walter Reinhardt: 1000 olimpiai bajnok