Főkép
Keller elővette a bélyegcsipeszét zakója zsebéből, és óvatosan kiemelte a filacsíkból a bélyeget, ami Norvégia végtelen Postakürt-sorainak egyik darabja volt. Nem ért még egy dollárt sem, viszont különös módon igencsak ritkának számított, így hiányzott is a sorozatából. Alaposan megvizsgálta, a fény felé tartotta, hogy ellenőrizze, a papír nem vékonyodott-e el ott, ahol korábban az albumba rögzítették, aztán visszacsúsztatta a filacsíkba, és félretette, mert meg akarta venni.
A kereskedő, egy magas és ösztövér férfi arcának egyik oldalát a Bell-féle bénulás tette mozdulatlanná, így féloldalasan nevetett fel: – Ezt szeretem látni – jelentette ki. – Egy olyan embert, aki magával hordja a bélyegcsipeszét. Rögtön tudom, hogy komoly gyűjtő lépett be a boltomba.
Keller szerint, aki hol magával hozta a bélyegcsipeszét, hol nem, ez inkább memória kérdése volt, mint a komolyságé. Amikor utazott, mindig magával vitte a Scott-féle klasszikus katalógust, egy méretes, 1100 oldalas könyvet, ami felsorolja és bemutatja a világ összes bélyegét kezdve a legelsőtől (ami a Nagy-Britanniában 1840-ben forgalomba hozott Penny Black), és befejezve a filatélia századik événél, 1940-ben, illetve a Brit Birodalom esetében 1952-ben, a VI. György alatt kibocsátott utolsó bélyegeknél. Keller ezeket gyűjtötte, és a katalógust nemcsak referenciaként használta, hanem egyfajta kibővített jegyzetfüzetként is, hiszen valahányszor megvett egy bélyeget, vörössel szépen bekarikázta a számát a katalógusban.
A katalógus mindig vele utazott, mert enélkül képtelen lett volna bélyegeket vásárolni. A bélyegcsipesz persze hasznos volt, de nem nélkülözhetetlen. Bármikor tudott kölcsönkérni egyet, ha éppen kereskedőnél járt. Szóval a csipeszt könnyű volt otthon felejteni. Ugyanis ha nem pakolta be a bőröndjébe, akkor nem sokat tehetett. Zsebre nem vághatta, a kézipoggyászába sem tehette, mert a reptéren valami biztonságis bohóc lefoglalta volna. Egy terrorista bélyegcsipesszel. Egyszercsak beront a pilótafülkébe, megragadja a másodpilótát, és azzal fenyegetőzik, hogy kitépi a szemöldökét, hacsak…
Meglepő, hogy most egyáltalán elhozta magával, mert kis híján a katalógust sem akarta elpakolni. Egyszer már dolgozott ennek a megbízónak, akkor Albuquerque-be kellett utaznia, és még arra sem volt ideje, hogy kipakolja a táskáját. Szokatlan módon túlzott elővigyázatosság tört rá, három különböző motelban foglalt szobát három különböző néven, szépen sorjában bejelentkezett mindegyikbe, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve gyorsan végrehajtotta munkát, és úgy repült vissza még aznap New Yorkba, hogy egyik motelszobában sem aludt. Ha ez a munka is ilyen gyorsan és gördülékenyen megy, akkor ideje sem lenne bélyeget venni, arról nem is beszélve, hogy vannak-e egyáltalán bélyegkereskedők Des Moines-ban.
Évtizedekkel ezelőtt, amikor Keller hetente csak egy-két dollárt költött volna a bélyeggyűjteményére, számtalan bélyegkereskedőt talált volna Des Moines-ban, ahogy bárhol máshol is. A filatélia, mint hobbi ugyanolyan erős volt, mint gyerekkorában, de az átlagos, hétköznapi bélyegkereskedők a kihalás szélére kerültek, és senki sem erőlködött, hogy megmentse őket. A legtöbb kereskedő ma már vagy az interneten árulja a portékáját, vagy postai úton, katalógusból, az a kevés boltos pedig, aki egy tényleges üzletben ül nap mint nap, sokkal inkább eladókat akar bevonzani a boltjába, mint vevőket. Napjában tucatnyian mennek el előttük, akik mit sem tudnak a bélyeggyűjtésről, aztán egy nap meghal Fred bácsi, hagy maga után egy helyes gyűjteményt, és az örökösök rögtön tudni fogják, kinek kell eladni.
Ennek a kereskedőnek, James McCue-nak, a boltja a házának földszintjén volt Urbandale-ben, a Douglas sugárúton. Keller csak állt a kertvárosi utcában, és ha megfeszült, sem értette, ez mitől lett sugárút, de a jelek szerint ez rajta kívül senkit nem zavart. McCue háza nagyjából hetvenéves lehetett, a nappaliban méretes franciaablakkal, az emeleten meg erkéllyel. A férfi egy számítógép előtt ült, és Keller úgy gondolta, hogy a forgalma jelentős részét az interneten bonyolítja. A rádióból ártalmatlan háttérzene szólt halkan. Békés helyiség volt, baráti rendetlensége kifejezetten nyugalmat árasztott. Keller szépen kiválogatta magának, ami kellett a norvég sorokból, és még pár darabot, amire szüksége volt.
– Mit szólna Svédországhoz? – kérdezte McCue. – Van pár nagyon szép Svédországom.
– Svédországban jó vagyok – felelte Keller. – Most már csak olyan hiányoznak, amiket nem engedhetek meg magamnak.
– Tudom, milyen az. Az első öt megvan?
– Talán meglepi, de nincs. Ahogy a háromskillinges narancs sem. – Ez egy bélyeg, a katalógusban 1a jelzettel látták el. Félrenyomták a színét: zöldeskék helyett narancssárga lett, és azt mondják, roppant ritka. Olyannyira, hogy pár évvel ezelőtt egy ilyen bélyeg hárommillió dollárért cserélt gazdát. Vagy euróért, Keller nem emlékezett pontosan.
– Nos, az nekem sincs – mondta McCue –, de az első öt bizony megvan, és az ár is megfelelő. – Amikor Keller felhúzta a szemöldökét, a kereskedő hozzátette. – Hivatalos reprintek. Kiváló postatiszta állapotban, alig látszik rajtuk, hogy albumban voltak. A katalógus szerint 375 dollár darabjuk. Meg akarja nézni őket?
Választ sem várva nekiállt keresni, majd elővette a kartonlapot, rajta védőfólia mögött az öt bélyeggel.
– Ne siessen, nézze csak meg nyugodtan őket. Szépek, ugye?
– Nagyon szépek.
– Az üres helyeket ügyesen be tudja tölteni velük, és senki sem szólhatja meg magát, amiért nem az eredetik állnak ott.
Ám ha egyszer véletlenül mégis megveszi az első öt svéd bélyeget eredetiben, ennek a sornak akkor is helye lenne a gyűjteményében. Megkérdezte, mibe kerülnek.
– Nos, hétötvenet akartam az ötért együtt, de hatszázért odaadom. Nem kell postára mennem feladni őket, meg ilyenek.
– Ha öt lenne a vége – felelte Keller –, egy percig sem gondolkodnék.
– Pedig csak gondolkodjon – nézett rá McCue –, mert én hat alá nem mehetek. Ha segít a döntésében, akkor hitelkártyával is tud fizetni.
Segített a döntésében, de Keller mégsem volt biztos abban, hogy ezt akarja tenni. Nála volt az American Express kártyája, ráadásul a saját nevén, viszont ezen az úton egyáltalán nem használta a saját nevét, és úgy gondolta, ezen nem kellene változtatni. A tárcájában ott lapult egy Visa-kártya, amivel kibérelte a Nissan Sentrát a Hertznél, kivett egy szobát a Days Innben. A kártyán Holden Blankenship neve állt, pontosan az a név, ami a connecticuti jogosítványon, csakhogy ezen még a Holden és a Blankenship között ott virított egy J. betű is, ami csak arra szolgált, hogy ezt a Holden Blankenshipet ne lehessen összetéveszteni a világ összes többi Holden Blankenshipjével.
Dot szerint, akinek egy kitűnő forrása szállította a hitelkártyákat és a jogosítványokat, ez a jogosítvány kiállná a legszigorúbb biztonsági ellenőrzést is, a hitelkártyák meg legalább két hétig használhatóak. Ám előbb vagy utóbb valakinek ki kell egyenlíteni a költést a kártyákon, és Kellert ez nem igazán zavarta a Hertz, a Days Inn és az American Airlines esetében, viszont semmilyen körülmények között sem akart megfosztani egy bélyegkereskedőt a neki jogosan járó pénztől. Kellernek semmi kifogása nem volt az ellen, hogy svéd gyűjteményének első oldalán öt darab hivatalos reprint álljon, ám az ellen már igenis volt kifogása, hogy azok lopott reprintek legyenek. És még csak nem is lopott eredetik. Ha tisztességesen nem tudja megvenni őket, akkor egy ideig az öt bélyeg nélkül kell élnie.
Dotnak erre bizonyosan lett volna egy frappáns visszavágása, gondolta Keller, de legalábbis a plafon felé nézett volna, hogy aztán csak ingassa a fejét. Ugyanakkor biztos volt benne, hogy a legtöbb gyűjtő egyetértene vele.
No de volt-e nála elég készpénz?
Közönség előtt nem akarta megnézni, ezért megkérdezte McCue-t, hogy használhatja-e a vécét, ami nem is volt olyan rossz ötlet, hiszen a reggelihez rengeteg kávét ivott. Megszámolta a bankjegyeket a tárcájában. Majdnem nyolcszáz dollárja volt, ami azt jelentette, hogy a bélyegvásárlás után kevesebb mint kétszáz dollárja marad.
Nagyon akarta azt az öt bélyeget.
Ez a baj bélyeggyűjtéssel. Az ember soha nem sóhajthat fel, hogy minden megvan, amit szeretett volna. Ha mondjuk mást gyűjtene – köveket vagy például gramofonokat, esetleg festményeket –, akkor előbb vagy utóbb elfogyna a hely. A nagyon szigorú New York-i átlag szerint kétszobás lakása kifejezett tágasnak minősült, de nem kellene olyan sok képet vennie, hogy elfogyjon a szabad falfelület. Bélyegből viszont volt tíz nagy albuma, amik összesen alig másfél méternyi könyvespolcot foglaltak el. Élete végig gyűjthetne, millió és millió dollárt költhetne rá, és még akkor sem töltené meg az összes albumot.
Mindeközben nem arról volt szó, hogy nem engedhette volna meg magának azt a hatszáz dollárt a svéd reprintekért, ugyanis nem keveset kapott azért a melóért, amiért Des Moines-ba érkezett. McCue pedig kifejezetten barátságos árat szabott. A katalógusár harmadáért kapná meg a bélyegeket, és Keller boldogan fizette volna értük akár a teljes katalógusárat is.
És az mit számít, hogy nem lesz készpénze? Egy vagy két, maximum három nap múlva eltűnik Des Moines-ból, és azt a pár bögre kávét meg újságot leszámítva, mire kell neki készpénz? Ötven dollár, amiért a JFK-ről hazaviszi a taxi? És kész.
Hatszáz dollárt szépen a zakója zsebébe rakott, majd visszament, hogy még egyszer megnézze a bélyegeket. Nem is férhetett hozzá kérdés: a bélyegek mennek vele haza. – És ha készpénzzel fizetek? – kérdezte? – Akkor kapok valami kedvezményt?
– Alig látok készpénzt manapság – vigyorgott McCue: szája egyik sarka felszaladt, a másik lefittyedve lógott. – Mondok én valamit. Elfelejthetjük az áfát, ha megígéri, hogy nem szól a kormányzónak.
– Lakat a számon.
– És hozzácsapom még a norvég bélyegeket is, bár azokba nem rokkant volna bele. Összesen tíz dollárt sem érnek, igaz?
– Hatot vagy hetet.
– Azért is kap egy hamburgert. Sült krumpli nélkül. Mondjuk, hogy hatszáz dollár, és kvittek vagyunk.
Keller odaadta neki a pénzt. McCue a bankókat számolta, Keller meg ellenőrizte, hogy az összes bélyeg megvan-e, amit megvett, aztán bedugta őket a zakója belső zsebébe, aztán melléjük tette a bélyegcsipeszt, becsukta a katalógust, és ekkor hirtelen megszólalt McCue: – Szentséges ég! Ne mozduljon!
A bankók hamisak lettek volna? Keller megmerevedett, nem értette, mi a gond, McCue azonban már talpon volt, odasietett a rádióhoz, és felhangosította. A zene elhallgatott, egy izgatott bemondó szakította félbe a rendkívüli hírekkel.
– Szentséges ég! – mondta megint McCue. – Már megint!

A Kiadó engedélyével.
Eddig a szerző alábbi könyveiről írtunk:

Matt Scudder:
Az apák bűnei
Az apák bűnei
A pusztítás és teremtés ideje
A halál völgyében
Döfés a sötétben
Nyolcmillió halál
Ha a szent kocsma is bezár
A penge élén

J.P. Keller:
Bérgyilkos
Bérgyilkos a célkeresztben
Bérgyilkos mindörökké
Bérgyilkos inkognitóban

Bernie Rhodenbarr:
A betörő, aki parókát viselt
A betörő, akit szekrénybe zártak
A betörő, aki szeretett Kiplinget idézni
A betörő, aki Spinozát olvasott
A betörő, aki úgy festett, mint Mondrian
A betörő, aki eladta Ted Williamst
A betörő, aki Bogartnak képzelte magát
A betörő, akit temetni veszélyes
A betörő, aki zabot hegyezett

Kapcsolódó írásunk:A betörő, akit Bernie Rhodenbarrnak hívnak