Philip Pullman: Jack és a Madárijesztő
Írta: Uzseka Norbert | 2008. 06. 17.
Philip Pullman egyike kedvenc íróimnak, elsősorban Az Úr sötét anyagai trilógia (His Dark Materials) miatt, ami a főműve eddig.
Ám a nagy sikerű trilógián, valamint a viktoriánus korban játszódó, fiataloknak szóló, nyomozós Sally Lockheart sorozaton kívül jó pár egyéb ifjúsági, ill. meseregényt, történetet írt. Ezek közé tartozik a Jack és a Madárijesztő is, ami 2004-ben jelent meg Angliában.
A Peter Bailey kedves rajzaival illusztrált rövid regény egy olyan madárijesztőről szól, melybe belecsap a villám, s ennek eredményeképp életre kel. Mindez egy elképzelt Itáliában, kb. a XVIII-XIX. században történik, részint szép, részint háború sújtotta vidékeken.
A Madárijesztőnek hamarosan társa akad az árva fiú, Jack személyében, aki titkárul szegődik a fura, öntörvényű, nemes lelkű, ám többnyire kissé bugyuta figura mellé.
Azt már a történet kezdetén megtudjuk, hogy a Madárijesztő készítője, az öreg Pandolfo úr valami fontos iratot rejtett el a tarlórépafejű fickó szalmabélésébe, ám megannyi kalandon, viszontagságon kell átverekednie magát Jacknek és gazdájának, mire megtudhatják, mi is áll azon a papírdarabon.
Annyit mindenesetre sejthetünk, hogy köze van Tavaszvölgyhöz, és a gazdag és gaz Buffaloni családhoz, akik igyekeznek mindent uralni és birtokolni, beleértve Pandolfo úr földjét.
Az angol kiadó 9-11 éveseknek ajánlja a könyvet, nyilván nem véletlenül, hiszen az idősebbek talán túl soknak fogják találni a más mesékből, történetekből ismerős eseményeket, jeleneteket.
Szó sincs nyúlásról, de hát az ember egy idő és sok könyv után mindenképp Robinson Crusoe-ra gondol, ha hajótörésről olvas, és így tovább.
Ezzel nincs bajom, ahogy a csodás fordulatokkal sem, viszont itt-ott bizony akadnak logikai hibák, amik elég meglepőek Pullmantól.
Emellett a fordítást sem érzem mindenütt eléggé hangulatosnak, bár a végén az a bírósági tárgyalás rendben van, s az író humora így is meg-megcsillan.
Összességében ez egy nem kihagyhatatlan, de azért szórakoztató, jópofa és kellemes olasz atmoszférájú sztori.
A tökéletes óramű illetve A tűzijáték gyermeke például szerintem sokkal-sokkal jobb, ennek ellenére ez a regény 2005-ben megkapta a Nestlé Smarties Book Prize Ezüst Díját, ill. 2004-ben a Carnegie Medalra is jelölték.
Ráadásul úgy fest, a „Wallace és Gromit” filmeket, meg a „Shaun, a bárány” sorozatot is jegyző Aardman fog belőle animációs filmet készíteni, ami jó ötletnek tűnik.
Ám a nagy sikerű trilógián, valamint a viktoriánus korban játszódó, fiataloknak szóló, nyomozós Sally Lockheart sorozaton kívül jó pár egyéb ifjúsági, ill. meseregényt, történetet írt. Ezek közé tartozik a Jack és a Madárijesztő is, ami 2004-ben jelent meg Angliában.
A Peter Bailey kedves rajzaival illusztrált rövid regény egy olyan madárijesztőről szól, melybe belecsap a villám, s ennek eredményeképp életre kel. Mindez egy elképzelt Itáliában, kb. a XVIII-XIX. században történik, részint szép, részint háború sújtotta vidékeken.
A Madárijesztőnek hamarosan társa akad az árva fiú, Jack személyében, aki titkárul szegődik a fura, öntörvényű, nemes lelkű, ám többnyire kissé bugyuta figura mellé.
Azt már a történet kezdetén megtudjuk, hogy a Madárijesztő készítője, az öreg Pandolfo úr valami fontos iratot rejtett el a tarlórépafejű fickó szalmabélésébe, ám megannyi kalandon, viszontagságon kell átverekednie magát Jacknek és gazdájának, mire megtudhatják, mi is áll azon a papírdarabon.
Annyit mindenesetre sejthetünk, hogy köze van Tavaszvölgyhöz, és a gazdag és gaz Buffaloni családhoz, akik igyekeznek mindent uralni és birtokolni, beleértve Pandolfo úr földjét.
Az angol kiadó 9-11 éveseknek ajánlja a könyvet, nyilván nem véletlenül, hiszen az idősebbek talán túl soknak fogják találni a más mesékből, történetekből ismerős eseményeket, jeleneteket.
Szó sincs nyúlásról, de hát az ember egy idő és sok könyv után mindenképp Robinson Crusoe-ra gondol, ha hajótörésről olvas, és így tovább.
Ezzel nincs bajom, ahogy a csodás fordulatokkal sem, viszont itt-ott bizony akadnak logikai hibák, amik elég meglepőek Pullmantól.
Emellett a fordítást sem érzem mindenütt eléggé hangulatosnak, bár a végén az a bírósági tárgyalás rendben van, s az író humora így is meg-megcsillan.
Összességében ez egy nem kihagyhatatlan, de azért szórakoztató, jópofa és kellemes olasz atmoszférájú sztori.
A tökéletes óramű illetve A tűzijáték gyermeke például szerintem sokkal-sokkal jobb, ennek ellenére ez a regény 2005-ben megkapta a Nestlé Smarties Book Prize Ezüst Díját, ill. 2004-ben a Carnegie Medalra is jelölték.
Ráadásul úgy fest, a „Wallace és Gromit” filmeket, meg a „Shaun, a bárány” sorozatot is jegyző Aardman fog belőle animációs filmet készíteni, ami jó ötletnek tűnik.