Interjú – Karafiáth Orsolya, 2008. június 7.

Mennyiben volt más regényt írni, mint verseket vagy novellát?

A vers nyilván rövidebb műfaj, egy érzésről szól, egy gondolatot próbálok kifejteni benne. A regénynél pedig volt egy kész koncepcióm, amit vagy sikerült kihoznom, vagy nem, de a sok kritika után úgy gondolom, hogy nem. Rohadékok! [Nevet.]

Ezt hogy érted?

Olyan könyvet akartam írni, ami arról szól, hogy a harmincas lányok mennyire elvesztették a lábuk alól a talajt, mennyire nem találják a helyüket a világban, és ehhez találtam ki, hogy egy kvázi-krimi szál összefűzze ezeket a rövid novellákat, amiket írtam. Nyilván a saját környezetemet láttam csak, hogy mi milyen szerencsétlenül mozgunk ebben a világban, amibe hirtelen kerültünk a tanulmányok, vagy a tizenhét-tizennyolc évesen kitalált életcélok után. Ezt akartam megírni.
Viszont visszatérve az előző kérdésre, a regényhez le kellett ülni, a versekhez ugyanakkor nem ülök le. Úton, vonaton, strandon megírom őket, aztán legfeljebb éjszaka bepötyögöm a gépbe, de egy regénnyel sajnos ezt nem lehetett megtenni. Mondjuk diktafon mindig van nálam, és ha eszembe jutott valami, fölmondtam rá, de utána le kellett otthon ülni, belehelyezni abba, amit már kitaláltam. Szóval eléggé babramunka volt, és teljesen más mentalitást igényelt, mint ahogy verset írok. Persze közben is írtam verseket meg dalszövegeket a CD-hez, ami a regénnyel együtt megjelent, tehát abszolút lírában gondolkodtam. Valahogy nem tudtam függetleníteni magamat ettől, és ezzel párhuzamosan születtek a versek.

Melyikre vagy büszkébb a kettő közül, a regényre vagy a CD-re?

Az az igazság, hogy a CD-re iszonyúan büszke vagyok. Hihetetlen teljesítménynek érzem, hogy össze tudtam hozzá hozni hatvankét közreműködőt, fel tudtam kérni színészeket, énekeseket, zenészeket, és az anyagi hátterét, a kiadói hátterét, mindent én szerveztem. Úgy érzem, hogy ez azért nagy szám. Példátlan, hogy egy regényhez megjelenjen egy zenei hangzó anyag is. És arra is gondoltam, hogy rohadt jó fej lehetek, hogy ennyien ingyen dolgoztak nekem. [Nevet.] És az a baj, hogy teljesen rákaptam a lemezcsinálásra, tehát már megvan a következő lemez terve is, és hogy kikkel szeretnék együtt dolgozni meg kikkel nem. [Nevet] Szóval olyan érzés volt, amikor készen lettem a lemezzel, hogy: „Hát hoppá, ez kurva jó!”
Szerencsére együtt vettem kézbe a könyvvel, mert a bemutatóra együtt érkezett a CD első húsz példánya és a regény első százötvene, és akkor azt mondtam, hogy ez már egy igazi multimédiás cucc.

Ha már a multimédiáról beszélünk, az abszolút posztmodern dolog, és úgy érzem, hogy a regényed is nagyon posztmodern. A könyv végén jelezted is, hogy vannak benne vendégszövegek. Ezek mennyire igazi vendégszövegek?

Egyrészt igazi vendégszövegek, másrészt szét vannak írva dolgok. Volt, akitől úgy kaptam vendégszöveget, hogy kikötötte, hogy nem szabad változtatni rajta, legfeljebb minimálisan. Például a negyedik fejezet, a „Nomen est omen”. Barátnőm odaadta a regényét és azt használhattam. Úgy, ahogy ő beszél meg ő ír. És ott van például a húgom levele a „Metta” fejezetben - a húgomat valóban Mettának hívják -, és ő is kérte, hogy maradjon meg a neve, és csak úgy adja oda az egyik levelét. De csak az egyik levél az övé, a többit én írtam hozzá.
Ezek így működtek. De sokkal több vendégszöveg volt. Úgy háromkötetnyi vendégszöveg gyűlt össze, és ezeket szemelgettem ki. Iszonyú szörnyű dolgok voltak, például nekem írt szerelmes levelek, és nem nagyon örültek a fiúk, hogy azok egyszer csak megjelentek könyvben, de nagyon szeretem a vendégszövegezést. Tehát iszonyú jó játéknak tartom.

És nem nehéz mások szövegével dolgozni?

Imádok mások szövegével dolgozni. Ezért szeretek néha szerkeszteni is. Valahogy azt érzem, hogy ha már elloptam, nem az ő szövege, hanem az enyém, és szívesen dolgozom vele. Teljesen át tudom venni a másik embernek az agyát, úgy érzem.

Nem ez lehetett megtévesztő a kritikusok számára: hogy túlságosan rámész az írástechnikára, és ezért veszhet el az eredeti mondanivaló?

Simán lehet, de ez szerintem abból fakad, hogy nincs regényírói tapasztalatom. Megvolt az első, de az az igazság, hogy a szerkesztőn kívül senkit nem engedtem beleszólni, mert annyira akartam, hogy az legyen, amit én akarok, és hogy úgy legyen. Az önfejűségem pedig nem mindig segít. Az egyéb munkáimban sem. Kitalálok valamit, és abból nem engedek, még ha belátom is, hogy másnak esetleg kicsit igaza van. Akkor is azt mondom, hogy: „Á, hülyék! Buzik!”, és csak a saját koncepcióm mentén szeretek haladni. Ez néha csapda.

És ezek után legközelebb is ugyanígy fogod csinálni?

Az a baj, hogy igen. Én nem tanulok a hibáimból. [Nevet.]

És ez hiba?

Nem tudom. Már elkezdtem egy másik regényt, egy Fellini-film alapján. Mert hát Fellinibe lettem volna szerelmes, ha találkozunk valaha. Az ő filmjei ihlettek egy másik témát, és ahhoz is megvan már, hogy kikből akarom leszívni a dolgokat, meg hogy hogyan szeretném, hogy ez kinézzen.

Tehát te magad semmiképp nem érzed ezt kudarcnak, hanem inkább előrelépésnek, ugye?

Úgy gondolom, hogy alapvetően versíró vagyok, és az, hogy született egy regény, mindenképp valami plusz, még ha nem is úgy sikerült, vagy nem is úgy fogadták, ahogy éppen szerettem volna. Mert az én mániám az, hogy ünnepeljenek, imádjanak. De az, hogy nem vált be, olyan dolog, hogy lehet tévedni. Szerintem. Nem vagyok még annyira öreg, hogy ne gondoljam, hogy áll előttem még negyven regény és a magyar nép tisztelete.

Milyen volt a tényleges olvasóközönség reakciója?

Az nagyon furcsa. Az utcán megállítanak, rengeteg levelet kapok. És főleg nők. Tehát a nőknek tetszik jobban. Olyanok történtek, hogy a regény után felkerestek lányok, hogy belőlem írnák a szakdolgozatukat, a versek világának és a regény világának az összehasonlításából. Szóval nagyon sok szeretet kaptam nőktől a regény megjelenése után, amit mindenképp pozitívnak érzek.

Ez mennyiben változtatott azon, hogy költőként, lírikusként hogyan alkotsz? Más lesz valamennyire a stílusod?

Nem tudom, hogy más lesz-e, mert a következő kötetem anyaga már összeállt, és Filó Verával már a grafikai részét csináljuk, tehát a következő kötetben még biztosan nem lesz radikális váltás. Elkezdtem négy éve írni ezeket a német slágerekre épülő verseket, és ez Cigánykártya néven lesz kész jövőre. Csak legyen kész, mert iszonyú meló még! Pont a fő vers hiányzik, ami köré az egész épül. A köztesek már megvannak, csak az összefogó darab nincs meg.

Alapvetően nem sokat változott a hangom, bár az az igazság, hogy az utóbbi egy hónapban írok, mint a gép. Nem is tudom. Nem is publikálom, hanem így otthonra írok. Ilyenkor, hogyha van egyfajta csönd, amikor valami megjelent, akkor mindig van bennem ez a félelem, hogy nem szabad publikálni, mert elvesztem a kontrollt magammal kapcsolatban. Várok még két-három hónapot ezzel a sok-sok szöveggel. És ezek már más hangú szövegek, mint amik a következő kötetben lesznek. Tehát ennyiben tényleg befolyásolt. Szerintem elbeszélőbb, szikárabb lett, amit most kezdtem el csinálni. Majd meglátjuk, hogy ez működik-e.

Belülről ezt jónak érzed?

Ez az, hogy nem tudom. Nyilván, ha csinálok valamit, azt belülről jónak érzem. Pont ezért inkább kivárok, mert magammal szemben a legmegengedőbb ember vagyok a világon. Azt mondom: „Orsi, te vagy a legjobb. Bármit írsz, arany.” De nagyon sokszor kiderült már egy-egy versről, hogy azért nem volt az olyan aranyrög, amilyennek én az első elvakultságomban láttam. Kivárom szépen ezt a kis időt, megmutatom a húgomnak meg a barátaimnak, és az majd eldönti, hogy melyik irányban megyek tovább.

Képek: Kovács Janka