Ördögh Ottó: VIP (Világirodalmi paródiák)
Írta: Galgóczi Tamás | 2008. 06. 14.
Szerencsém volt, hiszen a XV. Könyvfesztiválon az első sorból nézhettem-halhattam Ördögh Ottót, amint felolvas új, VIP (Világirodalmi paródiák) című könyvéből.
Nem tudom, az ebéd előtti hangulatnak, vagy a jelenlévő – az olvasókat vélhetően nem megfelelően reprezentáló – érdeklődők hiányos műveltségének köszönhetően (ideértve a sajátomat is) a kirobbanó siker elmaradt.
Ennek okát nagy valószínűséggel a parodizált eredeti, Szókratész védőbeszédének kellő mérvű nem ismerésében látom.
Valamikor réges-régen, Melétosz két vádiratában Szókratészt hitetlenséggel és kutatásainak káros voltával vádolja meg.
A „Védőbeszéd” nem csupán ezen állításokat cáfolja meg, de mintegy mellékesen kitér a halál mibenlétére és az ember feladatára az életben. A maga nemében briliáns okfejtés, ami magyarul is olvasható.
A paródia (Szálkatész védőbeszéde) egyszerre sejteti az eredeti szöveg ritmusát és felépítését, miközben a komoly tartalmat egyszerűbbre és nevetségesre cseréli. De ugye ez utóbbin nem csodálkozhatunk, elvégre a paródia éppen erről szól.
No meg ugyebár, paródiát csak valóban kiemelkedő alkotásokról érdemes csinálni.
Szálkatész védőbeszéde egyszerűen remek, miként a kötetben szereplő többi írás is az, bár ezt bevallom, nem tudom teljes bizonyossággal megállapítani – lévén több eredeti ismeretlen előttem.
Amelyekre emlékszem (Homérosz, Ezópus, Villon, Dante, Swift, Hemingway, Borges), azok azonban egyértelműen zseniálisak. Mind az eredeti stílus utánzása, mind a nevetséges mondanivaló kiötlése jól sikerült. Nekem leginkább Proust és Villon átköltése jött be.
Ahogy matatunk az eltűnt idő nyomában, illetve „Az eltűnt madeleine nyomában”, bolyongva az időben, közepesen érdektelen dolgokkal és emlékekkel szembesülve, az kiváltja azt a borzongást, amit az egyszeri olvasó produkál az eredeti burjánzó mondatai láttán.
Kíváncsi vagyok, Ördögh Ottó vajon mire jutna a magyar klasszikusokkal.
Nem tudom, az ebéd előtti hangulatnak, vagy a jelenlévő – az olvasókat vélhetően nem megfelelően reprezentáló – érdeklődők hiányos műveltségének köszönhetően (ideértve a sajátomat is) a kirobbanó siker elmaradt.
Ennek okát nagy valószínűséggel a parodizált eredeti, Szókratész védőbeszédének kellő mérvű nem ismerésében látom.
Valamikor réges-régen, Melétosz két vádiratában Szókratészt hitetlenséggel és kutatásainak káros voltával vádolja meg.
A „Védőbeszéd” nem csupán ezen állításokat cáfolja meg, de mintegy mellékesen kitér a halál mibenlétére és az ember feladatára az életben. A maga nemében briliáns okfejtés, ami magyarul is olvasható.
A paródia (Szálkatész védőbeszéde) egyszerre sejteti az eredeti szöveg ritmusát és felépítését, miközben a komoly tartalmat egyszerűbbre és nevetségesre cseréli. De ugye ez utóbbin nem csodálkozhatunk, elvégre a paródia éppen erről szól.
No meg ugyebár, paródiát csak valóban kiemelkedő alkotásokról érdemes csinálni.
Szálkatész védőbeszéde egyszerűen remek, miként a kötetben szereplő többi írás is az, bár ezt bevallom, nem tudom teljes bizonyossággal megállapítani – lévén több eredeti ismeretlen előttem.
Amelyekre emlékszem (Homérosz, Ezópus, Villon, Dante, Swift, Hemingway, Borges), azok azonban egyértelműen zseniálisak. Mind az eredeti stílus utánzása, mind a nevetséges mondanivaló kiötlése jól sikerült. Nekem leginkább Proust és Villon átköltése jött be.
Ahogy matatunk az eltűnt idő nyomában, illetve „Az eltűnt madeleine nyomában”, bolyongva az időben, közepesen érdektelen dolgokkal és emlékekkel szembesülve, az kiváltja azt a borzongást, amit az egyszeri olvasó produkál az eredeti burjánzó mondatai láttán.
Kíváncsi vagyok, Ördögh Ottó vajon mire jutna a magyar klasszikusokkal.