Részlet Dean R. Koontz: Kényszerjátszma című könyvéből

6. fejezet

Bár eddig még sem szőke nő, sem idős hölgy meggyilkolásáról nem érkeztek jelentések, Billy megtorpant. Nem mert továbbmenni, nem akarta elolvasni a második üzenetet.
Mindennél jobban szeretett volna most elrohanni Barbarához, hogy egy ideig az ágya mellett üldögélhessen. Sajnos nem tudott minden nap ellátogatni hozzá, de amikor tehette, bement.
A Suttogó Fenyvesben tett látogatásai élete legfontosabb pillanatai voltak. Mindig várta, hogy bemehessen Barbarához, legalább annyira várta, mint munkaidejének leteltét, vagy hogy faraghasson.
De nem volt bolond, hogy ne ismerje fel: ha továbbra is ilyen elszigeteltségben éli életét, hamarosan végleg elmagányosodik.
Ha a cédulát olvasatlanul összegyűrné, és eldobná, valószínűleg átlépné azt a határvonalat, ahonnan talán már nem lenne visszaút.
Úgy érezte, ha eldobja a cédulát, talán mindent eldob magától, ami most fenntartja őt. Élete megváltozna, mégpedig rossz irányba.
Amint próbált magával dűlőre jutni, nem hallotta meg, hogy egy járőrkocsi behajtott a parkolóba. Éppen kiemelte a cédulát az ablaktörlő alól, és meglepetten kapta fel a fejét, amikor Lanny Olsen váratlanul megjelent mellette.
– Egy újabb levél – állapította meg Lanny, mintha ő is várta volna, hogy megérkezik.
Lanny hangja fáradt volt, arca sápadt, szemei akár egy kísértet járta ház ablakai.
Billyt irtózat töltötte el, még mielőtt megtudta volna, pontosan miért is jött Lanny.
– Billy, édes istenem, Billy.
– Mi a baj?
– Szakad rólam a víz! Nézd meg!
– Miért? Mi történt?
– Csupa víz vagyok, pedig annyira azért nincs meleg!
Hirtelen Billyt is elöntötte a forróság.
– Szükségem van egy sörre – mondta Lanny. – Le kell ülnöm, gondolkodni akarok.
– Nézz rám!
Lanny azonban nem mert felnézni, inkább a Billy kezében levő cetlit figyelte.
Billy egyre nagyobb csomót érzett a gyomrában, és már tudta, hogy valami szörnyűség történt.
– Giselle Winslow – mondta Lanny halkan.
– Nem ismerem.
– Én sem.
– Hol?
– Angolt tanított a Napa-völgyben.
– Szőke?
– Igen.
– És csinos is – mondta Billy.
– Valaha az lehetett, de valaki majdnem agyonverte.
– Hogyhogy majdnem?
– A saját harisnyájával fojtotta meg, így végzett vele.
Billy lába remegni kezdett. Némán nekidőlt az Explorernek.
– A nővére talált rá két órája.
Lanny képtelen volt levenni a tekintetét Billy kezéről.
– A sheriff irodájának nem terjed odáig az illetékessége – folytatta Lanny. – Tehát a Napa-völgyi rendőrségé az ügy. Ez is valami, legalább összeszedhetjük a gondolatainkat.
Billy végre meg tudott szólalni. – A cédulán az volt, hogy meg fog ölni egy tanárt, ha nem megyek el a rendőrségre, én azonban elmentem hozzád.
– Azt mondta, hogy megöli a nőt, ha nem mész el a rendőrségre és nem vonod be őket.
– De én elmentem hozzád, tehát megpróbáltam. Megpróbáltam, nem érted?
Lanny végre a szemébe nézett. – Nem mentél el a rendőrségre. Meglátogattad egy barátodat, aki történetesen rendőr.
– De akkor is voltam nálad! – erősködött Billy.
Egyre elviselhetetlenebbnek érezte a csomót a gyomrában, de összeszorította fogát, és próbált uralkodni magán.
– Semmi sem vallott arra, hogy megteszi – mondta Lanny.
– Ezt hogy érted?
– Az első cédulán. Minden arra utalt, hogy csak egy hülye tréfa az egész. Nincs olyan rendőr, aki jelentőséget tulajdonított volna ennek.
– Férjnél volt? – kérdezte Billy.
Egy Toyota hajtott be a parkolóba, és húsz-huszonöt méterre az Explorertől megállt.
Csendben figyelték, ahogy a sofőr kiszáll az autóból, és bemegy az étterembe. Ekkora távolságból nem hallhatta a beszélgetésüket, mégis vártak.
A bárból countryzene szűrődött ki, a zenegép Alan Jacksont játszott.
– Férjnél volt? – kérdezte újra Billy.
– Ki?
– A nő. A tanárnő. Giselle Winslow.
– Nem hiszem, legalábbis eddig még nem került a képbe férj. Hadd nézzem azt a papírt!
Billy eltartotta az összehajtott papírt, és így szólt:
– Voltak gyerekei?
– Számít ez?
– Igen – felelte Billy. – Nekem nagyon is számít, Lanny.
– Gyerekek? Nem tudom. Talán nincsenek. Amit hallottam, abból arra következtetek, hogy egyedül élt.
Lanny hosszú csend után így folytatta:
– Figyelj, Billy, nekem most nem lenne szabad itt lennem.
– Hogyhogy?
– Az őrsön senki nem vette volna komolyan ezt a cédulát. Most viszont azt fogják mondani, hogy helytelenül cselekedtem, amikor nem vettem komolyan.
– Talán nekem kellett volna komolyabban venni.
Lanny izgatottan ingatta a fejét:
– Utólag könnyű bölcsnek lenni. Ne beszélj így. Baromság. Kölcsönös védelemre van szükségünk.
– Mi ellen?
– Minden ellen. Billy, nem áll túl jól a szénám odabent. Írtak rólam néhány negatív jelentést.
– Mit csináltál?
– A fenébe! – mondta Lanny idegesen. – Ne gondold, hogy korrupt zsaru vagyok.
– Nem is állítottam.
– Negyvenhat éves vagyok, soha egyetlen centet sem fogadtam el, és nem is fogok.
– Rendben van. Tudom.
– Nem csináltam semmit.
Úgy tűnt, Lanny csak játssza a sértődöttet, valójában inkább megrémült valamitől. Karórájára pillantott, Billy pedig várt.
– Az igaz, hogy lusta vagyok – mondta Lanny. – De csak azért, mert nem különösebben rajongok a munkámért. Vagy mert sosem akartam igazán így élni.
– Nem tartozol magyarázattal – nyugtatta meg Billy.
– Tudom, de az a helyzet… hogy akár így akartam élni, akár nem, most már ez van. És meg akarom tartani az állásom. El kell olvasnom az újabb üzenetet, Billy! Kérlek, add ide!
Billy kihajtotta a cédulát, és felolvasta:

Ha nem mutatod meg az üzenetet a rendőrségnek, megölök egy nőtlen férfit, aki a világon senkinek sem fog hiányozni.
Ha mégis elmész a rendőrségre, megölök egy kétgyerekes anyát.
Öt órád van, hogy dönts. Tiéd a választás.

Bár Billy első olvasásra is felfogta a rettenetes mondatokat, mégis újra elolvasta a cetlit.
Lanny arca elvörösödött az idegességtől. – Ez egy istenverte elmebeteg!
– Le kell mennem Napába.
– Miért?
– Hogy ezeket a cédulákat átadjam a rendőrségnek.
– Várj, várj! – mondta Lanny. – Nem tudhatod, hogy a második áldozat napai lesz-e. Lehet, hogy a gyilkos másodszorra St. Helenában vagy Rutherfordban csap le.
– Vagy Angwinban – szólt közbe Billy –, esetleg Calistogában.
– Vagy Yountville-ben, Circle Oaksban, Oakville-ben. Nem tudhatod, hol, egyáltalán semmit se tudsz – mondta Lanny.
– Azért van, amit tudok – felelte Billy –, és tudom, mit kell tennem.
Lanny a papírra pillantott:
– Az igazi gyilkosok nem így játszanak.
– Pedig a miénk igen.
– Hadd gondolkodjak – mondta Lanny, és eltette a papírt egyenruhája mellényzsebébe.
Billy visszavette az üzenetet Lanny zsebéből, és így szólt:
– Gondolkodj csak, ameddig akarsz. Én lemegyek Napába.
– Ember, ne csináld! Ez baromság!
– Itt van vége a játéknak. Én ugyanis nem akarok részt venni benne.
– Szóval, éppen most készülsz megölni egy kétgyerekes anyát – mondta Lanny.
– Ezt inkább meg se hallottam!
– Akkor megismétlem. Most készülsz megölni egy kétgyerekes anyát.
Billy megrázta a fejét. – Nem ölök meg senkit.
– „Tiéd a választás” – idézte Lanny az üzenet szavait. – Te azt választod, hogy két gyereket árvává teszel?
Billy elképedve nézett Lannyre. Mintha egy idegennel vitatkozott volna.
– „Tiéd a választás” – ismételte meg Lanny.
Billy nem akart összeveszni vele, ugyanakkor semmibe venni sem akarta, mert akkor talán teljesen elszakad a világtól.
Lanny valószínűleg látta barátja aggodalmát, mert békülékenyebb hangot ütött meg.
– Csak arra kérlek, hogy dobj nekem is egy kötelet, különben elsüllyedek.
– Lanny, az ég szerelmére!
– Tudom, hogy rémes ez az egész. Akárhonnan is nézed.
– Ne próbálj így manipulálni! Szállj le rólam!
– Rendben. Ne haragudj. De a sheriff rám szállt, túl sok a rosszpontom, akár a jelvényemet is elveheti. Pedig már alig hat évem van a kedvezményes nyugdíjazásig.
Billy Lanny tekintetét figyelte, és kétségbeesést, sőt valami annál is rosszabbat látott benne, amit inkább nem is akart megnevezni. Elfordult, és úgy tett, mintha a régi Lannyvel beszélt volna:
– Mit akarsz kérni tőlem?
Lanny a barátságos hangra még békülékenyebb stílusban reagált. – Nem fogod megbánni, Billy! Minden rendben lesz.
– Nem mondtam, hogy bármit megteszek, amit kérsz. Tudnom kell, hogy miről van szó.
– Megértem, és értékelem is, mert jó barát vagy. Csak egy órát kérek, egy óra gondolkodási időt.

– Nincs sok idő. Az első üzenetben még hat óra volt, a másodikban már csak öt. – felelt Billy.
– Én csak egyet kérek. Egyetlen órát.
– A gyilkos tudja, hogy hétkor fejezem be a munkát, és gondolom, az óra is akkor kezd el ketyegni. Tehát valamikor éjfél körül fog lecsapni, és megöli vagy egyiket vagy másikat. Azzal is döntök, ha cselekszem, és azzal is, ha nem. Ő pedig megteszi, amit akar, én azonban nem vagyok hajlandó elismerni, hogy helyette döntöttem.
– Egy órát adj – kérte Lanny –, aztán magam megyek el Palmer sheriffhez. Csak azt kell kitalálnom, hogyan közelítsek hozzá, mert védenem kell magamat.
Billy, szükségem van azokra az üzenetekre. Oda akarom adni őket Palmer sheriffnek.
– Én inkább magamnál tartanám – mondta Billy.
– A cédulák bizonyítékok – erősködött tovább Lanny elkeseredve. – Az a szemét Palmer újabb megrovást ad, ha nem veszem át a bizonyítékokat megőrzésre.
– De az első üzenet nincs nálam – mondta Billy.
– Hol van?
– A konyhában hagytam a telefon mellett.
– Rendben – felelte Lanny. – Csak adj egy órát. Palmer majd beszélni akar veled, és akkor odaadhatjuk az első fenyegető levelet.
Billy aggódva nézett fel a fejük fölött idegesen repkedő és vijjogó sirályokra.
– Mi a franc van ezekkel a madarakkal? – kérdezte Lanny.
– Nem tudom – válaszolt Billy, majd lassan előhalászta zsebéből az üzenetet, és átadta Lannynek. – Egy órád van.
– Csak ennyire van szükségem. Azután felhívlak.
Lanny megfordult, ám ekkor Billy a vállára tette a kezét. – Hogyhogy felhívsz? Nem azt mondtad, hogy elhozod Palmert?
– Először felhívlak, amint kitaláltam a történetet, amivel megvédhetem magamat. Akkor majd megbeszéljük, hogy pontosan mit mondjunk Palmernek, nehogy ellentmondásba keveredjünk, és csak ezután keresem fel őt.
Billy már bánta, hogy odaadta Lannynek a cédulát, de végül is bizonyíték volt, és a logika valóban azt diktálta, hogy nála jobb kezekben van.
– Hol leszel egy óra múlva? A Suttogó Fenyvesben?
Billy megrázta a fejét. – Beugrom oda, de csak tizenöt percre, aztán hazamegyek. Otthon hívj. De van még valami!
Lanny türelmetlenül szólalt meg:
– Éjfélig van időnk, emlékszel?
– Honnan tudja ez a pszichopata, milyen döntést hozok? Honnan tudta, hogy hozzád mentem el, és nem a rendőrségre? Honnan fogja tudni, mit csinálok a következő négy és fél órában?
Lanny nem válaszolt, csak a homlokát ráncolta.
– Valószínűleg szemmel tart – mondta Billy, és aggódva nézett körül.
– Minden olyan szimplán ment az életemben eddig – mondta Lanny szomorúan. – És akkor most itt van ez az eset.
– Ha hosszú ideig jól mennek a dolgok, biztosan történik valami rossz – jegyezte meg Billy.
– Ez igaz – erősítette meg Lanny, és elindult a járőrkocsi felé. Mozgása olyan volt, mintha valami nagy súly nyomná a vállát.
Billy még meg akarta kérdezni, hogy szent-e közöttük a béke, de aztán inkább így szólt:
– Van valami, amit még sosem mondtam el neked.
Lanny megállt, és fáradtan visszanézett.
– Amikor az anyukád beteg volt, és feladtad az álmaidat azért, hogy ápolhasd, sokkal nagyobb dolgot cselekedtél, mint egész rendőri pályafutásoddal.
Lanny zavarba jött, és a fákat nézve így felelt:
– Kösz, Billy. – Hangjában érezni lehetett, hogy meghatódott az elismeréstől. – De ettől még nem lesz nyugdíjam.
Billy figyelte, ahogy Lanny beszáll az autójába, és elhajt.

A Kiadó engedélyével.