FőképElőszó
Két évvel ezelőtt A képzelet mesterei című sorozatba kívántuk összegyűjteni azokat a kiemelkedő fantasztikus irodalmi alkotásokat, amelyek vagy a spekulatív fikció kanonizált mérföldkövei, vagy a jövőben azzá lesznek. A fantázia irodalmi kivetülése végtelenül változatos, és igyekeztünk ebből a gazdag tengerből kimeríteni párat azon művek közül, amelyek nyelvezetükben, látásmódjukban újat képesek mondani a fantasztikum ismerői számára is.
Válogatásunkból nem maradhat ki a kétszeres World Fantasy díjas Patricia McKillip sem, aki elsősorban lírai finomságú prózájáról ismert. Teremtett világai mesei gyökerekhez nyúlnak vissza, és új legendákat szőnek belőlük, melyek ismeretlenül is ismerősen beférkőznek álmainkba.
Patricia McKillip azért ír fantasyt, mert a fantázia uralja egész életét. Szerinte a képzelet aranyszemű szörny, mely sohasem alszik, s amelyet rendszeresen etetni kell, figyelmen kívül nem hagyható. Ha ugyanazt a történetet mondja el az író újra meg újra, képzelete lesoványodik, tüzes lehelete füstté apad. McKillip azonban a képzelet táplálékát a realitásban látja, amelybe minduntalan vissza kell térnie, különben a fantázia szörnye megvadul, és nyelvét nem értik meg többé. Ha viszont elégedett, ébren álmodik és történetek szőttesét szövi.
Két kisregénye is ilyen álom: a World Fantasy díjas Óföld elfeledett vadjai és a kelet-európai mesei motívumokat földolgozó Vadág erdeiben egy-egy költői kirándulás a fantázia birodalmába, s nélkülük a sorozat nem lehetne teljes.
A sorozatszerkesztő


Első Fejezet

Vadág erdeiben történt, hogy Ronan herceg útja keresztezte Minden Boszorkányok Anyjáét, amikor is lovával legázolta a boszorkány fehér tyúkját atyja nyári palotájától nem messze, a kietlen vadon kellős közepén. A herceg nem ismerte fel elsőre a boszorkányt. Csak egy meghatározhatatlan korú, mezítlábas nőszemélyt látott, amint maggal teli kötényéből eteti a csirkéket a kiszáradt fákkal teli, sivár vidéken, melyhez képest még a hold sápadt színe is élénknek tűnt volna. Ha valahol, hát Ronan itt nem számított arra, hogy csirkékbe botlana. Még a kunyhót is csak azután vette észre, hogy a kapirgáló, fehér tyúk a lova elé ténfergett. Akkor már hiába csapkodott
a szerencsétlen; csak egy fülsértő károgásra tellett tőle, miközben a ló szétlapította. Ronan döbbenten rántotta meg a kantárt, és értetlenül nézte a földön heverő, levesbe való húsnak is felismerhetetlen maradványokat. A herceg kísérete rongyosan, megfáradtan gyűlt vezére mögé. A levegőben pár toll kerengett. A nő még mindig kinyújtotta az egyik kezét, az ujjain még megtapadtak az aranyszín magvak, de a tekintetét egy pillanatra a tyúkjára szegezte. Aztán felemelte a hercegre.
Ronan kísérete, a sok sebhelyes, megfáradt harcos, őr, szolga és zászlós, a néhány harsonással együtt, hirtelen távolinak tűnt, és elhalkult. A fiatal herceg érezte, ahogy a szívében is felduzzad ez a különös csend, hiszen most, hogy előtte állt a boszorkány, semmi mástól nem már kellett tartania. Ahogy az általa hallott összes mesében, a valóságban is ott sárgállt a csontpipa a nő kötényzsebében, a zöld, kerek lencsék ott villogtak a szeme előtt, és előbukkant bütykös, bőrkeményedéses lába is, mely embertelen nagyra nőtt, ahányszor csak a boszorkány felkapta és magával vitte a kunyhóját. És a boszorkány mögött ott volt a csontokból épült kunyhó is; némelyik csontból még szivárgott a velő, mások pedig zavarba ejtően nagyok voltak, és Ronan meg nem tudta volna mondani, miféle lényből származhatnak. Az egyetlen, kerek ablak zöld üvege úgy meredt rá a csontok közül, mintha a boszorkány harmadik szeme lett volna. Az ajtó nyitva állt. Soha, mondták a mesék, soha ne lépj be a boszorkány házába, bármi okod is lenne rá! De ki tenné be a lábát ebbe a rothadó csonthalomba, értetlenkedett magában a herceg.
A boszorkány rámosolygott, a fogai hegyesek voltak, mint valami állaté. Az arca, mely néha olyan szépséges volt, hogy összetörte bárki emberfia szívét, máskor pedig olyan ocsmány, hogy a legkeményebb harcosok is elájultak a láttán, most öregnek, okosnak, és emberien rútnak tűnt.
–Ronan herceg! – a hangja a nád között sóhajtó szél üresével surrant.
–Seber! – suttogta a férfi, és végre átfutott rajta a félelem.
–Megölted a fehér tyúkomat!
–Nagyon sajnálom.
–A kedvenc tyúkomat!
–Nem számítottam rá, hogy tyúkok lehetnek az erdő ezen részén. Hogyan kárpótolhatlak érte?
–Hozd be a fehér tyúkot a kunyhómba – válaszolta a boszorkány –, és tépd ki a tollát! Aztán erőlevest főzök belőle, és te az egész kíséreteddel együtt eszel belőle a tűzhelyem köré telepedve!
Ronan nyelt egyet. Soha, soha… A mesék szerint azok az erős, hegyes fogak nem egy harcos csontjából kiszívták már a velőt.
–Bármit megteszek, amit kérsz – kezdte óvatosan –, de ezt nem!
A nő szeme mintha még zöld lencséinél is nagyobbra nőtt volna, és zavaróan sötétre váltott.
–Nem fosztod tollát?
–Bármit megteszek, amit kérsz, de ezt nem!
–Nem hívod be a kíséreted a házamba, hogy megegyen velem egy tál levest?
–Bármit megteszek, amit kérsz, de ezt nem – ismételte meg a herceg, mert harmadjára kötött csak meg a varázs.
A boszorkány ekkor felemelte a szeméről a lencséket, kócos hajára tette, és puszta szemmel meredt a hercegre. Arca most kis híján összetörte Ronan szívét; majd’ leolvadt lova nyergéből, térden csúszva követte volna bárhová ezt az arcot, de most már késő volt.
–Akkor – mondta a nő lágyan – nagyon rossz napod lesz. És amikor a nap végén elhagyod atyád palotáját, nem találsz majd vissza, amíg nem kerestél meg engem!
Visszaejtette a lencséket az orrára, a karjába emelte a véres toll- és csontcsomót, és besétált a kunyhóba. A többi csirke élénk nemtetszéssel kotyogott, de követte gazdasszonyát. Az ajtó bevágódott mögöttük.
A kunyhó hirtelen megemelkedett. Ronan két erős lábszárat és egy pár hatalmas, lapos lábat látott, ahogy a boszorkány belülről felemelte a házát, és futni kezdett vele. Mozdulatlanul, döbbenten nézte, amint a kis csontkunyhó ide-oda cikázott a fák között, akár a hangya után kutató tyúk, míg csak az ezüstös árnyak el nem nyelték.
–Uram! – szólalt meg valaki remegő hangon.
Ronan hátranézett, és látta, hogy a kísérete teljesen felbolydult. Seber mindegyik arcát megmutathatta az embereknek, gondolta a herceg. A sebesült harcosok elgyengülve, holtsápadtan csuklottak össze az ocsmány látvány hatására, de a szolgák és őrök nem voltak ott mellettük, hogy elkapják őket; már mind le is ugrottak a nyeregből, hogy az észbontó káprázat nyomába szegődjenek, és követhessék a nőt, aki egy pillanatra belenyúlt a herceg mellébe, és úgy tartotta a tenyerén a szívét, mint egy érett, édes körtét.
Ronan leporolt a térdéről egy fenyőtűt, és nagy nehezen minden emberét rávette, hogy elinduljanak vele hazafelé.
A herceg magas, széles vállú férfi volt, gondterhelt, szürke szemmel, és hosszú, rézvörös hajjal. Egyik szeme alatt hegek futottak, az állán is sebhely húzódott; az alkarján egy friss vágás próbált begyógyulni lovaglás közben. Hirtelen felindulásból kísérte el háborúba a sereget, amelyet atyja küldött a Vadág déli síkságain kitört lázadás leverésére. Megviselten, de győztesen indult haza, és félúton találkozott a király követeivel. És a követek üzenetét egy csapat fegyveres testőr is kísérte, hogy gondoskodjanak róla, Ronan semmiképp ne szegüljön ellene a király parancsának. Gyere haza! Csupán ennyi volt. Most! Ronan ámult a visszafogottságán. Nem beszélt atyjával, mielőtt a hadsereggel tartott; és egy része sosem szeretett volna hazatérni. De most, hogy kudarcot vallott a hősi halállal, és túl fáradt volt már ahhoz, hogy megvédje magát, hagyta, hogy a sors a király testőreinek képében hazavezetgesse.
A sors, és hogy az hirtelen a rettegett boszorkány, Seber képében jelent meg az orra előtt, megzavarta. Megpróbálta felidézni a gyermekkori meséket. Vajon a némber minden jóslata valóra vált? Vagy csak szeszélye szerint összevissza szórt átkok voltak, melyeket amint feltapasztotta a fehér tyúk csontjait a kunyhó tetejére, már el is felejt? Az anyja tudni fogja a választ. Kikelé is tudta volna. De Kikelé halott volt. Ronan érezte, ahogy a szíve megduzzad és szinte szétreped, amint feldereng előtte fiatal felesége mozdulatlansága a gyűrött, véres lepedők között, és mellette ott a gyermek is, alig akkora, mint Ronan tenyere, túl törékeny ahhoz, hogy akár csak egy lélegzetet is vehetett volna; kis szappanbuborék gyermek, pillanatnyi csoda, és már el is tűnt a semmibe… akárcsak a remény maga. Ronan elégette velük együtt a szívét is. Aztán elment, és úgy udvarolt a halálnak, ahogy egykor a szerelemnek, és nem is törődött vele, hogy ő atyja egyetlen örököse. A királynénak nem sikerült sem a józan ész sem a népi boszorkányság segítségével más sarjakat világra hoznia. Ronan, aki egyre jobban értette az apját, ahogy idősödött, megértette az anyját is. Ki szülne gyermekeket egy szörnynek?
Kizárta a tudatából a rettenetes emlékeket, és ismét ott volt Minden Boszorkányok Anyja, és őt nézte légyzöld üveglencséi fölött. Zavarta a gondolat, hogy talán rá várt. De senki sem vitte a csirkéit legelni arra a sötét erdőrészre! Még a rovarok is rég elhagyták! Amesék szerint egyszer, régen egy megtört szívű hajadon fojtotta a könnyeibe a környéket, és megátkozta, hogy olyan kopár és meddő maradjon, mint a szíve. Ronan kis erőfeszítéssel ezt a gondolatot is száműzte. Ha, magyarázgatta magának, tényleg az a sorsa, hogy elvész, miután elhagyta a nap végén atyja palotáját, akkor egyszerűen nem megy el hazulról, miután megérkezett. Ami pedig a rossz napot illette, hát őszintén kételkedett benne, hogy a boszorkánynak akár csak egy csöppnyi fogalma is van róla, milyen rossz tud lenni egy nap.
–Nagyuram – egy őr gyorsította meg a léptét, hogy utolérhesse –, Kars nagyúr elesett!
Ronan szája megfeszült. Kars nagyúr súlyos sebet kapott, de nem volt hajlandó a síkságon maradni.
–Halott?
–Úgy vélem, uram!
Valóban meghalt, állapította meg Ronan, ahogy odaért. Ám ezzel a halállal számolniuk kellett. Az volt inkább a meglepő, hogy ilyen sokáig kibírta. Testét takarókba csavarták, és az egyik ellátmányos kordéra tették. Később aztán a kordé elhagyta az egyik kerekét, és a merev tetemet le kellett szedni róla, és óvatosan ráegyensúlyozni a lova nyergére. A kordét otthagyták az erdő közepén a kocsissal, hogy próbálja meg visszaeszkábálni a kereket. Nem valami jó nap, gondolta Ronan. De nem lehetetlen, és még csak nem is szokatlan.
A boszorkát leszámítva.
Nem sok maradt már a napvilágból, amikor a végtelen erdők végre kettéváltak előttük, és meglátták Vadág uralkodóinak ősi lakhelyét. Az erődítményt mintha csak az alatta sötétlő sziklából faragták volna ki. Mindkét oldalán vízszalagok lengtek a mélybe, és a nyugovóra térő nap rőt fényében lángolva zuhantak a meredek gránitfalon a széles völgybe. A lovasok meggyorsították lépteiket. Még Ronan is – holott biztosra vette, hogy az apja rettentően dühös rá – könnyedebben lélegzett, amikor elérték a sziklafalba vésett utat. Ahogy felnézett a vaskos falakra és a magas tornyokra, röpke pillanatra mintha kósza fényszilánk villant volna föl a sötétségben, akár egy hullócsillag suhanása. Messziről, nagyon messziről hallotta csak a közeledtüket jelző harsonák hangját. A hatalmas falak közt étel és bor várja majd őket, forró víz és tűz, gyógyulás és kényelem mindazoknak, akik friss sebektől elcsigázva lovagoltak idáig. Abban a pillanatban Ronan úgy vélte, már csak ezért is megéri, bármi várja odahaza.
Nem sokkal később otthon volt.
A király nem vesződött azzal, hogy küldessen érte. Ronan a szobájában épp vizet fröcskölt poros arcára és hajára, miközben szolgái kigombolták az úton elkoszolódott tunikáját, és egy tisztát húztak a vállára, amikor az ajtó hirtelen kivágódott. Vadág királya csak felmordult.
–Kifelé!
Ronan szolgái sietve otthagyták urukat. Az apja meglendítette nehéz, csaták edzette, kemény kezét, és becsapta mögöttük a súlyos ajtót, aztán megfordult, és még lendületből arcul csapta Ronant.
A herceg megdöbbenve tántorodott a mosdóállványnak. A mosdótál megperdült, és víz loccsant Ronan csizmájára. A férfi visszanyerte az egyensúlyát, de a füle még csengett, mint a kőre pattanó réz. A király kivárta, hogy a mosdótál visszabillenjen, kivárta, hogy a szobában ne legyen más hang, csak a vízesés örök mennydörgése, ahogy a nyitott ablak alatt a mélybe zúdul a sziklafalról, és Ronan zihálása.
Aztán a király megszólalt.
–A lány három nap múlva itt lesz. Ma reggel érkeztek a hírvivői!
Ronan óvatosan elengedte a mosdóállványt, és kézfejével óvatosan megtapogatta felduzzadt szája szélét.
–Miféle lány? – kérdezte gyanakvóan, értetlenül.
–A lány, akit feleségül veszel!
Ronan az apjára meredt. Hasonlítottak egymásra, mind a ketten magasak voltak, és erős testfelépítésűek, de a királynak olyan csontozata volt, mint egy ökörnek, és jó egy fejjel a fia fölé magasodott. Ronan vöröses haját is tőle örökölte, bár a király hagyta, hogy a szája körül és az állán úgy lógjon a szőr, mint egy róka bundája. Réges-rég elveszítette egy csatában az egyik szemét és egy elülső fogát.
A szemöldökétől az álláig húzódó heg örökös vicsorba rántotta szája sarkát, mégis a szeme helyén sötétlő, rücskös, üres bőrüreg volt az ijesztőbb. Ronan már rég leszögezte magában, hogy úgy néz ki, mintha egy rejtett szem volna alatta, és atyja azzal látna át a titkokon, gondolatokon, át a láthatatlan világokba is. Ép szeme pedig sötét, füstös fekete volt. A mesék szerint a király csatamezőn látta meg a napvilágot, és egész életét hadban töltötte; ha nem épp harcban, hát harcra várva. Az utóbbi pár évben a boszorkánysággal is próbát tett, hogy még hatalmasabbá tegye magát és királyságát. Néha, hogy megerősítse a fia védelmét, vagy hogy tudassa vele, ha valami nem tetszik neki, a király robbanásokat idézett a semmiből, és a herceg képébe vágta őket. Ezúttal azonban a robbanás hangtalan volt, és Ronan zavarodottan gondolta, hogy talán lenyelte. Végül aztán érezte, ahogy zsibbasztó fájdalom végigfut a testén, és valami fogazott, színekbe fojtott rettenet robajlik fel benne, ahol egykor a szíve volt.
–Feleségül veszek? – Már remegett dühében, fájdalmában, gyászában. – Nem vehetek feleségül senkit sem!
–Akkor is feleségül veszed! – Apja erőteljes hangjában mindig ott morajlott a mély, vadállati hörgés, és most úgy vágott bele minden szava Ronanba, mint fejsze a fába. – Négy nap múlva! Décia királyának legkisebb leánya a nyár túlnyomó részét azzal töltötte, hogy úton volt feléd…
–Nem veszem feleségül! – A Ronanból kiszakadó kiáltás magát a herceget is meglepte; meg sem ismerte a saját hangját. De az apja csak visszaordított a kiáltásra.
–Hogy merészeled? – Hirtelen túlságosan is közel volt már Ronanhez, veszedelmesen közel, és a fia felé fordította üres szemgödrét; mintha csak kíméletlenül beleturkált volna annak legrejtettebb gondolataiba is. Ronan mereven állt; ahhoz is túl dühös volt, hogy akár csak pislogjon. A király hozzá sem ért, de a hangja úgy harsogott Ronan fölött, mint mennydörgés a tavon, és elemi viharként tartotta markában a herceget. – Hogy merészelsz úgy tenni, mintha értem erednél csatába, amikor csak magadat próbálod megölni? A te életed az enyém! Hogyan merészelsz akárcsak álmodni róla, hogy ellopod tőlem? Én teremtettelek; az enyém vagy, az enyém és Vadágé!
Ismét elképesztő gyorsan mozdult, átvágott a szobán, és kilökte az ablaktáblát. Ronan a felesége és a gyermeke halála után választotta ezt a szobát a külső fal egyik legelső saroktornyában. Épp oda nézett, ahol a víz a fújt üveg áttetsző hangtalanságával szökkent el a földről, ki a levegőbe, hogy ezerlábnyi zuhanás után érjen újra talajt. Ronan képzeletben már megszámlálhatatlanszor levetette magát a vízesésen. Az apja hangja mintha a víz robajából dörrent volna rá.
–Előhívom a vízbe fúlt kísértetedet, és megátkozom minden egyes órán, ha itthagysz anélkül, hogy lenne egy örökösöm, aki megkapja a királyságomat, ha meghalok! A déciai királylány három nap múlva itt lesz; négy nap múlva megesküsztök! A tárgyalásokat lezártuk, az iratokat elláttuk kézjegyünkkel és lepecsételtük, még mielőtt te akár megkezdted volna a hazautadat délről! Szidóniának hívják! Felőlem szeretheted vagy gyűlölheted, de örökösöket adtok Vadágnak! Décia apró, kis semmiség! Elveszne Vadág erdeiben! De gazdag, és a királyait varázserejükért tisztelik! A gyermekeid megöröklik Vadág hatalmát és Décia erőit! A királyságom legyőzhetetlen lesz! – kinyúlt, és újabb megjósolhatatlanul gyors mozdulattal becsapta az ablakot; a víz vad, sürgető hangja eltompult. – Öltözz fel! Nem töltesz még egy éjszakát úgy, hogy ezt hallgatod! Az esküvődig őrség alatt állsz! – ismét közel lépett Ronanhoz, és a vállára tette a kezét. Talán békítőnek is tűnhetett volna a gesztus, de a keze kőként nehezedett Ronan vállára, mintha az egész hatalmas, erős torony rátámaszkodott volna, ahogy a király teljes erejét a fiára sugározta. Ronan végül megadta magát, és elkeseredett kiáltás szakad ki belőle, ahogy térdre esett. Ökölbe szorította a kezét, lehajtotta a fejét, hogy ne látsszon, szégyenében és dühében kiperdült a könnye. Hallotta, ahogy az apja átvág a szobán, kinyitja az ajtót, és megáll.
Valaki pár szót szólt. Ronan kissé felemelte a fejét, mert felismerte a lágy, gyászos galambhangot. Az ajtó ismét becsukódott, és az anyja, Kallendra sietett át a szobán, majd térdelt le a fia elé.
Ronan érezte, ahogy az anyja keze az arcára tapad, és gyengéden húzza, míg fel nem emeli végre a fejét, és fel nem fedi dühös, megvert tekintetét. Látta szemében a nyers megkönnyebbülést, és megértette, hogy anyja már nem számított hazatértére.
De, gondolta miközben fáradtan talpra kecmergett, valahogy ez a meghalás dolog nem igazán ment neki. Odavetette magát a halálnak csatában, de pár jelentéktelen karcolástól eltekintve nem fogadták el az áldozatát; egy boszorkány behívta, hogy legyen a következő vacsorája, és ő azt is visszautasította. Esetlenül elkezdte a gombokat beletuszkolni a ruhája elején lévő hurkokba. Remegett a keze. A királynő a saját tenyerébe fogta, és megcsókolta az ujjait, mintha még mindig gyermek lett volna.
–Hagyd, majd én – nézett végig az összevissza futó szegélyen –, eleve rosszul kezdted!
Ronan figyelte, ahogy anyja gesztenyebarna és arany fürtjei egyre mélyebbre buknak minden gomblyukkal. A haja veszített a fényéből, amióta a legutóbb látta, de finom, törékeny szépségének kísértete még mindig ott derengett minden vonásában; már csak emlékként, de még létezett a lány, aki volt, mielőtt ráébredt volna, hogy Vadági Vasod feleségeként kivé kell válnia. Ronan kisfiú korában az anyja még tudott nevetni. A haragjára azonban a férfi is jobban emlékezett, meg a könnyeire, vagy arra, ahogy dühében és fájdalmában felkiált. Ezek, akárcsak kacajai, igencsak megritkultak az elmúlt években, amióta Ronan elég idős és elég erős lett, hogy maga döntse el, mit tud még elviselni. Azokban a régi időkben azonban, ahányszor csak az apja mindkettőjüket megríkatta, az anyja mindig a karjába kapta, és meséket mondott neki.
Most mindez az eszébe jutott. Anyja kurtán felemelte a tekintetét, hogy ránézzen, miközben az utolsó gombokkal vesződött. Ronan dermedten suttogta.
–Azt akarja, hogy megházasodjak! – Még mindig nem jött rendbe a hangja. – Nem érti… nem érti, hogy ez lehetetlen!
–Nem – az asszony leért a kabát aljáig, aztán felállt. Meglehetősen magas volt; szinte egyenesen a fia szemébe tudott nézni, tekintetében néma szürkeség, akár az őszi égbolt. – Nem érti! – ismét megérintette Ronan arcát. – De te visszatértél. Nem hittem volna!
–Bárcsak tudtam volna – jegyezte meg a férfi immár tisztáb- ban –, hogy mire térek vissza! – Körbenézett a torony falain, vakon keresett valamiféle kiutat, valamiféle menekülést; majd ismét megrohanták az emlékek, és kurtán, keserűen felnevetett. – Meg kell adni a boszorkánynak a magáét; tudja, mit ért azon, hogy rossz napom lesz!
–Boszorkány?
–Seber. Találkoztam vele az erdőben ma reggel. Sokat meséltél róla; onnan ismertem föl!
Az anyja a szájához kapta keskeny, jegygyűrűs kezét. A szemében felszikrázó félelem és döbbenet meglepte Ronant; még sosem látta ezt az arckifejezést. A nő halkan suttogott.
–Seber.
–Legázoltam a tyúkját. Valóban a jövőbe lát?
–A fehér tyúkját?
Ronan pislogott.
–Igen. Miért? Számít?
Az ajtó ismét kinyílt; a testőrkapitány állt a küszöbön. Mélyen meghajolt a királynő felé.
–Bocsásson meg, úrnőm! A király a lakosztályában van, és igényli a társaságát!
Az asszony szája megfeszült, és tekintetére ismét az ólmos ég ürese ereszkedett.
–Megkérdezem – suttogta Ronannak –, hogy később beszélhetek-e veled kettesben!
Könnyedén megcsókolta a fia arcát, és elindult. Az őr félreállt az útból, aztán visszacövekelt a küszöbre, és felhívta magára Ronan figyelmét makacs, szótlan várakozásával.
Ronan felsóhajtott.
–Egy pillanat!
Egy pillanat, de ugyan, mire, kérdezte szótlanul az őr tekintete. Az ajtó nyitva maradt. Ronan szolgái csendesen ellepték a termet, és lassan elkezdték kihurcolnia holmiját.
A herceg az ablakhoz lépett; mindenki felbolydult a szobában, bár Ronan csak kinézett a semmibe, ismét elvakította az emlékezés és a gyász. A szürkésfehér vízen túl, ahol a fák összemosódtak könnyei függönyén át, különös tűzlobogó csapkodott és szállt a magasba, kecsesen magába tekeredett, aztán ismét kivirult, és bíborszalagokat szórt mindenfelé a lángoló zöld előtt. Ronan pislogott, érezte, ahogy lecsordulnak a könnyei. Most már tisztán látott; egy tűzből szőtt madár volt az, a szeme és karmai aranyszín lángok, és bár magas ágon ült, hosszú tűztollai kis híján a vizet seperték.
A herceg döbbenten nyelt egyet. Ez volt, gondolta hirtelen, a második legszebb dolog, amit életében látott.
Aztán megváltozott, és a legszebb dolog lett belőle. A hosszú madártollak felörvénylettek körülötte, elrejtették hosszú, kecses nyakát, büszke, hullámzó taraját, szép szemét. Amikor a lángok ismét szétváltak, és borostyánszín szempár villant elő mögülük, lángoló haj zuhant a víz felé, és az elefántcsontból faragott arcocska járomcsontja félholdként fénylett, a mosoly pedig, mint a szárnyra ka-
pó madár, szinte a szélbe szállt. A nő, aki madár volt és tűz is, mintha meglátta volna a herceget. Csábító mosolya eltűnt. Aranyból és tűzből szőtt tollak rejtették el arát. Kiterjesztette szárnyát; a tükörképe úgy siklott át az üvegként fénylő víz fölött, mintha kitárt kar lett volna.
Ronan elindult. Az ajtón ment ki, nem az ablakon ugrott le, úgyhogy a falnak támaszkodó őr ráérősen szegődött gyors léptei nyomába. Lesietett a csigalépcsőn, és minden keskeny ablakon kinézett, hogy a fák közt rejlő varázslat ott van-e még. Látta a madarat; látta a kapu mellett futó utat; látta a belső udvart; és látta a nőt, ahogy ismét előbújt most, hogy már nem érezte, figyelik. A torony aljába vágott ajtó egyenesen a külső udvarba nyílt. Idekinn falak és tornyok magasodtak Ronan köré; nem látta a mögöttük sötétlő fákat, sem az ugrásra kész vizet, ahogy olyan hatalmas erőt gyűjt sima, nyugodt folyásába, hogy az egész völgyet betölti esésének visszhangja.
De Ronan mégis a napot látta meg elsőként nem pedig az erdőt, ahogy türelmetlenül átvágott a felvonóhídon, ki az útra. Épp a messzi hegyek csúcsára lógott, vörösen, akár a tyúktaréj, kereken, akár a figyelő szempár előtt csillanó üveg.
Ronan megtorpant, és hallotta, ahogy a csizmája alatt utolsót csikordulnak a kavicsok. Az udvar szokatlanul csendes volt mögötte. Senki sem követte a felvonóhídon túlra; nem hallott hangokat sem. A szél a vízesés könnyű permetét simította az arcára. Ronan megtorpant, bizonytalan volt, és felkészületlen, nem mert hátranézni, és végül, anélkül hogy előre kellett volna néznie, tudta, hogy az út ott kezdődik, ahol most áll, és a boszorkány küszöbét jelző, fehér csontnál ér majd véget.

A Kiadó engedélyével.

Eddig a szerző alábbi könyvéről írtunk:
Boszorkányerdő