Főkép

A tudományos fantasztikum egykor a gótikus irodalom, más néven a romantikus rémregény egyenes ági leszármazottjaként jött a világra. Ennek megfelelően benne a tudomány inkább a rettenet, mintsem a haladás megtestesítője volt, a megszállott kutatók teremtményei - mint Frankenstein szörnye, vagy Mr. Hyde - pedig egyet jelentettek az evilági formát öltött lidércnyomással.

A második világháború után azonban néhány, a helyét íróként is megálló gyakorló tudós új minőséget teremtett a műfajban: a nem ritkán pozitív kicsengésű hard science fictiont.

Regényeikben, novelláikban a felfedezések és találmányok nem feltétlenül fenyegető jövőképet vetítenek elénk; a változásokat racionálisan, elfogadón kezelik a történetek elbeszélői. E nem gótikus sci-fi talán legjelentősebb képviselője Arthur C. Clarke (1917. december 16.–2008. március 19.), akinek nevéhez a tudományos fantasztikus irodalom legalább négy időtálló klasszikusa kapcsolható.

Ezek közé a korszakos regények közé tartozik az idegenek eljövetelének témáját a paranormális jelenségek által felvetett kérdésekkel összekapcsoló, s vallási, mitológiai motívumok átértelmezésével vegyítő A gyermekkor vége, mely témájában érintőlegesen Theodor Sturgeon Több mint emberijével rokon.

A regény rögtön az idegenek megérkezésével kezdődik. (A mostani, második, javított kiadás két alternatív első fejezetet tartalmaz, melyek közül nekem a már megszokott régi verzió áll közelebb a szívemhez.)
Hatalmas hajóik később A függetlenség napja fenyegető monstrumaiban találnak visszhangot. Ám Clarke könyvében az ijedelem még alaptalan.

Noha az úgynevezett főkormányzók küllemre az emberi faj közös emlékezetében élő gonoszt mintázzák, mi több, alapjaiban változtatják meg a világ képét, e változás az emberiség javát szolgálja.

A béke évei köszöntenek bolygónkra, az idegenek egyfajta jótékony utópiát alakítanak ki a Földön. Mindezzel azonban titkos céljuk van; a Rashaverak nevű főkormányzó nem véletlenül tanulmányozza az okkultista írásokat. A célt viszont nem maguk tűzték maguk elé, hanem a Főértelem (Clarke mindenhatóságától megfosztott istenalakja, tisztán szellemi entitása) utasította őket a beavatkozásra.

Clarke nagysága abban rejlik, ahogy egy alapjaiban apokaliptikus víziót - végtére is a gyermekkor „végé”-ről, értsd: egy világméretű kataklizmáról mesél - képes elfogadható, józan ésszel megmagyarázható alternatívaként eladni. És amikor letesszük a regényt, nem elkeseredetten, hanem szinte vágyakozón gondolunk bele: mi lenne, ha efféléket ténylegesen átélhetnénk.

A zsenialitás pedig abból fakad, ahogy olvasás közben úgy érezzük, ez nekünk is eszünkbe juthatott volna. Mégsem jutott. Legalábbis nem így, ilyen egységes, átgondolt rendszerben összefogva.

Nehéz elképzelnem, hogy létezik olyan ember, akit ne szippantana magába Arthur C. Clarke varázslatos világa, pedig tudom, hogy nem mindenki lelkesedik a keményen tudományos fantasztikumért. Mégis érdemes lenne próbálkozniuk, mert amit az életről, a jövőről, a mindenségről megtudhatunk, az szinte teljességében megtalálható úgy roppant életművében, ahogy (kicsiben, leredukálva) egy-egy remekbe sikerült regényében.

És A gyermekkor vége kétségtelenül ezek közé tartozik.