Főkép

Nem tudom, mikor akadt utoljára a kezembe könyv, ami visszaadta volna az emberiségbe vetett hitemet. Carl Sagan bő harminc évvel ezelőtt íródott könyve az emberi intelligencia törzsfejlődéséről pontosan e ritka fajta könyvek közé tartozik. A neves tudós, csillagász, asztrofizikus és tehetséges sci-fi író egy brooklyni zsidó család sarja, aki azonban nem vallotta magáénak egyetlen világvallás nézeteit sem, inkább világi humanistának, agnosztikusnak mondta magát. Életének során gyakran és nagy lelkesedéssel írt a vallásról és a tudományról, a különféle áltudományokról (csillagász voltából fakadóan elsősorban az asztrológusok piszkálták a csőrét), valamint a földön kívüli intelligens lények létéről és felkereséséről.

Ő indította be a Földön Kívüli Intelligencia Utáni Kutatóprogramot (SETI), és bár az UFO-k földre szállását és a kísérlet céljából elrabolt emberek élményeit vitatta, mégis szívesen bocsátkozott beszélgetésekbe, sőt, nyilvános vitákba erről a kérdéskörről. Egész életművét átjárja az új gondolatok iránti lelkesedés és a szkepticizmus élénk ellentétpárja. Igen fontosnak találta azt is, hogy elgondolkodtató eszmefuttatásait megossza a nagyközönséggel is, és a birtokában lévő tudományos ismereteket tiszta és világos nyelven tárja olvasói elé.

Ennek a közlésvágynak a gyümölcse Az Éden sárkányai is; egy páratlan kötet, amelyben Sagan arról elmélkedik, ami emberré tesz minket: értelmi képességeinkről, intelligenciánkról. Részletesen bemutatja, a megfelelő biológiai háttérismereteket a szövegbe szőve, hogy hogyan is alakult ki az emberi értelem, a törzsfejlődés során milyen sajátságokat öltött, és hogy milyen hosszú út áll még fajunk előtt, míg kapcsolatot tudunk teremteni a bolygónkon kívül eső esetleges értelmes élőlényekkel.

Sagan egyik legérdekesebb gondolatmenete az újításokkal, új szokásokkal és a megváltozott külső körülményekkel birkózó agyról szól. Ebben kifejti, hogy a genetika és az anatómia, noha meghatározó jelentősége van fennmaradásunkban, mégis természetes korlátjává válik az intelligencia fejlődésének. Az újtól való természetszerű ódzkodásunk és az összetett szerkezetű társadalmak szokásai, a megszokott szertartások gátat szabnak a változásnak. Egy ilyen, nem maradi, hanem megtartó értelemben vett konzervativizmusra példát is hoz Sagan. Az emberi intelligencia jövőjét feszegető fejezetben elmeséli, ahogy egy barátja egy nyomorék pigmeus kislánynak az ő kultúrájukban ismeretlen mankót adományozott, melyet a falu idősei és a lány szülei is figyelmen kívül hagytak.

Majd ennek a vadászó-gyűjtögető őseink hagyományait őrző népnek védelmében megosztja velünk, hogy a vadászat hosszú és várakozástól terhes óráiban e nép egyetlen termesztett növényük az indiai kender bódulatával próbálja meg elviselhetővé tenni a lesben töltött, rendkívül unalmas óráikat. Végül megjegyzi, hogy „[g]roteszk érdekesség volna, ha az emberi történelemben általánosan a marihuána művelése vezetett volna a földművelés feltalálására, s ezzel a civilizációhoz.”

A végső sugallatot persze lehet vitatni, sőt érdemes átgondolni, hogy a jelenlegi evolúciós ismereteink szerint miért vethetjük már el ezt a hipotézist, de Sagan becsületére legyen mondva, hogy ötlete gondolatébresztő. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy Sagan maga is titokban fogyasztotta a kendert, és néhány forradalmi gondolatát a marihuána mámora ihlette. Viszont Az Éden sárkányai mindenféle spekulációt és módosult tudatállapotot leszámítva is érdekfeszítő és lenyűgöző összefoglalása fajunk értelmi képességeinek és a jövőben ezekből építkező lehetőségeinknek.