Főkép

Az elmúlt öt évben Glenn Hughes Budapest visszajáró vendége lett. Bármilyen formációval lépjen is fel, fővárosunk immár koncertkörútjai biztos állomáshelyének számít.
S nem is csoda, hogy ennyire ragaszkodik hozzánk, hiszen az itteni közönség nem csupán roppant szeretettel várja őt, hanem - ahogy a Glenn Hughes honlapján szintén olvashatjuk - rajongói között nem egy egészen fiatal, vagyis ők nem a Deep Purple-ös múltért, hanem mindenekelőtt a szólóban írt számokért vesznek jegyet a koncertekre.

A rajongói bázis stabilitását jelzi, hogy ezúttal is szép számmal összegyűltünk az A38 hajón, ahol a klubjellegnek köszönhetően mind a buli alatt, mind az utolsó ráadás után testközelbe kerülhettünk bálványunkkal.

Ám, hogy még az új albumot kevésbé vagy egyáltalán nem ismerőknek is egyértelmű elképzelése lehessen a friss anyagról, rögtön a First Underground Nuclear Kitchen első két nótájával nyitott az ezúttal két gitárossal felálló csapat.
A „Crave” és a „F. U. N. K.”, majd a szintén az új albumról kiválasztott „Never Say Never” és az „Oil And Water” egy pillanatra sem hagyott kétséget afelől, hogy a minden albumán új utakat kereső Hughes eltalálta a megfelelő irányt.

A funk rocknál keményebb zenét ugyanis keresve sem nagyon találhatunk. Már az Extreme példájából is kikövetkeztethető, Glenn Hughes zenekarának mostani előadásából pedig végképp megbizonyosodhattunk arról, hogy a széttorzított gitároktól és a zakatoló doboktól eltekintve ugyanazt várhatjuk e műfajtól, mint mondjuk a Panterától a Far Beyond Driven korszakából.

S ha már az Extreme-nél tartunk, meg kell említenem, hogy az új gitáros fiú, a Los Angeles-i Luis Maldonado a fiatal Nuno Bettencourtot idézi ördöngös, dögös játékával.
Glenn Hughes egyszerűen démoninak titulálta, ahogy megszólaltatja hangszerét, és egyáltalán nem járt messze az igazságtól.
A ritmizálása izgalmasan tökéletes, s ha kell, gyomorba öklözően kemény is tud lenni, ha pedig az szükséges, jószerével követhetetlenül teker.

A Deep Purple klasszikusában, a „Mistreated”-ben viszont a régi harcostárs, J. J. Marsh is kiélhette magát. Marsh a hosszú, blues-alapú szólók mestere, aki kiválóan kiegészíti Hughes soulos énekét.
És igen, a Burn a Purple legkülönlegesebben jellegzetes albuma, amely az old school-hangzás ellenére a mai napig nem veszített értékéből és erejéből. Igazi kincs, ahogy kincs minden dal is, ami élőben megszólal róla.

Ez után régebbi szólóban írt dalok váltogatták egymást a friss nótákkal. A Hughes számára igencsak fontos, s épp ezért szintén hosszúra nyújtott „Don’t Let Me Bleed”-et a Music for the Divine-ról származó „You Got Soul” és „Steppin’ On”, valamint az új lemezen szereplő „We Shall be Free” és „Love Communion” vette közre.

A „Mistreated”-en kívül, nem meglepő módon, éppen a „Don’t Let Me Bleed”-ben mutatkozott meg leginkább, mennyire fantasztikus énekes a „Gyémánt torok”-ként is emlegetett Glenn Hughes.
Stílusában az egykori Motown-sztárok sajátos jegyei keverednek a modernebb soul-rock énekesek, például Prince összetéveszthetetlen megoldásaival, no meg a hagyományos hard rock-heavy metal vonal dallamos keménységével.

S mindezt szinte szó szerint kézzelfogható közelségből nézni kétségtelenül feledhetetlen élmény bárkinek.

A koncertet egy klasszikus Hughes-darab, a „Soul Mover”, majd az annak idején még koncertnyitóként játszott „Burn” zárta ráadásként.
Leírni sem lehet azt az örömöt, ami J. J. Marsh és Luis Maldonado arcán tükröződött, mikor a Deep Purple-dal gitárszólójában (vagyis kettősében) felelgettek egymásnak. Ahogy azt az örömöt sem lehet szavakkal jellemezni, amit a koncert végeztével érezhettünk mindannyian, akik úgy döntöttünk, hogy ezt az estét Glenn Hughes és zenészbarátai társaságában töltjük el.

Galéria:Glenn Hughes, 2008. május 22.