Főkép1. fejezet
1919. június 19.

Minden bizonnyal jobban is el lehet kezdeni egy elbeszélést annál, mint ahogy én teszem, csak egy kicsit kellene játszani a szavakkal, és az olvasót máris úgy rántaná magával a történet, akár a szenvedélyes szerencsejátékost a baccara. Nekem azonban sem a nyelvem, sem az agyam nem jár ahhoz elég gyorsan, hogy ilyen játékba belekezdjek, s bár az évek folyamán sok emberrel találkoztam, akiket korunk nagy gondolkodójának vagy szónokának tartottak, az én életemben a szavak sosem bírtak túl nagy jelentőséggel, megmaradtam egyszerű gondolkodású embernek. Ezért ezt a történetet is egyszerűen fogom kezdeni.
Ennek az egyszerűségnek engedve először is azt kell elmondanom, miért zártam be a boltot, és jöttem hátra az irodába ezen az estén, amikor még bőven lett volna munkám. Gyönyörű este volt, olyan, amilyet mindig is szerettem: amikor az ember egy szál ingujjban tekinthet végig a sugárúton, finom cigaretták füstjét pipálhatja az ég felé, és ebben a ritka, egyensúlyi pillanatban képes elhinni, hogy mégis van valami értelme az élet nevű bolondokházának. A forgalom – amely manapság főként gázolaj meghajtású automobilokat és teherjárműveket jelent, nem a régi, csattogó, gebe vontatta szekereket és hintókat – kissé lelassult így, éjfél elmúltával, hogy hamarosan érkezzenek azok a férfiak és nők, akik az Albemarle Hotelban vagy a Hoffman House-ban elköltött vacsorájuk után egy kellemes cigarettára vágytak. Bizonyára csodálkozni fognak, hogy ilyen korán bezártam, de nem sokáig: hamar odébbállnak, hogy másik boltot keressenek maguknak. Ahogy elmennek, csend borul a Vasalóház pompás épületére, amely továbbra is a Madison tér uralkodó látványossága. Magányos sziluettje és cicomás kőhomlokzata annak idején sok építészt és kritikust egymásnak ugrasztott. A park túloldalán álló Metropolitan Life Tower lehet csak nála magasabb, de sem stílusában, sem megjelenésében nem hasonlítható hozzá; a mellette álló épületek pedig, mint például a Madison Square Garden, tetején a pucér Diana-szoborral, legfeljebb egy borgőzös éjszakát követő macskajajos nap emlékét képesek felidézni az emberben. Derűs éjszaka volt, sokan legalábbis így mondanák, számunkra mégiscsak az éj igen furcsa és veszélyes szakaszát jelenti. Az emberi viselkedés olyan kirívó példáival találkozhatni ilyentájt, amelyekre az érzékenyebb lelkűek még csak nem kíváncsiak, a kíváncsiabb természetűeket viszont éppen eléggé lekötik a világháború szörnyűségei. Az emberek többnyire mindent azonnal, várakozás nélkül akarnak – ahogy azok is, akik nemsokára elindulnak a boltom felé, hogy dohányt vegyenek maguknak, hiszen szükségük lesz majd rá a hosszú éjszaka során, amelyet játékasztalok mellett vagy báltermekben töltenek. Egyéb, sötétebb szándékot feltételezni róluk ilyen szép estén lehetetlen. Az éjszakai levegő puhán, könnyedén öleli körül ezeket a reménykedő lelkeket, akik úgy vetik bele magukat a város éjszakai életébe, mint kivert kutya a szemétkupacba, ha csontot szimatol. Tevékenységük jó része tökéletesen értelmetlen, ami persze nem állít meg senkit. Ennek a furcsa, tömeges önámításnak a legfontosabb eleme éppen az, hogy elhitesd magaddal: New York elszegényedett, koszos utcáin minden megtörténhet, és ha nem találod meg ma, amit kerestél, holnap még nagyobb erővel vetheted bele magad a kutatásba.
Ismerem ezt az érzést, hiszen én is számtalanszor átéltem már, mielőtt ebbe a siralmas állapotba jutottam volna, ám mostanában túl sokat elvesz a létezés öröméből a bizonytalanság, hogy sosem tudom, mikor köpöm ki a tüdőm maradékát. Nehéz belefeledkezni a szórakozásba úgy, hogy mindenfelé vér- és gennycsíkokat húzok magam után, mint egy beteg, sérült állat. Mivel azonban emlékezetem még a régi, könnyen fel tudom idézni a régi éjszakák önfeledt örömét, amikor a világ kitárult, és csak rám várt, hogy meghódítsam. Ó igen, még ha köpetem véres is, tudom jól, hogy senki nem tér be ide, hacsak nincsen rá nyomós indoka. Ahogy Mr. John Schuyler Moore-nak is volt, aki jó egy órával ezelőtt állított be hozzám részegen (amin senki sem lepődhet meg, aki csak egy kicsit is ismeri), és szórta dühödten szitokszavait a gyáva szerkesztőkre, kiadókra és általában az amerikai népre. Beszéde (azaz nem is annyira az ő beszéde, mint inkább a boré meg a whiskyé) elgondolkodtatott: kész csoda, hogy a társadalom ennyi titkos bűne, tragédiája és zűrzavara ellenére idáig jutott ez az ország. Ez nem jelenti azt, hogy kétségbe vontam volna Mr. Moore igazát, túl sok évet töltöttem közös barátunk, Laszlo Kreizler, kiváló elmeorvos házában és szolgálatában ahhoz, hogy egyszerű részeg dühöngésnek tartsam baljós jövendöléseit. Ahogy az a részegeknél gyakran megesik, a mérgezett szavak ezúttal is célt tévesztettek. Mr. Moore egy bizonyos illetőt keresett, ám amíg ez az illető nem került elő, én is megfeleltem neki.
Panaszának fő tárgya ugyanis egy könyv volt, amelyet az utóbbi néhány hónapban írt, Roosevelt elnök halála után. Én is olvastam a könyvet, ahogy mindannyian olvastuk, és el is mondtuk róla véleményünket Mr. Moore-nak, majd jókívánságainkat kifejezve visszaadtuk neki, és egyikünk sem gondolta volna, még maga a doktor sem, hogy Mr. Moore komolyan ki akarja adatni. A kézirat a Beecham-gyilkosságok felderítésének történetét tárgyazta, az első olyan ügyet, amelyben a doktor, Mr. Moore, Miss Sara Howard, az Isaacson testvérek és jómagam együtt nyomoztunk. Ez azonban nem az a fajta kézirat, amelyikért verekednének a kiadók. Hiába szereti a nagyközönség az ijesztő történeteket, az ijedelemnek is megvan a maga határa, és ez a Beecham-ügy, amelyről nyilván hallottál is annak idején, jócskán túlmegy a határon. Talán igaza van Mr. Moore-nak abban, hogy az esetet nyilvánosságra kell hozni, de hát annyi ehhez hasonló történet van, amelyet mégsem mond el senki, mert egész egyszerűen nincsen rá hallgatóság.
Az este első tévedése az volt, hogy fenti véleményemet Mr. Moore-ral is megosztottam. Reakciója megdöbbentett: ritkán láttam őt ennyire dühösnek, pedig tizenegy éves korom óta, azaz nagyjából huszonnégy éve ismerem, és nem tudom, ismerek-e még egy ilyen becsületes, tisztességes és igazán jólelkű embert. Pedig Mr. Moore nem mondható egyszerű léleknek, a hozzá hasonló emberekben gyakran annyi fájdalom és keserűség gyűlik össze, hogy annak időnként ki is kell törnie. Néhány ilyen alkalomnak szemtanúja is voltam, de egyik sem volt ennyire erőteljes, mint a ma esti. Annyira erős benne az elhatározás, hogy elmondja a Beecham-esetet, hogy mindenkire haragszik, aki megpróbálja megakadályozni benne, sőt, még azokra is, akik a kiadói tartózkodást pusztán megértéssel fogadják. Mint például én.
Mr. Moore túl van már a fiatal évein, életmódjáról a kikeményített ingnyak fölé gyűrődő, vörös ráncok is árulkodnak, tekintete azonban ugyanúgy lángol, mint régen és mint mindig, ha igazságtalansággal vagy ostobasággal szembesül. Nem is szólva makacsságáról, hogy hatvan-egynéhány éves kora ellenére ugyanolyan kitartó, mint amilyen fiatalon volt. Mindezek tudatában úgy láttam, hosszadalmas beszélgetésnek nézünk elébe. Fogtam hát a falétrát, és az egyik felső polcról lehalásztam egy korsót, amelyben a különösen drága török és grúz dohányleveleimet tárolom. Aztán kerítettem egy másik fonott fotelt a kirakatot árnyékoló, csíkos napellenző alól – S. TAGGERT DOHÁNYÁRUDA, A LEGJOBB KÜLFÖLDI ÉS HAZAI DOHÁNYLEVELEKBŐL, hirdette rajta a felirat –, s elkezdtem a keveréket a legfinomabb angol dohánypapírba töltögetni. Miközben csendben ültünk és dohányoztunk, a májusi szellő felénk hozta a város keleti részének kellemetlen szagát.
– Ha jól értem, Stevie – kezdi a híres újságíró, akinek a keleti parton minden valamire való laptulajdonos legalább egyszer már felmondott –, te is azon összeesküvők pártján állsz, akik igyekeznek elhallgatni az amerikai társadalom hétköznapi szörnyűségeit.
– Vegyen még egy cigarettát, Mr. Moore – feleli szívélyesen az összeesküvővé avanzsált dohányárus –, és gondolja végig, mit is állít. Ha még emlékszik rám, én vagyok az a Stevie, aki gyerekkora óta magával együtt vett részt a Beechaméhez hasonló borzalmak felderítésében.
– Igen, először én is azt gondoltam, hogy vele beszélek – feleli ingerült kézlegyintéssel beszélgetőtársam. – Hangsúlya azonban elbizonytalanított. Bizonyára tévedek.
– Tüzet? – kérdezem, majd a nadrágomon végighúzva meggyújtok egy szál gyufát, miközben Mr. Moore a zsebébe túr. – Nem arról van szó, hogy téved – folytatom –, hanem arról, hogy nem tudja, miként kell az embereket megszólítani.
– Aha! – kiált fel. – Tehát én, aki valaha az ország legkitűnőbb napilapjainak írtam, és aki mostanság a New York Times hasábjain a világ legfontosabb ügyeiről értekezem, nem tudom, hogyan kell a nyilvánosságot megszólítani!
– Ne túlozzon – felelem. – Tudomásom szerint a Times már kétszer is kirúgta azért, mert nem tudja, hogyan kell a nyilvánosságot megszólítani. Egyébként meg a Beecham-ügy túlságosan is sokkoló. Valami könnyebbel kellett volna kezdeni, olyan történettel, amelyben nincsenek lemészárolt fiúprostituáltak, kannibalizmus és szemgolyókkal teli korsók.
A Nagy Tollnok kifújja a füstöt, majd fejének apró biccentésével jelzi, igazam lehet: talán valóban nem olyan eseten keresztül kell az embereket Kreizler doktor pszichológiai teóriáival és az amerikai társadalom titkos bűneivel megismertetni, amelyben a gyilkos maga is egy megnyomorított ember, aki saját nyomorúságát bosszulta meg a város szerencsétlen sorsú fiatalemberein. Ám ahogy Mr. Moore rájön erre (mármint arra, hogy nekem van igazam, nem neki), nem lesz sokkal vidámabb. Erre utal az a nyivákoló nyögés is, amelyet hallat, mintha csak azt mondaná: „Művelt újságíró létemre egy bűnözőből lett dohányárus tanácsát hallgatom!” Nevetnem kell: Mr. Moore olyan, mint egy sértődött kisgyerek, ami még mindig jobb, mint az előbbi dühös öregember.
– Emlékezzünk csak vissza egy kicsit – javaslom. Máris sokkal jobban érzem magam most, hogy dühét lassan felváltja a beletörődés. – Gondoljuk csak végig a régi ügyeket. Hátha találunk köztük olyat, amelyik kevésbé ijesztő, ám a célnak mégis megfelel.
– Olyat nem fogsz találni, Stevie – morogja leverten Mr. Moore. – Ugyanolyan jól tudod, mint én: a Beecham-ügy a legjobb példája annak, amiről Kreizler évek óta beszél.
– Lehet – felelem. – De talán van másik is, amelyik ugyanolyan jól használható. Maga mondta mindig, hogy mindannyiunk közül nekem van a legjobb memóriám, adjon egy kis időt, hátha találok valamit. – Itt most nem mondok teljesen igazat, mivel már tudom, melyik ügy az, amelyet összes ügyünk közül a legproblémásabbként és legizgalmasabbként szeretnék tálalni, de ha túl hamar állok elő vele, és túl nagy vehemenciával védelmezem az ötletet, csak még jobban felbőszítem, ami nem lenne szerencsés, különösen ebben az állapotában. Most éppen egy üveget vesz elő, és kis híján belekortyol, amikor egy nyitott platós Ford teherautó kipufogója akkorát durran odakint, a sugárúton, mint egy ágyú, s Mr. Moore majd’ fél métert ugrik ijedtében. Az öregek mindig így reagálnak ezekre a hangokra, mivel sosem fognak hozzászokni teljesen a modern időkhöz. Miután nagyot nyögve visszaül a székébe, egy hosszú percig elmereng az ötletemen. Fejének lassú ingása azonban mutatja, hogy a végére ért, s következtetése változatlan: összes közös ügyünk közül egy sincs olyan jó, olyan világos, mint a Beecham-ügy. Mély levegőt veszek, nagyot szívok a cigarettámba, majd halkan megkérdezem:
– És a Libby Hatch-féle?
Barátom elsápad, és olyan pillantást vet felém, mintha az öreglány bármelyik pillanatban előléphetne a boltból. Ez a név mindenkire ilyen hatással van, aki valaha ismerte tulajdonosát.
– Libby Hatch? – kérdez vissza halkan Mr. Moore. – Nem. Azt nem teheted. Nézd, ez nem… ez… szóval nem lehet… – Addig mormog, amíg végül közbevágok, és megkérdezem, miért ne lehetne. – Nos, azért – kezdi a választ, akár egy rémült kölyök –, mivel hogyan is lennél képes rá… vagy bárki más… – Ám ebben a pillanatban agyának az a része, amelyet még nem tompított el teljesen az ital, emlékezteti, hogy a nő már több mint húsz éve halott. Erre kidülleszti a mellét, és bátrabban folytatja. – Először is – mondja, és felemeli az ujját, hogy jelezze, jó néhány fontos pont következik majd – azt mondtad, olyan történet kell, amelyik nem annyira véres, mint a Beecham-féle. A Hatch-ügyben viszont nemcsak gyerekrablás van, hanem gyermekgyilkosság, sőt, sírgyalázás is, amit ráadásul mi követtünk el, az Isten szerelmére…
– Ez igaz – feleltem. – De…
Ellenvetésnek azonban nincs helye, mivel Mr. Moore nem ad teret semmilyen közbeszólásnak. Felemeli a következő ujját, és vehemensen folytatja.
– Másodszor ott vannak az adott ügy etikai implikációi is. – Ezt a kifejezést nagyon szereti használni. – A Hatch-ügynél ezek még zavarosabbak, mint a Beecham-félénél.
– Ez igaz – szúrom közbe –, éppen ezért…
– És végül – emeli meg a hangját –, még ha a történet maga nem is lenne annyira szörnyű és zavaros, akkor sem éppen Stevie Taggertnek kellene elmondania.
Döbbenten nézek rá. Meg sem fordult a fejemben, hogy én meséljem el, mi történt, mégsem örülök annak, ahogy ezt csak így kijelenti. Mintha célozni szeretne valamire. Remélem, nem értettem félre semmit, így egyenesen nekiszegezem a kérdést: vajon miért ne lehetnék én az, aki Libby Hatch szörnyű történetét elmeséli, már persze ha úgy esne kedvem. Csalódásomra azonban Mr. Moore hiányos neveltetésemmel és műveltségemmel áll elő.
– Hogyan is gondolhatod? – kérdezi, és hangsúlyából érezhető, hogy sértett büszkeségének előző forrása még mindig nem apadt ki. – Azt hiszed, a könyvírás olyan, mint egy megrendelőlap kitöltése? Hogy nem kell több tehetség hozzá, mint a dohánykereskedéshez?
Ezen a ponton már nem találom annyira szórakoztatónak pityókás barátom társaságát, de adok neki még egy lehetőséget.
– Talán elfelejti – kérdezem halkan –, hogy Kreizler doktor maga tanított engem, amikor vele éltem.
– Ugyan már – legyint a Címoldalak Mestere. – Pár év személyes okítás össze sem vethető egy harvardi végzettséggel.
– Nos, akkor javítson ki, ahol tévednék – fortyanok fel –, de úgy látom, a maga kézirata sem jutott messze azzal a harvardi végzettséggel. – Szeme dühösen szűkül össze. – Persze, meglehet – folytatom, még erősebben dörzsölve a sót a sebbe –, hogy nem iszom annyit, amennyit a magafajta íróemberek, ezen kívül azonban nem látom, mi olyan nagy különbség lenne köztem és maguk, firkászok között.
A „firkász” szót kissé megnyomom, mivel tudom, hogy erre a sértésre beszélgetőtársam különösen érzékeny. De nem játszom túl: nem döfni akarok vele, éppen csak fájdalmat okozni. Ami sikerül is: Mr. Moore néhány másodpercig néma csendben ül, de amint szóra nyitja száját, tudom, hogy legalább egyenértékű vagy még erőteljesebb visszavágás várható. Mint két harci kutya a küzdőtéren: eleget ugattunk és acsarogtunk egymásra, most viszont, hogy felmértük a másik erejét, ideje támadni.
– A New York-i kiadók, valamint az amerikai olvasóközönség gyávaságának és ostobaságának semmi köze sincs az én történetmondói képességeimhez – sziszegi Mr. Moore magabiztosan. – Ám ha mégis eljönne az az idő, hogy én tanulnék tőled akár az írásról, akár Kreizlerről, sőt, a dohányon kívül bármiről is, Taggert, komolyan mondom, felvenném a kötényt, és vállalnám, hogy egy teljes hétig beállok a pultod mögé kiszolgálónak.
Ezen a ponton azonban meg kell állni, mert van valami, amit tudnod kell Mr. Moore-ról és rólam: mindketten szenvedélyesen szeretünk fogadni. Magam nyolc éves voltam, amikor először kötöttem fogadást kártyára a többi környékbeli gyerekkel, és Mr. Moore-t is mindig érdekelték a szerencsejátékok. Sőt, éppen ez, a hazárdjáték volt az, amely kettőnk barátságát megalapozta: mindent, amit a lovakról tudok, tőle tudom, ezt akkor is el kell ismernem, ha éppen lekezelően bánik vele. Ezért amint kiejti az utolsó szót a száján, nem nevetem el magam, nem is legyintek, hanem egyenesen a szemébe nézek.
– Akkor ebben megegyeztünk.
Aztán kiköpünk a fogadás megerősítésére (ezt én tanítottam neki), majd kezet rázunk (ezt pedig ő tanította nekem), s mindketten tudjuk, hogy a fogadás áll. Feltápászkodik, beleszív még egyet a csikkjébe, majd elköszön.
– Jó éjszakát, Stevie – mondja csaknem olyan barátságosan, mintha az előző szóváltás meg sem történt volna. Az egész ügy ugyanis eggyel magasabb szintre került: már nem csupán verbális asszó, hanem fogadás, így minden további szócséplés csak megszentségtelenítené. Minden, ami ezután következik, a játék része lesz egészen a célegyenesig, amelynek a végén az egyikünk győzni fog, a másik pedig veszíteni. Valószínűleg nem is látom többet addig, amíg világos nem lesz, melyikünk az egyik, és melyikünk a másik.
Így hát magamra maradtam ma este (és gyanítom, sok ilyen este követi még majd ezt a mait), van időm a Hatch-ügyről elmélkedni: emberekről, akikkel összeakadtunk az ügy folyamán, s akik időnként segítettek is; barátokról (vagy még náluk is fontosabb személyekről), akiket a nyomozás során elveszítettünk; különös helyekről, ahová eljutottunk – és persze elsősorban magáról Libby Hatchről. Most, hogy Mr. Moore távozott, és van időm átgondolni az ügyet, be kell vallanom, sok dologban igaza van: Libby Hatch története több elrettentő és felkavaró elemet tartalmaz, mint annak a hentesnek, John Beechamnek az esete. A lelkem mélyéig elborzadok, és lúdbőrözik a karom, ahogy az emlékek sorra felbukkan – átlagos körülmények között ennyi elég is lenne ahhoz, hogy lemondjam a fogadást.
Ekkor azonban elkap egy köhögőroham, hirtelen jön, ahogy mindig, csak úgy rázkódom bele, vér és egyéb testnedvek fröccsennek az előttem fekvő papírra. Talán furcsa ezt mondani, de pontosan tudom, hogy a köhögés az, amely eldöntötte: megírom a történetet, bármilyen borzasztó is legyen. Kreizler doktor ugyanis elmondta, hová vezet ez a köhögés, és ki tudja, hány évem vagy éppen hónapom maradt még hátra ebből a földi életből. Engedem tehát, hogy Libby Hatch utolérjen, és elmesélje nekem a történetét; engedem, hogy szánalomra méltó szelleme sanyargasson, amiért beszélni merek róla. Minden valószínűséggel meglesz a hatása, s a köhögéssel együtt végül az emlékek is elfogynak majd…
De nem hiszem, hogy akár a Sors, akár Libby ennyire kegyes lenne hozzám. Emléke csupán egyetlen helyen kísérthet: az előttem lévő lapokon, s nem azért, hogy egy könyvkiadó üzleti érdekeit szolgálja, hanem hogy egy fogadás feltételeit beteljesítse. Utána arra hagyom őket, aki rájuk talál, és érdekli a történet annyira, hogy beletekintsen. Nem lehetetlen, kedves Olvasóm, hogy e história elborzaszt majd, és annyira embertelennek találod, hogy el sem hiszed: valóban megtörtént – s éppen ez az „embertelen” szó az, amely a nyomozás folyamán számtalanszor felmerült bennünk is. S lehet ugyan, hogy testi egészségem megromlott, emlékezetem azonban teljesen ép, így elhiheted, ha Libby Hatch történetének van mondanivalója, akkor az az, hogy rengeteg dolog van a Természetben, amelyet a társadalom természetellenesnek és embertelennek tart, vagy ahogy Kreizler doktor szokta mondani: nincsenek sem természetes, sem természetellenes dolgok a nap alatt.

A Kiadó engedélyével.

Eddig a szerző alábbi könyveiről írtunk: A halál angyala
A sötétség angyala