Részlet Laurell K. Hamilton: Lidérces álmok című könyvéből

1

Októberi lagzi volt: a menyasszony természetfeletti nyomozásokat bonyolított, amúgy boszi, a vőlegény pedig magamfajta, azaz zombikeltő és vámpírvadász. Tiszta Halloween, és mégsem tréfa. Életre szóló szövetség.
A vőlegény sleppje klasszikus fekete szmokingot, hozzá fehér inget és narancssárga csokornyakkendőt kapott, a menyasszony oldala viszont narancssárga estélyit. Nem mondhatnám, hogy a kölcsönzőkben stócokban állnak a narancsruhák, és kinek van háromszáz dolcsija egy ilyen förmedvényre! Előbb melengetném a kezem a belőle rakott tűznél valami hideg decemberi estén, mint hogy újra felvegyem valahová! Istentelen mázlim, hogy engem a vőlegény, egyben kollégám és haver hívott meg, ellentmondást nem tűrően kijelentve: vagy szmokingot veszek fel vagy semmit. Kivéve persze, ha ragaszkodom az úritök jelmezhez. Lássuk csak: narancsruha háromszázért aztán kukába, vagy szmoking egy százasért a kölcsönzőből, ahol ráadásul visszaveszik, még csak helyet se kell neki csinálnom a levendulapárnácskák közt a szekrényben. Nehéz döntés, hogy is legyen?!
Naná, hogy a szmokingnál maradtam. Mondjuk fekete fűzős cipőbe még így is be kellett ruháznom, mert a kölcsönzősök nem tartottak harmincnyolcast, de még így is jól jöttem ki a buliból: az a plusz hetven dolcsi még nem vágott földhöz; nem mintha a fényes lakkcipőnek valaha is adnék újabb esélyt.
Ahogy elnéztem a puffos narancssárga ruhakölteményekben, csigás hajkoronával és mázsányi festékkel felvonuló koszorúslányokat, akiken soha negyedennyi vakolatot sem láttam még egy bulin sem, csak még istentelenebb mázlistának kezdtem érezni magam. Nekem a szmokingomban ugyanis csak az oltár előtt kellett szobroznom, jobb kezemet a bal csuklómra kulcsolni, és lazán lógatni. A koszorúslányok bezzeg apró, fehér-narancssárga csokrocskáikba kapaszkodhattak, a fekete szalagok és csipkék alatt. És az esküvőszervező hölgynek nyilván meggyőződése volt, hogy a vőlegény kifényezett kísérete csokrok és egyéb eszközök híján majd vagy az orrát piszkálja, vagy a tökét vakargatja szabadon maradt kezeivel, ha nem kulcsoltatja össze velük elöl. Amúgy a csaj igencsak megörült, amikor befutottam – késve, természetesen –, erős a tippem, hogy azt hitte, majd női mivoltommal civilizációs ösztökeként jelenek meg a férfiak között. Súlyosan tévedett, faragatlanságom felért társaiméval. Ezt hamar le is vette, és onnantól kezdve csak méginkább került bennünket. Persze, szerintem frankón viseltük a helyzetet, nem köpködtünk, nem vihogtunk, csak álltunk rendesen a kezeinkkel önnön bilincsünkben. Szerintem a csajnak egyszerűen komplexusai lehettek férfitársaságban meg az enyémben. Amit nem tudok mire vélni, talán a pisztolyom a ludas a dologban. Amúgy Larry Kirkland, a vőlegény sem vált volna meg tőle, akkor én miért hagytam volna otthon? Munkaeszköz. És egy vámpírvadász még az esküvőjén is vámpírvadász.
De mondom, jó kisfiúk és kislány voltunk, senki sem akarta volna elbarmolni Larry életének nagy napját. Ja, és persze Tammyjét sem.
A menyasszony az apja karján ballagott be a templomba. Az örömanya már az első padsorban hajladozott, és zokogott egy ideje, sikerült neki egyszerre a legteljesebb nyomorúság és a földöntúli boldogság illúzióját ébresztenie. Egyébként Mrs.Reynolds tehetett az egész nagy templomi felhajtásról, Larry és Tammy pompásan beérte volna valami szerényebb mókával is, de Tammy egyszerűen képtelen volt nemet mondani az anyjának. Larry meg nyilván igyekezett nem rögtön a legelején kivívni anyósa ellenszenvét. Tepert a srác, ahogy kell.
Tammy Reynolds nyomozó egyébként lélegzetelállítóra sikeredett habos fehér ruhájában, földöntúli jelenés a rengeteg, misztikus fátyollal, ami csak még drámaibb jelleget kölcsönzött a sok sminknek, amit még rajta sem tapasztaltam soha. A ruha harangként ingott minden egyes lépésre, mibe, hogy Tammy nélkül is prímán végiglejtett volna a padsorok közt, de megállni frankón megállt volna egymagában, az tuti. Valamit a hajával is csinált a fodrász, mert a megszokott randalírozás helyett rendesen hátrasimult Tammy arcából, ami így egyszerűen gyönyörű lett. Eddig még fel sem tűnt, hogy a kollegina igazi szépség.
Larry három öccse mellett dekkoltam a sor végén, eléggé kellett hát nyújtózkodnom, hogy a boldog vőlegényt is megnézhessem magamnak. Őt is rendesen megcsinálták, kurta, göndör fürtjeit például – hatékonyságukból ítélve – nyilván középkori eszközökkel kiegyengették, így most rendesen a fejére lapultak. Gondolom, csak a szertartást kell így végigcsinálniuk. Falfehér volt, szeplői ezernyi apró pöttyként lángoltak az arcán, és ahogy meglátta az arát, szemei elkerekedtek, ha fizikailag lehetséges lett volna, ki is pottyant volna rajtuk. Oks, ha rá is száz dolcsinyi sminket pakolt volna egy profi sminkes két munkás órán át, akkor belőle is többet ki lehetett volna hozni, de a kettős mérce az esküvőkön is él és virul: a menyasszony legyen lélegzetelállítóan gyönyörű, a vőlegénynek elég, ha nincs gyászcsík a körmei alatt, és nem ájul el vagy dobja ki a taccsot a padsorok közé; egy szóval, nem hoz szégyent jövendőbelijére és annak háza népére. Meg persze önmagára.
Jól kiskubiztam magam, és visszahúzódtam a sorba, nehogy már én hozzak bárkire is szégyent. Közvetlen hajmosás után összefogtam hátul a hajam, hogy lelapuljon, mert levágni azért csak nem fogom egy szmokingos esküvő miatt. Valamennyivel így is maszkulinabb lettem, persze az anatómián alaposan megcsáklyázta minden törekvésemet. A gömbölyületeimet még annyira sem lehetett levágatni, mint a hajam. Még a férfiszmoking sem rejtette el, amit általában ki szoktak emelni. Megszólni nem szóltak meg, de a szervező hölgy égnek emelte a tekintetét, ahogy megpillantott.
– Korrigálni kellene a sminkjét – nyögte végül –, nem ártana valamivel erősebb.
– A vőlegény kíséretében még így is az enyém a legerősebb – tiltakoztam.
– Nem szeretne kicsit csinosabb lenni?
– Nem különösebben – vontam meg a vállam, mert már így is eléggé csininek éreztem magam, ami azt illeti.
Eztán nem beszélgettünk többet. Szerintem direkte elkerült, és szánt-szándékkal bunkósodott velem, amire én abszolút nem adtam okot. Nyilván azon rágott be, hogy nem segítek neki hadirendbe állítani a fiúkat. De csak mert nekem is méhet adott a jóisten herék helyett, még nem kell szükségszerűen vérszerződést kötnünk. Vessen meg, aki szerint ez farokság. Akkor sem fogok stresszelni egy lagzin. Amúgy meg, mit verjem a nyálam, hogy én legyek a legcsinibb? Elvégre ez Tammy és Larry napja, nem pedig az enyém. Ha, ismétlem, ha, vagy akár lehetne HA is, egyszer majd én is férjhez megyek, aminek sok esélyét egyelőre nem látom, majd akkor kifényezem magam. Akkor majd megfeszülök, hogy én legyek a legszebb. Ráadásul már így is sokkal sminkesebb voltam, mint alapból, ami a nagyjából semmivel egyenlő. Emiatt persze a mostohaanyám is folyton csesztetett, hogy majd meglátom harminc felett, milyen nagy barátja a nőnek a mindent álcázó smink! Szerencsére van még három jó évem a szörnyű harmadik ikszig, addig minek pánikolni. Ráérek majd akkor bevetni a csajos figurát.
Az örömapa a vőlegény kezébe adta Tammy kezét. Viszonylag közel álltam, jól láthattam Mr.Reynolds arckifejezését, és még én sem tettem zsebre. Olyan sötéten nézett Larryre, mintha szűz leányát megbecstelenítetve ragadta volna el az atyai házból. Pedig Tammy már közel négy hónapos terhes volt, ami véletlen csúszott be, és amiről Nathan Reynolds szerint nyilvánvalóan csak és kizárólag Larry tehetett, de persze kettőn áll a vásár. A részleteket nem ismerem, az tény, de azért Tammy is vastagon benne volt az ügyben.
Persze, még a nagy boldogtalanságát sem verhette nagydobra az örömapa, minden ment a ceremónia szerint: felemelte a fátylat, és arcon csókolta a lányát, majd magukra hagyta az ifjú párt. Kicsit gáz volt, hogy amint a templom felé fordult, az öreg Reynolds feje mintha csak egy kapcsolót nyomott volna le, kedélyesen boldog kifejezést öltött. Csont nélkül. Utáltam a gondolatot, hogy Larry vadiúj apósa így hazudik. Vajon mi lehet a foglalkozása? Vagy csak én vagyok vércinikus? Szakmai ártalom? A rendőrség után már mindenütt csak a rosszat látom?
Aztán az egész népség az oltár felé fordult, beindult a ceremónia. Abban a korban jártam, amikor évente több esküvőre is hivatalos az ember, ez kevés kivétellel valamiféle keresztény szertartást jelentett, így aztán finoman szólva sem értek váratlanul a szavak. Fura, hogy az ember néha csak utólag figyel fel rá, hogy valamit annyit hallott már, hogy akár ő is mondhatná.
– Azért gyűltünk itt össze Isten és a gyülekezet színe előtt, hogy tanúi legyünk, ahogy e két fiatal a házasság szentségében egyesül.
Blabla. Katolikus esküvő volt, nem kelett térdelni, felállni, semmi különöset nem kellett csinálni, így kissé el is kalandoztam. Mire figyeljek, ha még áldozni sem kell közben? Soha nem voltam valami nagy esküvő-hív; nem a házassággal van bajom, oké, belátom, társadalmilag szükséges szervezet, a család alapsejtje, ilyesmi. De már kislány koromban sem a nagy fehér álomruháról fantáziálgattam esténként. Igazából eszembe sem jutott, amíg a fősulin el nem jegyeztek, amiből aztán nem lett semmi. Richard Zeeman, a helyi Ulfric vagyis Farkaskirály is a menyasszonyának mondott pár kurta hónapig, míg végül ejtett, mert rühellte, hogy jobban elvagyok a szörnyetegekkel, mint ő, aki pedig természetéből adódóan sosem lesz hétköznapi emberi lény. (Nem mintha én valaha is az lehetnék, zárójel bezárva.) Így aztán kénytelen voltam beleszokni a gondolatba, hogy én már örökre pártában maradok. Ami kicsit elszomorít, no nem mintha a ceremónia hiányozna, isten őrizz, hanem a tény, hogy én is klasszikusan és unalmasan egyetlen emberhez tartozzam. Az hiányzik. Végül is, középosztálybéli, amerikai családban nőttem fel, amerikai kisvárosban, kispolgári nevelést kaptam, amibe végtelenül nehézkesen tudom csak belepasszítani az életmódomat. De kinek menne könnyen, ha egyszerre három, sőt, négy pasival kellene huzamosabb ideig járnia? Úgy, hogy mind tud a másikról, és egyiknek sincs gondja a felállással. Csak nekem. Én még mindig hajlamos voltam zavarba jönni tőle. Mert itt van például ez az esküvő. Most a négy közül melyiket hozzam? Oké, tekintve, hogy templomban folyik a buli egy halom szentség meg kegytárgy között, Jean-Claude és Asher, a két vámpírudvarlóm apstart kiesett. Nem venné ki jól magát, ha fehér lángra lobbannának, és hamuvá izzanának, ahogy meglátják az oltárt, menyasszony és vőlegény ide vagy oda. Maradt Micah Callahan, aki egyébként is hivatalosan épp a „fiúm” státusban futott, és Nathaniel Graison, a „jó barát” titulus büszke birtokosa.
Ők ketten egyébként csak a gyűrűk átadásakor futottak be, amikor a két tanú akcióba lendült: a menyasszonyé fogta a csokrot, a vőlegényé pedig hozta a gyűrűket. Ez is micsoda szexista leosztás! Egyszer szeretnék végre egy esküvőt, ahol a faszi babrál a gazzal, és a csaj vágja elő az ékszeres ládikát. Persze, én nyilván túlságosan is feminista vagyok. Egyszer egy barátom azt találta mondani, hogy saját magam iszom meg a levét, hogy ilyen végtelenül felvilágosult és egyenlőségpárti vagyok. Nem t’om. Azért ha nekem egyszer eljegyzésem lesz, az fix, hogy vagy mind a ketten kapunk kísérőgyűrűt, vagy egyikünk sem. Éljen az esélyegyenlőség. Persze, ha esküvőm soha nem lesz, nyilván eljegyzésem sem, de ez már részletkérdés. Az elvek a lényeg.
De vissza Larryékhez. Végül csak egy pár lettek, és a pap férjként és feleségként bemutatta őket a gyülekezetnek. Mondjuk Mr. és Mrs. Larry Kriklandet mondott, pedig első forrásból tudom, hogy Tammy megtartja a lánykori nevét… De én már nem szólok egy szót sem.
Mindenesetre eljött a kivonulás pillanata: kettes sorokban indultunk kifelé, nekem Jessica Arnett nyomozó jutott, akinek döbbenetesen jól állt a narancssárga förmedvény. Még soha nem láttam emberen ennyire jól mutatni a narancsot, alapvetően nem sok embernek a színe. Nyilván azért is vezették be több börtönben is a narancssárga zárkaruhát. Hogy mindenki még pocsékabbul fessen, és érezze magát. Na, de Jessica istenien festett. Finom, szív alakú arcát csak még jobban hangsúlyozta, hogy hátrafésülte a haját, és ragyogott. Pár hete szúrtam csak ki, milyen helyes, amikor leesett, hogy flörtöl Nathaniellel. Most a mesteri sminkkel igazi szépség lett belőle. Kicsit kezdtem sajnálni, hogy nem engedtem a szervező hölgynek a pofám korrekciója ügyében. Lehet, hogy nekem is jól jött volna némi extra nőiesség? Lehet, de így is fasza.
Egészen belefeledkeztem a látványba, mert Jessica arcáról lehervadt a mosoly, és aggodalmasan nézett rám. Hogy talán elkenődött-e a rúzsa, hogy így nézem. Sietve összekaptam hát magam, és rendes esküvői menetként megindultunk, hogy a templom előtt felsorakozva fogadjuk a gratulációt. Persze, a főszám Tammy és Larry, mindenki nekik akar gratulálni, őket akarja alaposan megnézni magának. Kár, hogy mi is kellettünk dekorációnak a háttérbe. Ahogy csoportképeken is. Kezdtem unni. Szerencsére már csak a mosolyogva kezet rázó tömeget kellett végigvárnom, utána húzódhatok a háttérbe. Csak a kollégákat ismertem, mondjuk azokból volt bőven, vigyorogtunk egymásra, mint a halloweeni tejbetök, de a családi násznép csupa ismeretlen arc, mindkét fél részéről. Ami Tammynél fura, mert ő tősgyökeres St. Louis-i. Larry rokonsága vidéki, azokat pláne nem ismerhettem. Mindenesetre álltam a sarat, fogadtam kézfogásokat, bólogattam, mosolyogtam, megint bólogattam mosolyogva, satöbbi, satöbbi. Puszi nincs, senkinek.
Annyira belemerültem a feladatomba, hogy a saját pasim, Micah Callahan felbukkanása váratlanul ért. Egyszer csak megjelent előttem a semmiből. Szép volt, mint egy isten, arca mint egy istennő. Pont olyan apró volt, mint én magam, haja csigákban göndörödött a válláig, kivételesen nem fogta össze. A kedvemért, tudtam nagyon is jól, mert egyébként nem szerette kibontva. Amit meg is tudtam érteni, mert csak még jobban hangsúlyozta arca nőiességét. Jessica Arnett nyomozó vonásainál is szinte finomabban metszett, szív alakú arca, telt ajkai szabályosan bájosak voltak. Csak a teste nem hagyott kétséget: válla széles, csípője keskeny, mint egy úszónak, atletikus és szíjas, pedig nem is úszott. Bizarr kettőség az apró testalkat, ami a nyakáig férfiasabb nem is lehetne, egy nőiesen finom arccal megkoronázva.
Nem gombolta fel nyakig az ingét, az öltönye még így is eszementen jól állt neki. Az eleganciát csak a napszemüveg törte meg, de pontosan tudtam, miért nem vette le még a templomban sem. Zöldessárga szeme mindig a ruhájától és a fényviszonyoktól függően ragyogott inkább zöldesen vagy inkább sárgán (most az inge miatt az előbbi lett volna), de semmiképpen sem emberi minőségben. És nem szerette volna a frászt hozni a násznép érzékenyebbik felére.
Micah Nimir-Raj volt, én az ő Nimir-Rája, mi voltunk a leopárdfalkánk királya és királynője. Persze a hangzás nagyon is egyenlősdi, ennek ellenére a vétójogomról nem mondtam le. Most mit csináljak, szeretem a dolgokat kézben tartani. Mindamellett csak én nem voltam likantróp. És ha az ember túl sok időt tölt állati alakjában, annak előbb-utóbb emberi alakban is marad nyoma. Micah-nál a szeme. Persze, az én kvázinormalitásomhoz is lehetne pár rosszmájú megjegyzést fűzni, mert lehet, hogy nem nyávogok minden teliholdkor, de halottakat szólítok elő a sírból profi szinten, zsigerekből, és vámpírhóhérként sem a földi erőmre támaszkodom. Szóval nálam sem minden százas.
Micah keze forrón simult a tenyerembe, ösztönösen húztam volna magamhoz, hogy végre hozzásimuljak, de halványan megrázta a fejét. Nem ölelkezünk. És milyen igaza volt. Eddig is minden erőmre szükségem volt, hogy a ceremónia alatt kizárjam a tudatomból, hogy ne csak rá figyeljek. Amint egy helyiségben találtuk magunkat, valami nyolcadik, kilencedik érzék ellenállhatatlanul rántott bennünket egymáshoz, aminek a vége általában nem kifejezetten szalonképesre sikeredett. Amihez talán még az is hozzátartozik, hogy extrában még Micah szörnyetegének egy része ott alukált bennem, talán öröktol fogva, nem tudom, még nem tisztáztam, csak annyi a lényeg, hogy ha ezek megérezték egymást, iszonyatos energiák szabadultak fel, és addig nem nyugodtak, amíg össze nem ölelkeztek. Mondjuk pont ez a részünk ismerte egymást a legjobban, ez a részünk tartozott egymáshoz öröktol fogva. Már hónapok óta egymásra találtak, minden rezdülésüket összehangolták, és még mindig alig tudtam valamit Micah-ról. Pedig együtt éltünk. Metafizikai szinten mi voltunk egymásnak a nagy Ő, és minden olyan magától értetodoen alakult. A földi élet póri szintjén is minden klappolt közöttünk, ő volt az én megtalált hiányzó felem, úgy illettünk egymáshoz, mint egy pár cipő két fele. És amikor ilyen közel állt mellettem, ezt rendben levőnek is tartottam. Csak ha megnőtt köztünk a fizikai távolság, akkor ütötték fel a fejüket a mocskos kis kételyek, hogy vajon mikor derül ki a disznóság és borul a bili. Mert az nem lehet, hogy innentől fogva minden ilyen tökéletes maradjon. Eleinte minden pasi tökéletesnek tűnik, aztán idővel csak kiderülnek a turpisságok. Miért lenne pont Micah más? Na miért?
Nem is igazán megcsókolt, csak arcomra lehelte a száját, de már ebbe is olyan szinten belerezonáltam, hogy kénytelen volt elkapni a karomat.
– Később látjuk egymást – suttogta mindentudó mosollyal. Olyankor mosolyognak így a férfiak, amikor pontosan tisztában vannak érintésük hatásával. Hogy én hogy gyűlölöm ezt a mosolyt! Engem ne vegyen senki készpénznek!
Oké, ez igazságtalan volt. Micah pont, hogy nem vesz annak, és soha nem is fog, ebben biztos lehetek. Csak az én élofába is belekötő énem gerjedt be. Mert mindenben, ami csak kicsit is működik, rögtön a rosszat kell keresnem, és ha nincs rossz, bele kell magyaráznom, míg végül tényleg tönkre nem vágom. Ilyen vagyok. Pedig már milliószor megfogadtam, hogy nem kötözködöm többet, hogy nem igyekszem taccsra vágni életem kevés működőképes viszonylatát. De hát, szokás hatalma. Pláne, rossz szokásé…
Micah araszolt tovább a menyasszonyék irányában, és Jessica nyomozó, aki közvetlen mellettem állt, vetett rám egy kérdő pillantást, hogy vajon jól vagyok-e. De aztán már ő nem lett jól, és ez lekötötte a figyelmét. Ugyanis Nathaniel következett a sorban.
Kicsit alacsonyabb volt a szépségesre pingált nyomozónál, pláne így, magas sarkakon – mármint ez utóbbi–, csakhogy ez mit sem ért. Ibolya vagy levendulaszín szemei mágnesként vonzották a tekintetét, szegény Jessica láthatóan beleszédült. És tényleg nem túlzás sem az ibolya sem a levendula, talán ez utóbbihoz közelít jobban Nathaniel halványlila szemének árnyalata. Ma ráadásul az inge lilája csak kiemelte a meghökkentő színt.
Kezét nyújtotta a nyomozónak, aki azonban magához húzta, és megölelte. Egyértelmű, hogy a régóta lappangó vágyat élte most ki, mert megtehette, mert egy ilyen szituban senki nem fog rá furcsán nézni ezért. Nathaniel egy döbbent pillanatig csak állt, aztán viszonozta az ölelést. Egyedül a nekem címzett segélykérő pillantása árulta el, mennyire nem kedvére való a póz.
Alapállásban nem ment túl messzire a csajszi, megölelte egyszerű kézfogás helyett. Na bumm. Nathaniel viszont cefetül érezte magát tőle. Pedig a testi dolgok olyannyira nem tudják zavarba hozni, hogy a kenyerét is ebből keresi: vetkőzőtáncos szerény szakmáját tekintve. Persze, lehet, hogy pont ez a bibi. Hogy most nem dolgozik. És civilben mások a határok.
Mindenesetre Jessicával egy pillanatig sem éreztette, hogy terhére van a közeledése. Csak én láttam, a szemében. És a kutya itt volt elhantolva, azért is esett ilyen szinten kétségbe Nathaniel. Nála kevéssé domináns pasival, sőt, emberrel még nem hozott össze a sors. Ő aztán még a patás ördögöt sem taszítaná el magától önként. Ebből aztán támadt is némi kommunikációs zavar, Jessica ugyanis belesimult az ölelésbe, és mivel nem érzett a másik fél részéről ellenvetést, belesimulva is maradt. Arra számított, hogy majd a férfi véget vet az aktusnak, amikor jónak látja. De Nathaniel? Hát azt várhatta. Ezt, nem érthetetlenül, félre is értette, és amikor végre eleresztette Nathanielt, olyan mámorosan boldog arccal pislogott rá, hogy az a totális katasztrófánál is ékesebben beszélt. A francba! Miért jutnak nekem ilyen problémás pasik? Miért nekem kell mindig minden zűrüket megoldani? Gondolom, ez van. Ezt kell szeretnem.
Nyújtottam a kezem Nathaniel felé, aki mohón meg is ragadta, a tekintetében megkönnyebbülés és boldogság áradt szét. Arra azonban ügyelt, hogy Jessica Arnet ne lássa, mert megbántani semmiképpen sem szerette volna. Így aztán a faramuci helyzet tetőzött: Jessica nem látta, mennyire nem repes érte Nathaniel, Nathaniel pedig nem látta a Jessica arcán fénylő boldogságot, hogy ezek szerint a másik fél is osztja az ő vonzalmát. Huh. Ezt a kakát. Mert az igazat megvallva, ha nem látom Nathaniel beszédes tekintetét, a testbeszédéből magam is ellentétes következtetésekre jutottam volna. Mármint az ő érzelmeivel ellentétesekre.
Nathaniel úgy menekült hozzám, mint a riadt kisgyerek, aki épp megúszta a cukros bácsit. Nem tehettem mást, magamhoz szorítottam. Nathaniel pedig bújt, és a karjaimban lapátolta össze magát. Asszem, neki is leesett, hogy Arnet nyomozó kicsit félreértette őt…
Úgy öleltem magamhoz, ahogy az előbb Micah-t szerettem volna. Őt nem ölelhettem, mert nyilvánvalóan elszaladt volna velünk a ló, Nathaniellel még ügetni sem kezdett. Azon egyszerű oknál fogva, hogy belé nem vagyok szerelmes. Nem mintha Micah-ba az lennék… vagyis, nem tudom, jaj, ezt inkább hagyjuk. A lényeg, hogy Nathaniellel teljességgel ura maradok önmagamnak, ami egy esküvőn nem hátrány. Mindenesetre úgy cirógattam hátán végigkígyózó vörösbarna hajfonatát, ami egyébként szinte a bokáját verdeste, hogy remélhetőleg Jessica is elértse, és felfogja, hogy Nathanielt nem kaphatja meg. Na nem miattam, mert nekem egyszer már nem lesz szükségem rá, hanem mert Nathaniel nem akarja.
Tárgyilagosan szemlélve egyébként beláttam, hogy van rajta mit vonzónak, sőt, szédítőnek látni. Ahogy elhúzódtam az ölelésbol, jól megnéztem magamnak: színei káprázatosak, arca bájos, még nincs huszonegy. Az utóbbi pár hónapban kiszélesedett a válla, talán a gyúrástól, talán csak így normális egy ilyen korú fiúnál. Látványnak sem rossz, ahogy nyilván az ágyban sem. Nem tudom, még nem szexeltem vele. Úgy. Mert ugyan együtt élünk, és ő tartja rendben az életemet, vásárol, takarít satöbbi, és egy ágyban is alszunk, de közösülni, soha. Másképp van rá egyelőre szükségem, sajnos. Bonyolult ügy, és ez is megkérdőjelezi a normális jelzőt szerény személyemmel kapcsolatban. Mert ahogy én vagyok az első nem alakváltó Nimir-Ra, úgy én vagyok az első olyan halandó szolga is, aki Vámpírurától átörökölt bizonyos… képességeket. Mely képességeknek persze hátulütői is akadnak rogyásig. Ilyen finoman szólva is hátulütő az ardeur, amit átlag fél naponta táplálni kell. Szó szerint lángot, tüzet jelent a szó, amúgy francia, ahogy a mestervámpírom is, és nagyjából annyit tesz, hogy az embert elemészti a vágy, a szerelmes gerjedelem. Közben meg a szerelemhez nem sok köze van. A szexhez már annál több.
Belebámultam Nathaniel hatalmas, levedula szemeibe, és megtettem az egyetlen dolgot, amivel kiragadhatom a bajból. Semmiképpen sem szerettem volna, ha a vacsorán kellemetlen helyzetbe kerül Jessica Arnettel, tehát ki kellett valahogy mentenem. Két kezembe fogtam az arcát, és megcsókoltam. Nem szerelemből. Hanem mert tartoztam neki. Nathaniel a pomme de sang-om, az én véralmám, a táplálékom, az éléskamrám. Hogy én mennyire rühellem, hogy éléskamrára szorulok! Jó, Micah-val is táplálom az ardeurt, de őt nem használom ki. Ő a fiúm, a társam, és kellőképpen domináns, hogy nemet tudjon mondani, amikor nemet akar. Nathaniel erre képtelen. Ráadásul minden vágya, hogy hozzám tartozzék, hogy tartozzon valakihez, aki megmondja neki, mit tegyen. Pedig ha az ardeurt végre megregulázom, és nem kell már ilyen gyakorisággal táplálnom, rá nem lesz szükségem többé, akkor találnia kell magának valaki mást… De mi lesz akkor vele?
A csókból kibontakozva pont olyan ragyogó szemekkel nézett rám, ahogy rá az előbb Jessica. A francba is! Mert én nem voltam beléesve, de ez a tekintet… róla már nem feltétlenül mondható el ugyanez. Csak nem szerethetek bele a kajámba! A marhaszeletbe se csavarodik bele az ember, vagy nem? Oké, az agyam hátsó zugában éreztem, hogy a hasonlat nem klappol tökéletesen, mert egy marhaszelet soha nem néz szerelmesen az emberre nagy, lila szemekkel, és nem is susogja forrón a fülébe, hogy köszönöm, és nem lejt odébb jól szabott szürke nadrágban a királyi idomaival, amikről csak én tudom, hogy a gatya nélkül még királyibbak. Mikor visszafordultam a sorhoz, Jessica Arnet határozottan nem barátságos tekintete fogadott. Hát pompás! De tényleg, minden olyan fasza!

A kiadó engedélyével.

A szerző életrajza