FőképA segédgyilkos

Az ajtón fekete keretes aranybetűkkel az állt: ALEXANDER RUSH, MAGÁNNYOMOZÓ. Bent egy ronda férfi ült hátradőlve a székében, lábát egy sárgás íróasztalon nyugtatta.
Az iroda minden volt, csak kellemes nem. Az a néhány, kopott bútor az ócskásnál vénült meg. A padlót erősen rojtosodó, sötétbarna szőnyeg fedte. Az egyik falon bekeretezett tanúsítvány lógott, amely szerint – bizonyos piros jelzetű szabályok értelmében – Alexander Rush jogosult a magándetektív hivatás gyakorlására Baltimore városában. Egy másik falon a város térképe függött. Alatta egy ingatag könyvespolc, amely noha eleve kicsinek számított, szinte üresen tátongott szerény számú tartalma mellett: egy megsárgult vasúti menetrend, egy kis hotelcímjegyzék, Baltimore, Washington és Philadelphia utcajegyzékei és telefonkönyvei. A sarokban fehér mosdókagyló, mellette egy bizonytalanul álló tölgyfa ruhafogas, rajta fekete keménykalap és fekete felöltő. A helyiség négy székében semmi közös vonás nem volt, kivéve a korai öregséget. Az íróasztal összekaristolt felületén – a tulajdonos lábán kívül – volt még egy telefon, egy feketefoltos tintatartó, össze-vissza papírok ilyen-olyan börtönből szökött bűnözőkről, valamint egy megszürkült hamutartó, annyira teletömve hamuval és fekete szivarvégekkel, amennyit egy ekkora alkalmatosság elbírhat.
Ronda egy iroda volt. A tulajdonosa azonban még rondább.
A feje akár egy összenyomott barack: az állánál rendkívül masszív volt, széles, tompa, majd egyre keskenyedett, fel az alacsony, lejtős homlokig, ami fölött rövid, tüskés haj serkedt. A bőrének színe sötétes vörös, textúrája durva, alapzata pedig vastag zsírpárnás.
Az eleganciának ezen a lényegi hiányai azonban korántsem merítették ki a rondaságát. Történt ez-az az arcával.
Így nézve az orrát, azt mondanánk, horgas. Úgy nézve meg azt mondanánk, nem horgas az, nincs semmilyen alakja se. Mindenesetre bárhogy is vélekedünk a formájáról, a színét tagadni se lehet. Az eleve pirospozsgás felszínt elszakadt erek rajzolták tele piros csillagokkal, horgokkal és furcsa ákombákomokkal, amik mintha titkos jelentést hordoztak volna. Az ajka vastag volt, a bőr rajta durva, és közte két sor szilárd aranyfog csillogott rezesen, amelyek közül az alsó sor a fölső elé tolakodott, s ez előre meredő állat eredményezett. Az apró, mélyen ülő és kék íriszű szem olyan véreres volt, mintha erősen megfázott volna. A füle ifjabb éveiről árulkodott: egy ökölvívó húsos, meggyepált karfiolfüle volt.
Egy ronda, negyvenvalahányas férfi, hátradőlve a széken, lába az asztalon.
Nyílt az aranybetűs ajtó, és egy másik férfi lépett az irodába. Úgy tíz évvel lehetett fiatalabb, és nagyjából minden volt, ami a másik nem. Elég magas, karcsú, világos bőrű, barna szemű; éppúgy nem rítt volna ki egy játékbarlangból, mint egy galériából. A ruhája – a szürke öltöny és szürke kalap – frissen és precízen volt vasalva, és még divatosnak is volt mondható, már amolyan szerény módon, ami végül is egyfajta ízlés. Az arca is hasonlóképp feltűnésmentes volt, ami meglepő, ha azt vesszük, hogy épphogy lemaradt a jóképűségről a száj icipici soványsága miatt, ami a túlságosan óvatos ember ismertetőjegye.
Két lépést tett be az irodába, majd megtorpant, barna szeme a kopott bútorokról a rosszarcú tulajdonosra vándorolt. Ennyi rondaság egyben láthatóan megzavarta a szürkeruhás férfit. Ajka mentegetőző mosolyra húzódott, mintha azt akarná mormolni: „Elnézést, eltévesztettem az ajtót”.
Ám amikor megszólalt, mást mondott. Tett még egy lépést előre, majd bizonytalanul megkérdezte:
– Mr. Rush?
– Az. – A nyomozó hangjának fojtott rekedtsége jól passzolt a szeme sugallta megfázáshoz. Letette lábát a padlóra, és dagadt, vörös kezével az egyik székre bökött. – Üljön le, uram.
A szürkeruhás férfi leült: kihúzott derékkal, a szék szélére.
– Mit tehetek önért? – krákogta kedvesen Alec Rush.
– Azt akarom… szeretném… kérném… – A szürke ruhás férfi nem tudott ennél tovább jutni.
– Inkább mondja el, mi a baj – javasolta a nyomozó. – Abból tudni fogom, mit akar tőlem – mosolyodott el.
Alec Rush mosolyában volt kedvesség, és nem egykönnyen lehetett ellenállni neki. Való igaz, mosolya egy rémálomba illő, rettenetes grimasznak tűnt, de éppen ez adta a báját. Amikor egy finom arcú ember mosolyog, azzal nem sokat nyerünk: a mosolya nem fejez ki többet, mint arcának nyugodtságát. Viszont amikor Alec Rush torzította el ogremaszkját oly módon, hogy vad, vörös szeméből és brutális, fémmel kivert szájából oda nem illő joviális kedvesség kémleljen ki, nos, az bizony szívmelengető győzelemnek számított.
– Igen, azt hiszem, az jobb lenne – dőlt hátra a szürke ruhás férfi egyből kevésbé feszengve, jóval nyugodtabban. – Tegnap a Fayette Streeten találkoztam egy… egy fiatal hölgyismerősömmel. Hónapok óta nem láttam… láttuk egymást. Bár ez nem is fontos. Miután elváltunk, csak pár percet beszélgettünk, észrevettem egy férfit. Úgy értem, kilépett egy kapualjból, és ugyanarra indult el, amerre a hölgyismerősöm, ezért támadt az az érzésem, hogy őt követi. Ugyanúgy a Liberty Streetre fordult be. Számtalan ember jár arra, így a gyanú, hogy a férfi őt követné, bizarrnak tűnt, ezért elhessegettem, és mentem a dolgomra.
Mégsem tudtam teljesen kiverni a fejemből. Valahogy igen céltudatosnak tűnt a férfi mozgása, és akárhogy győzködtem magam, hogy ez az egész abszurd, tovább kísértett a gondolat. Így aztán tegnap este, nem lévén semmi teendőm, elautóztam a… fiatal hölgy házához. És valóban ott találtam ezt a férfit. Két házzal odébb a sarkon állt. Ugyanaz az ember volt, biztos vagyok benne. Szemmel akartam tartani, de amíg parkolóhelyet kerestem, eltűnt, és nem bukkant fel többé. Hát ezek a körülmények. Kiderítené, hogy a férfi tényleg követi-e a hölgyet, és ha igen, miért?
– Persze – felelte a nyomozó rekedten. – A hölgynek vagy a családjának egy szót sem szólt?
A szürkeruhás férfi erre fészkelődött kicsit a széken, és tekintetét maga előtt a rojtos szőnyegre szegezte.
– Nem. Nem akartam megzavarni, megijeszteni, és most sem akarom. Végül is talán puszta véletlen, és… és… én nem… Azt nem lehet! Arra gondoltam, hogy derítse ki, mi a baj, már ha van, és hozza rendbe anélkül, hogy engem belekeverne.
– Talán, hangsúlyozom, talán menni fog. De ehhez többet kell tudnom.
– Többet? Úgy érti, többet…
– Magáról és a hölgyről.
– Nincs mit tudni rólunk! – méltatlankodott a férfi. – Pontosan úgy van, ahogy elmondtam. Hozzátehetném, hogy az ifjú hölgy… férjnél van, és az esküvő óta tegnap láttam először.
– Tehát a maga kapcsolata vele…? – A nyomozó hagyta a rekedt kérdést befejezetlenül a levegőben lógni.
– Baráti. Régi barátság.
– Értem. És kicsoda ez a fiatal hölgy?
A szürke ruhás férfi megint fészkelődött.
– Nézze, Rush – pirult el –, hajlandó vagyok elmondani, és el is fogom, de csak akkor, ha vállalja az ügyet. Feleslegesen nem akarom belerángatni a nevét. Szóval elvállalja?
Alec Rush tömpe mutatóujjával megvakarta őszes kobakját.
– Nem tudom – morogta. – Erre próbálok rájönni. Nem fogadok el olyan munkát, amiből nem tudom, mi sül ki. Tudnom kell, hogy maga megbízható.
Értetlenség zavarta fel a fiatalember barna szemének tiszta vizét.
– Én nem is képzeltem, hogy maga… – Elhallgatott és elfordult a ronda férfitól.
– Persze hogy nem. – A nyomozó vastag torkában kuncogás csikorgott: mint akit olyan ponton érintettek meg, ami korábban fájt, de már nem érzékeny. Lapátkezét felemelve állította meg leendő megbízóját a székről való felemelkedésben. – Saccra azt mondanám, hogy először elment az egyik nagy ügynökséghez, és nekik adta elő a sztorit. Ők hallani sem akartak róla a kényes pontok tisztázása nélkül. Aztán valahogy ráakadt a nevemre, és eszébe jutott, hogy pár éve kirúgtak a testületből. „Ő az én emberem, ő majd nem lesz válogatós!”, mondta magának.
A szürkeruhás férfi a fejével, gesztusával és hangjával tiltakozott. A szemét azonban lesütötte.
– Nem számít – nevetett rekedten Alec Rush. – Nem sértődök meg. Mondhatnám, hogy politika volt az egész, hogy bűnbakot csináltak belőlem, meg minden, de a hivatalos papírok szerint a Rendőrségi Vizsgálóbizottság akkora listát állított össze a bűneimből, hogy innen Canton Hollowig érne. Jól van, uram. Elvállalom. Első hallásra bűzlik, de talán mégse. A tarifám tizenöt dolcsi naponta, plusz kiadások.
– Tudom én, hogy furcsán hangzik – bizonygatta a fiatalember –, de majd meglátja, hogy minden rendben van. Természetesen előleget is kér.
– Igen. Legyen ötven.
A szürke ruhás férfi egy disznóbőr tárcából öt darab új tízdolláros bankót számolt le az asztalra. Alec Rush egy vastag tollal pacásan írni kezdett egy nyugtára.
– Neve?
– Inkább ne. Ha lehet, nem szeretnék szerepelni az ügyben. Az én nevem amúgy sem fontos, nem igaz?
Alec Rush letette a tollat, és homlokát ráncolva nézett a megbízójára.
– Ejnye-bejnye – dörmögte kedvesen. – Hogyan fogunk így együttműködni?
A szürke ruhás fiatalember sajnálkozott, sőt elnézést kért, de ebben nem engedett. Nem árulta el a nevét. Alec Rush morgott és füstölgött, de az öt tízdollárost zsebre vágta.
– Lehet, hogy ez az érdeke – ismerte el a nyomozó megadóan –, de a becsületére nem válik. Mindegy, ha sáros volna, lenne annyi esze, hogy álnevet mond. Szóval akkor ki is ez a fiatal hölgy?
– Mrs. Hubert Landow.
– Nocsak, végre egy név! És hol lakik ez a Mrs. Landow?
– A Charles-Street Avenue-n. – A fiatalember megadta a házszámot.
– Hogy néz ki?
– Huszonkét-huszonhárom éves, elég magas, atlétikusan karcsú, a haja gesztenyebarna, a szeme kék, a bőre tejfehér.
– A férjét is ismeri?
– Láttam már. Korombeli, harmincas, de nálam nagyobb, magas, széles vállú, szőke férfi.
– És a titokzatos ember? Ő hogy néz ki?
– Fiatal, legfeljebb huszonkettő, és nem túl nagydarab… közepes termetű, vagy kicsit kisebb. A bőre sötét, az arccsontja magas, és nagy az orra. A nyaka elég rövid. Kis lépésekkel jár, szinte kényeskedve.
– A ruházata?
– Amikor a Fayette Streeten láttam tegnap délután, barna öltönyt és rozsdabarna kalapot viselt. Felteszem, aznap este ugyanezt, de nem mernék rá megesküdni.
– Mivel nem tudom, hová küldjem a jelentést – fejezte be a nyomozó –, gondolom, beugrik érte ide?
– Igen. – A szürkeruhás férfi felállt és kezet nyújtott. – Nagyon hálás vagyok, hogy vállalja, Mr. Rush.
Alec Rush erre azt felelte, hogy nincs mit. Kezet ráztak, és a szürke ruhás távozott.
A ronda férfi megvárta, míg ügyfelének volt ideje befordulni a lifthez vezető folyosóra, majd „Na lássuk, Mr. Idegen!” sóhajjal felkelt, a fogasról levette a kalapját, és az irodáját bezárva leszaladt a hátsó lépcsőn.
A nyomozó egy megtermett medve csalóka nehézkességével mozgott. Volt valami medveszerű abban is, ahogy kék öltönye lötyögött vaskos testén, valamint erős válla tartásában, a csapott, ruganyos ízületű vállban, amelyek görnyedtsége elrejtette húsosságukat.
Épp leért a földszintre, hogy lássa megbízóját kilépni az utcára. Alec Rush a nyomába eredt. Két sarok, aztán balra, egy sarok, aztán jobbra. A szürke ruhás férfi egy tröszttársaság irodájába ment be, amely egy nagy irodaépület földszintjét foglalta el.
A többi már csak egy sima mozdulat volt: fél dollár a portás markába. A szürke ruhás férfi Ralph Miller, segédpénztáros.
Sötétedett már, amikor Alec Rush igénytelen fekete kupéjában elhajtott a Ralph Miller által adott cím mellett a Charles-Street Avenue-n. A szürkületben a ház nagynak látszott, a szomszédaitól kerítéssel körülvett gyep választotta el.
Alec Rush továbbhajtott, az első kereszteződésnél befordult balra, aztán megint balra, és megint. Fél órába telt bejárnia egy sokszögű visszavezető utat, s mire megállt a padkánál a Landow-háztól arrébb – de azért látótávolságra –, a ház környékén minden utcát ismert.
Millar sötét bőrű, rövid nyakú emberét nem látta sehol.
Az utcalámpák jól megvilágították a Charles-Street sugárutat, ahol az esti forgalom már délnek dorombolt, vissza a városba. Alec Rush súlyos testével a kupé kormányának dőlt, az autó belsejét egy fekete szivar állott füstjével töltötte meg, de türelmes, véreres szemét le nem vette a Landow-rezidenciáról.
Háromnegyed óra elteltével mozgás támadt a háznál. Egy limuzin tolatott ki a garázsból a ház bejárati ajtajához. Két alak – ebből a távolságból csak annyi látszott, hogy egy férfi meg egy nő – lépett ki a házból, és ment oda a limuzinhoz. Aztán a limuzin az udvarból besorolt a városi áramlatba. Mögötte a harmadik autó Alec Rush igénytelen kupéja volt.
Eltekintve egy kínos pillanattól a North Avenue-n, amikor is a keresztforgalom kis híján elvágta prédájától, Alec Rush gond nélkül követte a limuzint. Az a Howard Street egyik színháza előtt szabadult meg a terhétől: egy fiatalos férfitól és egy fiatal nőtől, mindketten magasak, estélyhez öltözöttek voltak, és megnyugtatóan egyeztek a leírással, amit a nyomozó a megbízójától kapott.
Landowék bementek a már sötét színházba, Alec Rush pedig gyorsan jegyet váltott. Az első szünetben újra kiszúrta őket. Felállt és hátrament a nézőtér végébe, hogy az öt perc alatt, amíg még világos van, feltűnés nélkül jól megnézze őket magának.
Hubert Landow feje a testéhez képest kicsi volt, szőke haja pedig minden pillanatban azzal fenyegetett, hogy kitör a rákényszerített, sima fodrokból. Egészségesen piros arca jóképű volt a maga izmos, igen férfias módján, noha nem árulkodott nagy szellemi fürgeségről. Felesége szépsége nem igényelt katalogizálást. Mindenesetre a haja gesztenyebarna volt, szeme kék, bőre fehér, és egy-két évvel látszott idősebbnek a huszonháromnál, amennyinek Millar tippelte.
A szünet alatt Hubert Landow élénken magyarázott a feleségének, és csillogó szeme bizony egy szerelmesé volt. A nyomozó Mrs. Landow szemét nem látta, csak azt, ahogy felelget a férjének. A profilja nem mutatta, hogy buzgón válaszolna. Nem mutatta azt sem, hogy unatkozik.
Az utolsó felvonás közepén Alec Rush kiment a színházból, hogy kupéjával kényelmesen tudja követni Landowék távozását. Csakhogy nem a limuzin jött értük. A színházból kilépve gyalog indultak el a Howard Streeten, és egy elég ízléstelen, másodosztályú étterembe mentek, ahol a megcsappant zenekar a hangerővel igyekezett álcázni a létszámhiányt.
Miután a kupéját letette egy jó helyre, Alec Rush követte őket az étterembe és keresett egy olyan asztalt, ahonnét szemmel tarthatja a párt, de azok nem figyelnek fel rá. A férj továbbra is udvarolt a feleségének, szüntelen, buzgó szóáradattal. A feleség közömbös, udvarias, higgadt maradt. Mind a ketten éppen csak megkóstolták az eléjük tett ételt. Egyszer táncoltak, de a nő arcát ez a meghitt közelség sem érintette meg jobban, mint férje szavai. Gyönyörű, ám üres arc.
Alec Rush nikkelezett órájának kismutatója alig kezdte meg aznapi utolsó kapaszkodását a VI-tól a XII felé, amikor Landowék elhagyták az éttermet. A limuzin – aminek támaszkodva egy fiatal, viharkabátos néger dohányozott – kétháznyira állt. Visszavitte őket a házukhoz. A nyomozó megvárta, míg bemennek, a limuzin pedig beáll a garázsba, aztán körbe-körbe kocsikázott a környező utcákon. Millar sötét bőrű emberének nyoma sem volt.
Akkor Alec Rush hazament, és lefeküdt.
Másnap reggel nyolckor egy ronda férfi és egy igénytelen kupé állomásozott ismét a Charles-Street Avenue-n. Az utca hímnemű lakói a napot bal kéz felől tartva tartottak munkahelyükre. Ahogy a reggel vénült és az árnyékok rövidültek-vastagodtak, úgy a délelőtt erre járók is. A nyolc óra főleg fiatal, karcsú és fürge volt; a fél kilenc már kevésbé; a kilenc még kevésbé; az utóvéd tíz óra túlnyomóan se nem fiatal, se nem karcsú, és inkább lomha, mint fürge.
Noha fizikailag maximum a fél kilencesbe csúszott le, Hubert Landow egy kék sportkocsi mégis ebbe az utóvédbe sorolt be. Széles vállán kék kabát feszült, szőke haját szürke sapka alá rejtette. Egyedül ült a sportkocsiban. Alec Rush egy pillantással meggyőződött róla, hogy Millar embere nincs a közelben, majd kupéjával a kék kocsi nyomába szegődött.
Gyorsan beértek a belvárosba, a pénzügyi központba, ahol Hubert Landow egy Redwood Street-i tőzsdeügynökség irodája előtt hagyta a kocsiját. A délelőttből dél lett, mire újra felbukkant és a sportkocsival északnak indult.
Amikor követett és követő ismét megállt, a Mount Royal Avenue-nál jártak. Landow kiszállt, és szapora léptekkel bement egy nagy apartmanházba. Egy sarokkal odább Alec Rush fekete szivarra gyújtott, és hátradőlt a kupéjában. Eltelt fél óra. Alec Rush elfordította a fejét, majd aranyfogait jól a szivarba mélyesztette.
Ugyanis alig húszlépésnyire a kupé mögött egy garázs kapujában egy sötét bőrű, rövid nyakú férfi álldogált. Nagy orra messziről látszott. Az öltönye barna volt, ahogy a szeme is, ami látszólag nem törődött semmivel, csak kornyadt cigarettájának kék füstjével.
Alec Rush kivette a szivart a szájából, zsebéből kést húzott elő, lenyisszantotta a megrágcsált szivarvéget, majd a szivart a szájába, a kést pedig a zsebébe tette, aztán ugyanolyan közömbösen szemlélte a Mount Royal sugárutat, akár a sötét bőrű ifjú mögötte. Az egyik a kapualjban szundikált. A másik a kocsijában. A délután pedig elaraszolt az egy óra, majd fél kettő mellett.
Hubert Landow kijött az apartmanházból, és azonnal beült kék sportkocsijában. Távozása egyik rest férfit sem serkentette mozgásra, még a szemük is alig rebbent. Tizenöt perc is eltelt, mire egyikük megmozdult.
Akkor a sötét ifjú elhagyta a kapualjat. Sietség nélkül, rövid, szinte kényeskedő léptekkel járt. Alec Rush fekete kalapos feje tarkóval volt az ifjú felé, amikor az elhaladt a kupé mellett, ami akár véletlen is lehetett, mivel senki nem állíthatta volna, hogy a ronda férfi akárcsak egy pillantást is vetett a másikra azóta, hogy észrevette. A sötét ifjú szeme érdeklődés nélkül pásztázott végig a nyomozó tarkóján. Az apartmanházhoz ment, ahol Landow járt, és belépett.
Amikor eltűnt, Alec Rush eldobta a szivart, nyújtózott, ásított, majd felébresztette a kupé motorját. Négy sarokkal és két kanyarral a Mount Royal Avenue-tól kiszállt az autóból, és egy szürke templom előtt hagyta bezárva. Gyalog ment vissza a Mount Royal Avenue-ra, és korábbi helyétől kéttömbnyire, egy sarkon állt meg.
A sötét fiatalember fél óra várakozás után jelent meg ismét. Alec Rush éppen szivart vett egy szivarboltban, amikor az elhaladt a kirakat előtt. A fiatalember felszállt egy villamosra a North Avenue-n, és leült. A következő sarkon a nyomozó is felszállt ugyanabba a kocsiba, és hátul állt meg. Alec Rush a fiatalember előregörnyedő vállát és fejét figyelmeztetésnek vette, ezért elsőként szállt le a Madison Avenue-n, és elsőként szállt fel egy dél felé tartó szerelvényre kocsira. A Franklin Streetnél szintén elsőként szállt le.
A sötét fiatalember egy penzióba ment be ebben az utcában, a nyomozó pedig megállt egy színházi sminkre szakosodott sarki üzlet kirakata előtt. Ott lebzselt fél négyig. Amikor a fiatalember megjelent, elgyalogolt – Alec Rush-sal maga mögött – az Eutaw Streethez, ott felszállt egy villamosra, és azzal ment a Camden Station vasútállomáshoz.
Ott a váróteremben egy fiatal hölgy várta, aki homlokráncolva azzal fogadta:
– Hol az ördögben jártál?
A mellettük elhaladó nyomozó ezt az érdekes köszöntést még elcsípte, ám a fiatalember válasza már túl halk volt, és a beszélgetés folytatását sem hallotta. Tíz percig beszélgettek a váróterem üres végében ácsorogva, Alec Rush feltűnés nélkül nem tudta megközelíteni őket.
A fiatal nő türelmetlennek látszott. A fiatalember magyarázkodott, nyugtatgatta. Néha gesztikulált egy autószerelőhöz illő ronda, gyors kezével. Társa kellemesebb benyomást keltett. Alacsony, zömök nő volt, akárha egy kockából faragták volna ki a legkevesebb anyagveszteség nélkül. Ennek megfelelően az orra rövidre, az álla szögletesre sikeredett. Most, hogy a korábbi rosszkedve tűnőben volt, egészében véve vidám arca lett, élénk, hetyke, bővérű arc, mely kimeríthetetlen vitalitást sugallt. Ezt árasztotta minden vonása barna hajának tövétől a betonon szilárdan megvetett lábáig. Sötét, szolid, drága ruhája nem állt rajta túlságosan kecsesen, itt-ott rojtokba gyűrődött zömök testén.
A fiatalember jó párszor hevesen bólintott, majd búcsúzás gyanánt két ujjal hanyagul megérintette sapkája ellenzőjét, és kiment az utcára. Alec Rush hagyta távozni. Ám amikor a fiatal nő ment ki a másik irányba a vaskapun, el a csomagkiadó ablak előtt, majd ki a másik utcára, a ronda férfi ott volt mögötte. Akkor is ott volt mögötte, amikor a nő csatlakozott a négyórás vásárlótömeghez a Lexington Streeten.
A fiatal nő annak az embernek a szívből jövő buzgalmával vásárolt, akinek az égvilágon semmi gondja nincs. A második üzletben Alec Rush otthagyta csipkéket nézni, ő pedig olyan gyorsan és egyenesen, ahogy csak a vásárlók engedték, egy magas, vastag vállú, ősz, fekete ruhás nőhöz ment, aki mintha valakire várt volna egy lépcső alján.
– Helló, Alec! – üdvözölte a nő, amikor a ronda férfi megérintette a karját, és csintalan szeme, hihetetlen módon, örömmel nézte az otromba arcot. – Mit keresel az én területemen?
– Elkaptam neked egy tolvajt – dörmögte Alec Rush. – Az a kék ruhás molett lány a csipkepultnál. Látod?
A bolti nyomozó odanézett és bólintott.
– Igen. Kösz, Alec. Biztos, hogy enyves?
– Ugyan már, Minnie – méltatlankodott a ronda férfi, rekedt hangját fémes morgássá fojtva. – Olyannak ismersz? Elsüllyesztett két selymet, és mostanra már biztos csipkét is.
– Hm. Amikor kilép a járdára, ott leszek.
Alec Rush ismét megfogta a bolti nyomozó karját.
– Többet akarok tudni róla. Mi lenne, ha követnénk egy kicsit, hogy lássuk, mire készül, és csak utána kapnánk el?
– Ha nem tart egész nap – ment bele a nő. Így amikor a kék ruhás, molett lány elhagyta a csipkepultot és az üzletet, a nyomozók követték egy másik boltba, de csak távolról; azt nem láthatták, lopott-e, megelégedtek a megfigyeléssel. Az utolsó üzletből a préda a Pratt Street leglerobbantabb részére ment, egy szinte düledező háromemeletes lakóházba.
Kétsaroknyira éppen egy rendőr fordult be.
– Figyeld a kócerájt, amíg hozok egy zsarut – mondta Alec Rush.
Amikor visszatért a rendőrrel, a bolti nyomozó a kapualjban várakozott.
– Második emelet – mondta.
Mögötte a nyitott ajtón át sötét folyosó és egy rongyszőnyeges lépcső alja látszott. Ezen az undorító folyosón jelent meg egy slampos, sovány nő gyűrött szürke gyapjúruhában, s nyivákolva mondta: – Mit akarnak? Ez egy tiszteletre méltó ház, én…
– Egy molett, sötét szemű lány lakik itt – krákogta Alec Rush. – Második emelet. Kísérjen fel.
A nő aszott arca ijedt ráncokba gyűrődött, szeme elkerekedett, akárha a nyomozó nyers hangját nyers érzelmekkel keverné össze.
– Ez… ez… – dadogta, majd eszébe jutott a gyanús penzióvezetés első számú szabálya: soha ne állj a rendőrség útjába. – Jöjjenek – mondta, azzal ráncos szoknyája alját egyik kezébe fogva elindult felfelé.
A lépcsőn felérve karomszerű ujjaival bekopogott az egyik közeli ajtón.
– Ki az? – kérdezte bentről egy közömbös női hang.
– A házinéni.
A kék ruhás, molett lány nyitott ajtót, most kalap nélkül. Alec Rush a résbe tette nagy lábát. Hirtelen mindenki egyszerre beszélt:
– Ő az – mondta a házinéni.
– Velünk kell jönnie – mondta a rendőr.
– Szeretnénk bejönni és beszélni magával, drágám – mondta Minnie.
– Jézusom – hüledezett a lány. – Ebből egy árva szót sem értek.
– Ezt így nem lehet – krákogta Alec Rush, majd előrenyomult förtelmes, barátságos mosolyával. – Menjünk be, ahol megbeszélhetjük.
Csupán azzal, hogy nagydarab testét egy lépésnyit erre mozdította, aztán féllépésnyit arra, ronda arcát efelé fordította, majd afelé, úgy terelte a kis csoportot, ahogy kedve tartotta, elküldte a méltatlankodó házinénit, a többieket pedig a lány lakásába tolta.
– Fogalmam sincs, mi ez az egész – mondta a lány a nappaliban, egy keskeny szobában, ahol a kék küzdött a pirossal, anélkül, hogy akár egy pötty erejéig megalkudtak volna a lilán. – Velem könnyű kijönni, de ha azt hiszik, hogy itt jó beszélni arról, amiről akarnak, csak rajta. Viszont ha arra számítanak, hogy én bármit is mondok, előbb okosítsanak fel, miről van szó.
– Bolti lopásról, drágám – paskolta meg a lány karját Minnie. – A Goodbodyban dolgozom.
– Azt hiszik, loptam? Erről van szó?
– Pontosan. Erről bizony. – Alec Rush nem hagyta kétségek közt vergődni.
A lány összehúzta a szemét, lebiggyesztette ajkát, és oldalvást hunyorgott a ronda férfira.
– Rendben – közölte –, amennyiben a Goodbody rám tudja verni. De ha pofára esnek, egy millióra perelek. Nincs több mondanivalóm. Vigyenek be.
– Bevisszük, kislány – krákogta kedvesen a ronda férfi. – Ne féljen, bevisszük. Előbb körülnézhetnénk kicsit itt magánál?
– Van rá papírja a bíró aláírásával?
– Nincs.
– Akkor felejtse el!
Alec Rush kuncogott, majd kezét zsebre vágva elindult megtekinteni a szobákat, amikből három volt. A hálóból kilépve egy ezüstkeretes fényképet tartott a kezében.
– Ez ki?
– Találja ki! – csattant fel a lány.
– Igyekszem – füllentette a ronda férfi.
– Maga nagy barom! Az óceánban se találna vizet!
Alec Rush szívből jövőn, rekedten nevetett. Megengedhette magának. A fénykép Hubert Landow-ról készült.
A templom már szürkületbe burkolózott, amikor a kupé tulajdonosa visszatért az otthagyott kocsihoz. A molett lányt – aki a Polly Vanness nevet adta meg – letartóztatták, felvették az adatait, és egy cellába zárták a Délnyugati Kapitányságon. Tetemes mennyiségű lopott holmit találtak a lakásában. Az aznapi szajré még nála volt, amikor Minnie és egy rendőrnő megmotozták. Nem volt hajlandó beszélni. A nyomozó nem árulta el neki, hogy ismeri a fényképen szereplő férfit, sem hogy a vasútállomáson látta beszélni a sötét bőrű fiatalemberrel. A lakásában semmi nem utalt ezekre a kapcsolatokra.
Alec Rush megvacsorázott, mielőtt visszajött a kocsijához, így most nyugodtan elautózott a Charles-Street Avenue-ra. Ahogy elhajtott a Landow-ház előtt, odabent a megszokott fényeket látta. Kicsivel utána úgy fordította a kupét, hogy a város felé nézzen, majd leállította a padka mellett egy fáktól árnyékos részen, ahonnét a ház még jól látható.
Az éjszaka telt-telegetett; a Landow-háznál nem volt semmi jövés-menés.
Körmök kopogtak a kupé ablakán.
Egy férfi állt a járdán a kocsi mellett. A sötétben semmit nem lehetett megállapítani róla, kivéve azt, hogy nem volt nagydarab, és ha a magánnyomozó mostanáig nem vette észre, akkor hátulról lopakodott oda.
Alec Rush áthajolt az anyósülésen, és kinyitotta a túlsó ajtót.
– Van gyufája? – kérdezte a férfi.
A nyomozó habozott. – Van – nyújtott aztán egy dobozt.
Gyufa sercent, s a láng egy sötét, fiatal arcot világított meg: nagy orr, magas arccsont. A fiatalember, akit Alec Rush délután követett.
A felismerést azonban nem ő, hanem a fiatalember öntötte szavakba:
– Gondoltam, hogy maga az – mondta közömbösen, ahogy az égő gyufát a cigarettájához tartotta. – Maga talán nem ismer, de én ismertem magát, amikor a testületnél volt.
– Aha – mondta a volt nyomozóőrmester, mindenféle felhang nélkül.
– Már délután a Mount Royalon gondoltam, hogy maga ül ebben a roncsban, de nem voltam biztos – ült be a fiatalember a kupéba. Betette az ajtót. – Scuttle Zeipp. Nem vagyok annyira ismert, mint Napóleon, úgyhogy nem sértődök meg, ha nem hallott rólam.
– Aha.
– Ez az! Ha van egy jó válasz, ragaszkodjunk hozzá. – Scuttle Zeipp arca hirtelen bronz maszk lett a felizzó cigaretta fényében. – A következő kérdésemre is megteszi ez a válasz. Érdekli magát a Landow házaspár? Aha – tette hozzá a nyomozó rekedt hangját utánozva.
Ahogy megint megszívta a cigarettát, felviláglott az arca, s amikor az izzás elhalványult, szavait füstösen fújta ki:
– Biztos tudni akarja, miért lógok körülöttük. Nem titok. Elmondom. Fél lepedőt csúsztattak a markomba, hogy hidegre tegyem a lányt. Kétszer is. Ez hogy tetszik?
– Hallom – mondta Alec Rush –, de aki ismeri a szavakat, bármit beszélhet.
– Beszéd? Persze, beszéd – ismerte el vidáman Zeipp. – De az is beszéd, amikor a bíró azt mondja: „Kötél általi halálra ítélem, Isten irgalmazzon a lelkének!” Sok minden beszéd, de ettől még sokszor igaz.
– Aha.
– Aha, pajtás, aha! Ezt hallgassa meg, mert ilyet még maga sem hallott. Pár napja egy bizonyos illető megkeres engem egy illető ajánlásával, aki ismer. Megvan? Megkérdezi, mennyit kérek egy spiné eltakarításáért. Gondoltam, egy lepedő elég, és annyit is mondtam. De túl sok volt. Megegyeztünk ötszázban. Kaptam kettőötvenet előre, a többit akkor, ha a Landow ringyónak harangoztak. Nem rossz egy könnyű kis melóért, például egy golyó a kocsi oldalába, he?
– Akkor mire vár? – kérdezte a nyomozó. – Nagy feneket akar neki keríteni? A születésnapján vagy ünnepnapon öli meg?
Scuttle Zeipp cuppantott és a sötétben egy ujjal a nyomozó mellébe bökött.
– Nem, pajtás, dehogy. Én már előrébb járok. Ezt figyelje: bezsebeltem a kettőötven előleget, és idejöttem körülsasolni, hogy megismerjem a leányzó fekvését, érti. Aztán ahogy nagyban szimatolok, hát nem belefutok egy illetőbe, aki szintén szimatol? Az illető felismert, én meg nyomom a dumát, és bingó! Már ajánlatot is tett. Tippel? Tudni akarta, kit akarok hidegre tenni! Ugyanaz, akit ő is akar? Örömmel mondhatom: ugyanaz!
– Nem is rossz, mi? Kapok még kettőötvenet, és még egyszer annyit, ha elvégzem a melót. Maga szerint hozzányúlok a Landow babához? Csak ha marhavagon lennék. Ő az főnyereményem. Ha rajtam múlik, akkor végelgyengülésben múlik ki. Eddig már ötszázat kerestem rajta. Hát nem jó ötlet várni, hátha még felbukkannak páran, akik nincsenek megőrülve érte? Ha ketten ki akarják vásárolni a világból, talán vannak még többen is. A válasz: jó ötlet! Ráadásul most még maga is szimatol utána. Hát ez van, pajtás, ízlelgesse nyugodtan.
A kupé sötét belsejében jó pár percre csend lett, majd a nyomozó rekedt hangon szkeptikus kérdést fogalmazott meg:
– És kik akarják eltenni az útból?
– Ugyan már – rótta meg Scuttle Zeipp. – Beszélek róluk, de tálcán azér’ nem nyújtom át.
– Akkor minek mondta el ezt az egészet?
– Minek? Mer’ valahogy maga is benne van. Most, hogy összeakadtunk, nem nézhetjük egymást levegőnek. Ha nem fogunk össze, mindkettőnk játszmájának vége. Én már kerestem fél lepedőt Landow-n. Az már az enyém, de lehet még ebből csapolni, ha valaki tudja, mit csinál. Bizony. Én beveszem magát felesbe abba, ami még ezután jön. De a neveket nem adom ki! Átejtem őket, ahogy kell, de be azér’ nem köpöm.
Alec Rush újabb kétséget fogalmazott meg:
– Miért bízik meg bennem ennyire, Scuttle?
A bérgyilkos tudálékosan nevetett.
– Miért ne? Maga jó fickó. Felismeri a lehetőséget, ha látja. Nem azért rúgták ki, mer’ elfelejtette kivasalni az egyenruháját. Mellesleg ha netán át akarna vágni, mit tehet? Nem tud bizonyítani semmit. Mondtam, hogy nem akarok ártani a nőnek. Még pisztolyt se hoztam. De ez baromság. Maga okos. Tudja, mi az ábra. Nagyot kaszálhatunk, Alec!
Újabb szünet következett, majd a nyomozó szólalt meg. Lassan, jól átgondolva mondta:
– Először is meg kellene tudni, azok ketten miért akarják kiiktatni a nőt. Erről van sejtése?
– Egy darab se.
– Mindkettő nő, ha jól tippelem.
Scuttle Zeipp habozott.
– Igen – ismerte el aztán. – De ne is kérdezzen róluk. Először is nem tudok semmit, másodszor is, ha tudnék, se mondanék.
– Aha – krákogta a nyomozó, mintha tökéletesen megértené a másiknak a lojalitásról alkotott perverz felfogását. – Ha viszont nők, akkor van rá esély, hogy a svindli mögött egy férfi van. Mit gondol Landow-ról? Fess fickó.
Scuttle Zeipp megint a nyomozó mellkasára bökött.
– Telibe trafálta, Alec! Ez lehet az. Vesszek meg, ha nem.
– Aha – mondta Alec Rush, és a kocsi műszerfalán szöszmötölt. – Húzzunk el innét, amíg utána nem nézek a tagnak.
A nyomozó megállította a kupét a Franklin Streeten, félháznyira a penziótól, ahová délután követte Zeippet.
– Itt száll ki?
Scuttle Zeipp oldalvást, töprengőn nézett az idősebb férfi ronda arcába.
– Megteszi. Jók a megérzései, hallja-e. – Megfogta a kilincset, majd megtorpant. – Akkor benne van, Alec? Fifti-fifti?
– Nem hinném – mosolygott rá Alec Rush förtelmes jóindulattal. – Maga nem rossz srác, Scuttle, ha van ebben zsozsó, a magáé, de én nem társulok be.
Zeipp szeme résnyire szűkült, fintorogva felhúzódó ajka összeszorított sárga fogakat vicsorított ki.
– Ha kiad engem, maga gorilla, én… – A fenyegetést hirtelen semmivé nevette, és sötét, fiatal arca újra gondtalan lett. – Ahogy akarja, Alec. Én nem tévedtem, amikor bedobtam a dolgot. De maga dönt.
– Aha – értett egyet a ronda férfi. – Ne menjen a házuk közelébe, amíg nem szólok. Vagy inkább ugorjon be hozzám holnap. A telefonkönyvben megtalál. Viszlát, kölyök.
– Viszlát, Alec.
Reggel Alec Rush nekiállt lenyomozni Hubert Landow-t. Először elment a városházára, ahol kikérte a szürke könyveket, amikbe a házassági engedélyeket vezetik be. Hubert Britman Landow és Sara Falsoner fél éve házasodott össze, tudta meg.
Az ara neve láttán a nyomozó szemében megvastagodtak a vérerek. A levegő sziszegve süvített ki lapos orrlyukán. – Aha! Aha! – krákogta magában olyan rekedten, hogy a mellette szöszmötölő egyszálbélű ügyvédbojtár ijedten nézett rá, és kicsit odább csusszant.
A városháza után Alec Rush az ara nevével két újság szerkesztőségét kereste fel, ahol az akták tanulmányozása után egy köteg féléves újsággal távozott. Ezeket az irodájába vitte, kiterítette az asztalra, és ollóval támadta meg. Amikor az utolsót is kivégezte és félredobta, vastag köteg újságkivágás maradt az asztalán.
Ezeket időrendbe rakta, meggyújtott egy fekete szivart, könyökével az asztalra támaszkodott és elkezdte olvasni a történetet, mellyel Baltimore újságolvasó lakói fél évvel korábban ismerkedtek meg.
A lényegtelen dolgoktól és felesleges kitérőktől megtisztított történet így szólt:
A negyvenöt éves Jerome Falsoner agglegényként élt egy lakásban a Cathedral Streeten a kényelméhez bőségesen elegendő jövedelméből. Magas volt, ám gyenge fizikumú, melyet az eredményezhetett, hogy eleve nem túl erős testét túlzó élvezeteknek tette ki. Ha másként nem, hát minimum látásból ismerte az összes éjszakai életet élő baltimore-i, no meg azok, akik a lóversenypályát és a játékbarlangokat preferálták, valamint a titkos kakasviadalokat, amik itt-ott bukkannak fel pár órára a Baltimore és Washington közt fekvő negyvenmérföldes vidéken.
Egy bizonyos Fanny Kidd szokás szerint délelőtt tízkor ment rendbe tenni Jerome Falsoner lakását, és a nappaliban találta nevezettet, amint a hátán fekve, halott szemekkel meredt a mennyezet egy világos pontjára, ahová a napfény tükröződött – méghozzá a papírvágó kés fémmarkolatáról, ami a férfi mellkasából állt ki.
A rendőrségi nyomozás négy tényt rögzített:
Egy: Jerome Falsoner tizennégy órája halott volt, mire Fanny Kidd megtalálta, ami a gyilkosság elkövetésének idejét előző este nyolc körülre tette.
Kettő: utoljára egy Madeline Boudin nevű nő látta élve, akivel intim kapcsolata volt, valamint annak három barátja. Fél nyolc és nyolc között látták, tehát alig fél órával a halála előtt. Egy nyaralóba tartottak autóval a Severn folyónál, amikor Madeline Boudin azt mondta a többieknek, hogy előtte be akar nézni Falsonerhez. Azok a kocsiban maradtak, amíg ő becsengetett. Jerome Falsoner kinyitotta az ajtót, és ő bement. Tíz perc múlva kilépett és csatlakozott a barátaihoz. Jerome Falsoner kikísérte és az ajtóból intett az egyik férfinak a kocsiban, bizonyos Frederick Stonernek, akit távolról ismert, és aki a kerületi ügyész irodájával állt kapcsolatban. Egy szemközti ház lépcsőjén beszélgető két nő is látta Falsonert, valamint látta Madeline Boudint és barátait elhajtani.
Három: Jerome Falsoner örököse és egyetlen rokona az unokahúga, Sara Falsoner, aki a sors különös szeszélye folytán éppen abban az órában ment hozzá Hubert Landowhoz, amikor Fanny Kidd megtalálta munkaadója holttestét. Az unokahúg és nagybácsi alig látták egymást. Az unokahúg – a nyomozás egy rövid ideig őrá összpontosított – bizonyítottan otthon tartózkodott a lakásában a Carey Streeten a gyilkosság idején este hattól másnap reggel fél kilencig. A férje – akkor még vőlegénye – vele volt hattól este tizenegyig. A házasság előtt a lány gyorsíróként dolgozott ugyanannál a tröszttársaságnál, ahol Ralph Millar.
Négy: Jerome Falsoner, aki nem éppen a legkiegyensúlyozottabb lélek volt, összeveszett egy Einar Jokumsson nevű izlandival egy kaszinóban két nappal a gyilkosság előtt. Jokumsson megfenyegette. Jokumsson – alacsony, erős férfi, sötét hajú, sötét szemű – a csomagjait hátrahagyva eltűnt a hoteljéből Falsoner holtteste megtalálásának napján, és azóta sem került elő.
Miután az utolsó kivágást is alaposan elolvasta, Alec Rush a székén hintázva, elgondolkodó szörnyarccal nézte a mennyezetet. Aztán előrehajolt, belelapozott a telefonkönyvbe, és tárcsázta Ralph Millar cégének számát. Azonban amikor felvették, meggondolta magát.
– Semmi – mondta a készülékbe, majd tárcsázta a Goodbody-üzletet. Minnie jött a telefonhoz, és elmesélte, hogy Polly Vannesst bizonyos Polly Bangsként azonosították, amely néven két éve letartóztatták Milwaukee-ban bolti lopásért, és két évet kapott. Minnie azt is elmondta, hogy Polly Bangst reggel óvadék ellenében kiengedték.
Alec Rush eltolta a telefont, és újra átfutotta a kivágásokat, míg megtalálta Madeline Boudin címét, a nőét, aki közvetlen a halála előtt meglátogatta Falsonert. Madison Avenue-i volt a cím. A nyomozó a kupéjával odagurult.
Nem, Miss Boudin nem lakik itt. Igen, itt lakott, de négy hónapja elköltözött. Talán Mrs. Blender a harmadikon tudja, hová. Mrs. Blender nem tudta, csak annyit, hogy Miss Boudin egy apartmanházba költözött a Garrison Avenue-n, de szerinte már nem lakik ott. A Garrison Avenue-i házban: Miss Boudin másfél hónapja elköltözött, talán a Mount Royal Avenue-ra. A házszámot nem tudták.
A kupé elvitte ronda tulajdonosát a Mount Royal Avenue-ra az apartmanházhoz, ahol előbb Hubert Landow-t látta, majd Scuttle Zeippet. A igazgatónál Walter Boydenről kérdezett, aki állítólag itt lakott. Az igazgató nem ismert semmiféle Walter Boydent. A 604-esben lakik egy Miss Boudin, de az ő neve B-O-U-D-I-N, és egyedül él.
Alec Rush elhagyta az épületet és beszállt a kocsijába. Összehúzta durva, vörös szemét, elégedetten biccentett, és egy ujjal kis kört rajzolt a levegőbe. Majd visszaautózott az irodájába.
Újra tárcsázta a tröszttársaság számát, Ralph Millart kérte, és már kapcsolták is a segédpénztárost.
– Rush vagyok. El tud jönni hozzám most azonnal?
– Hogy? Persze. De honnét… hogyan…? Igen, azonnal indulok.
A Millar hangjában érzett meglepetésnek nyoma sem volt az arcán, amikor belépett a nyomozó irodájába. Nem kérdezte, a nyomozó hogyan derítette ki a kilétét. Az e napi barna öltönyben éppoly feltűnésmentes volt, akár előzőleg a szürkében.
– Jöjjön csak – hívta be a nyomozó. – Üljön le. Szükségem van még pár tényre, Mr. Millar.
Millar vékony szája megfeszült, szemöldökét makacsul összevonta.
– Azt hittem, ezt megbeszéltük, Rush. Megmondtam, hogy…
Alec Rush joviális, bár ijesztő elkeseredéssel ráncolta homlokát.
– Tudom, mit mondott – vágott közbe. – De az akkor volt, most pedig most van. Az ügy kezd bonyolódni, és ha nem figyelek, belegabalyodok. Megtaláltam a maga titokzatos emberét, beszéltem is vele. Valóban Mrs. Landow-t követte. Állítása szerint arra bérelték fel, hogy megölje.
Millar felpattant a székből, és a sárgás íróasztalra támaszkodva a nyomozó arcába hajolt.
– Istenem, Rush, mit beszél? Hogy megölje?!
– Hé, nyugalom. Nem fogja megölni. Szerintem soha nem is akarta. De azt állítja, erre bérelték fel.
– Letartóztatta? Megtalálta, hogy ki bérelte fel?
A nyomozó véreres szemével hunyorogva méregette a fiatalember szenvedélyes arcát.
– Ami azt illeti – krákogta nyugodtan, miután befejezte a vizsgálatot –, egyiket sem. A hölgy most nincs veszélyben. A fickó talán csak etetett, talán nem, mindenesetre nem mondta volna el nekem, ha bármit tenni akarna. És ha már itt tartunk, Mr. Millar, maga azt akarja, hogy letartóztassák?
– Igen! Azaz… – Millar hátralépett az asztaltól, lerogyott a székre, és remegő kezébe temette arcát. – Istenem, Rush, nem tudom!
– Ez az. Na szóval. Mrs. Landow Jerome Falsoner unokahúga és örököse. A maga cégénél dolgozott. Aznap ment hozzá Landowhoz, amikor a bácsikáját holtan találták. Tegnap Landow járt az épületben, ahol Madeline Boudin lakik. Ő látta utoljára életben Falsonert. Az alibije viszont olyan szilárd, mint Landow-éké. A férfi, akit állítólag Mrs. Landow meggyilkolására béreltek fel, tegnap szintén járt Madeline Boudin házában. Láttam bemenni. Aztán láttam egy másik nővel találkozni, aki bolti tolvaj. Az ő szobájában találtam egy fényképet Hubert Landow-ról. A maga embere azt állítja, ketten is felbérelték Mrs. Landow megölésére, két nő, akik nem tudnak egymásról. Nem árulja el, hogy kik azok, de nem is kell.

A Kiadó engedélyével.

Kapcsolódó írás:A máltai sólyom (DVD)

Életrajz:Dashiell Hammett életrajz