Főkép

Első fejezet:

A HAT HERCEGSÉG történelme szükségképpen uralkodóháza, a Látnokok a történelme. A teljes elbeszélés egészen az Első Hercegség megalapításáig nyúlik vissza, és külszigeteki hajósokról szól, akik egykoron fosztogatni jöttek a Külső-szigetek fagyos vidékéről a sokkal kellemesebb partvidékre. A nevüket már rég elfelejtettük.
Az első igazi királyról is alig tudunk többet, mint nevét és néhány fennmaradt, túlzó legendát. Meglehetősen egyszerűen Fosztó volt a neve, és talán ezzel az elnevezéssel kezdődött az a hagyomány, amely elkövetkezendő vérvonalának oly neveket adott, melyek életüket és cselekedeteiket formába öntötték. A népi hiedelem szerint ezeket a neveket mágiával szőtték az újszülöttek lelkéhez, és az ilyenformán elnevezett királyi utódok képtelenek voltak áthágni viselt tulajdonságaik kötelékét. Tűzön és sós vízen keresztül, a négy égtáj felé felkínálva a szeleknek; így forrasztották a neveket a gyermekekhez. Ezt beszélik. Szép elképzelés, és valaha talán léteztek ilyen szertartások, de a történelem megmutatja, hogy nem mindig voltak elegendőek, hogy a gyermeket a viselt erényhez kössék…

A lúdtoll megbicsaklik és kicsúszik bütykös ujjaim közül, remegő tintacsíkot hagyva Fedren papírján. Újabb jófajta lapot pazaroltam el egy hasztalannak tűnő próbálkozásra. Vajon képes leszek-e megírni a történetet, vagy minden oldalon megbújik ez a rég elfeledettnek hitt keserűség? Reméltem, hogy magam mögött hagytam már minden rosszindulatomat, de mikor a penna papírt ér, egy kisfiú sebei hagynak vérnyomot a tinta által, és úgy érzem, minden egyes óvatosan formált betű egy régi, vörös sebhelyet takar.
Fedren és Türelem mindig fellelkesednek, ha a Hat Hercegség történelmének újabb írott formájával találkoznak, s olyankor sikerül meggyőznöm magam, hogy érdemes próbálkozni a megírásával. Ilyenkor elhiszem, hogy ezek a gyakorlatok elterelik a gondolataimat saját fájdalmamról és segítenek múlatni az időt, ám minden egyes papírra vetett esemény csak felkavarja bennem saját magányom és veszteségem sötét árnyait. Attól tartok, félre kell tennem ezt a munkát, vagy újra kell gondolnom mindent, ami azzá tett, amivé váltam. Így hát mindig újra és újra belevágok, de aztán rádöbbenek, hogy saját eredetemet írom a birodalomé helyett. Nem is tudom, kinek próbálok magyarázkodni, hisz egész életem olyan titkok szövevénye, melyeket még most sem ajánlatos felfedni. Vessem papírra, hogy aztán elégessem? Talán.
Emlékeim hatéves koromig nyúlnak vissza. Előtte nincs semmi, csak üresség, amelyen egyetlen elmegyakorlat sem képes áthatolni. Az üresség addig a holdszemi napig tart, de akkor mindent elárasztó tisztasággal és részletességgel hirtelen elkezdődik. Olykor túl teljesnek tetszik, s ilyenkor eltűnődöm, valóban az én emlékeim-e: vajon saját elmémből hívom elő őket, vagy az a rengeteg elbeszélés teszi, mely az istállófiúk, konyhalányok, inasok és szolgálók garmadájának száján keletkezett, mikor egymásnak magyarázgatták megjelenésemet. Talán oly sokszor, olyan sok helyről és forrásból hallottam a történetet, hogy mostanra sajátomnak tekintem. Vagy talán egy hatéves gyermek nyíltságának és befogadóképességének köszönhető a részletesség? Esetleg a Mesterség burája, majd később a függőség szabályozása végett szedett szerek, az azok által keltett fájdalmak és szenvedések teszik részletessé? Az utóbbi a leginkább lehetséges magyarázat, talán még valószínű is, és csak reménykedni tudok, hogy nem így van.
Az emlék valószerűsége majdnem kézzelfogható: a halványuló napest fagyos szürkesége, a könyörtelenül szakadó eső, a különös város hideg kockakövei, talán még az a hatalmas kérges tenyér is, amely apró kezemet markolta. Néha eltűnődöm azon a szorításon. Az a kéz kemény volt, elnyelte az enyémet; ugyanakkor meleg és nem rideg, csupán biztos. Nem engedte, hogy elcsússzak a jeges utcákon, de azt sem, hogy elmeneküljek a sorsom elől. Kérlelhetetlen volt, akárcsak a hideg, szürke eső, amely elhalványította a letaposott havat az erőddé alakított épület hatalmas fából készült kapuja előtt.
A kapuszárnyak magasak voltak, nem csak egy hatéves kisfiú számára, hanem ahhoz is, hogy óriások férjenek el alatta, és eltörpítsék a fölém tornyosuló nyúlánk öregembert. Különlegeseknek tűntek, bár nem tudom felidézni, milyen kapu vagy ajtó rémlett volna ismerősnek, csak annyit tudok, hogy faragott, vasveretes szárnyaikkal, kosfejjel és csillogó rézkopogtatóval díszítve soha nem tapasztalt látványt nyújtottak. Emlékszem a ruhámat áztató esőre és latyakra, amitől a lábaim átfagytak, ugyanakkor nem emlékszem, hogy sokat gyalogoltunk az olvadó hóban és arra sem, hogy vittek volna. Nem, minden itt kezdődik, az erődítmény kapuja előtt, kezem a magas öregember kezében.
Majdnem olyan, mint egy bábjáték kezdete. Igen, most már így látom. A függöny szétnyílt és mi ketten ott álltunk a kapu előtt. Az öregember felemelte a rézkopogtatót és megdöngette egyszer, kétszer, háromszor a fémlemezen. Aztán a színpadon kívülről egy hang hallatszott. Nem az ajtók mögül, hanem mögülünk, onnan, ahonnét jöttünk.
–Apám, kérlek – könyörgött a női hang. Megfordultam, hogy ránézzek, de újból havazni kezdett, és a hópelyhek csipkefátyolként tapadtak a szempillámra. Nem emlékszem, hogy láttam volna valakit, nem is próbáltam kiszabadulni az öregember fogásából és nem kiáltottam az anyám után. Ehelyett álltam, akár egy bámészkodó, mikor csizmás léptek zaját hallottam az erődből, és a retesz csattanását.
A női hang még egyszer, utoljára megszólalt még most is tisztán hallom a szavakat, a fiatal hangban bujkáló elkeseredést. – Apám, kérlek, könyörgöm!
Remegés futott át a kezemet markoló tenyéren – félelemből, vagy más érzelemből, soha nem fogom megtudni. Fürgén, ahogy a varjú felragad egy kenyérdarabot, az öregember lehajolt és felkapott egy koszos jégrögöt. Szótlanul elhajította, erőteljesen és dühödten, én pedig összehúztam magam. Nem emlékszem jajszóra, vagy arra, hogy eltalált volna valamit, arra viszont igen, hogy a kapu kinyílt, az öregembernek el kellett hátrálnia, engem is magával rántva.
Itt voltunk tehát. A férfi, aki ajtót nyitott, nem inas volt, ahogy elképzelném, ha csupán hallanám a történetet. Nem, az emlékeim fegyverest, egy harcost mutatnak, őszülő hajjal, pocakkal, amely inkább volt háj, mint kemény hasizom. Egy fegyverforgató gyakorlott, gyanakvó tekintetével mérte végig az öregembert és engem, ahogy ott álltunk előtte némán, s várta, hogy elmondjuk, mi járatban vagyunk.
Azt hiszem, a katona megjelenése megingatta és felrázta egy kicsit az öregembert, de nem félt, inkább dühödt volt, ugyanis hirtelen elengedte a kezemet, megragadott a grabancomnál fogva, és előrelendített, mint egy kutyakölyköt az új gazdájának.
–Elhoztam a kölköt – mondta reszelős hangon, és mikor az őr tovább nézett rá kíváncsiság vagy megdöbbenés nélkül, folytatta. – Hat éve etetem az asztalomnál, és soha egy szót, egy petákot nem kaptam az apjától, soha nem járt felénk, pedig a lyányom szerint tudja, hogy fattyat nemzett neki. Most már nem etetem tovább, oszt nem is töröm magam a fődeken, hogy ruházzam. Van nékem ölég dolgom, hogy ellássam az asszonyt, meg ennek az anyját, mer?? eztán senki fiának nem kell majd. Hát vedd, oszt add oda az apjának.
Ezzel elengedett, oly hirtelen, hogy a jeges kőre penderedtem, az őr lába elé. Felültem, nem túl sajgó tagokkal, ahogy emlékszem, és felnéztem a két férfira, várva, mi lesz ezután.
Az őr lenézett rám, egy kissé elhúzta a száját, nem ítéletképpen, inkább töprengve, hogy miként azonosítson engem.
–Kié? – kérdezte aztán, mint akinek még több információra van szüksége a helyzetről, hogy megfelelőképpen tudjon jelenteni feljebbvalójának.
–Lovagé – szólt az öregember, és már fordult is meg, és indult, kimért léptekkel a macskakövön. – Lovag hercegé – vissza se fordult, ahogy hozzátette a rangot. – Övé, a trónörökösé. Az ő porontya. Hát legyen neki, és örüljék, hogy legalább egy gyermeket tudott nemzeni valahun.
Egy pillanatig az őr a távolodó öregembert figyelte. Aztán szótlanul lehajolt, megragadott az ingemnél fogva, és elhúzott az útból, hogy becsukja a kaput. Egy időre elengedett, amíg visszatolta a reteszt, aztán csak állt és nézett le rám, nem meglepetten, inkább közömbösen, szolgálatának furcsaságain tűnődve.
–Föl, fiú, és indulj! – mondta.
Így hát követtem, végig egy homályos folyosón, szerényen berendezett szobák mentén, melyek ablakait gondosan bespalettázták a hideg ellen, el egészen egy újabb sor zárt, cifrán faragott ajtóig. Ott megálltunk, míg megigazgatta ruházatát. Emlékszem, ahogy fél térdre ereszkedett, hogy begyűrje az ingemet és pár simítással eligazítsa a hajamat, de vajon jószívűségből, vagy azért tette, hogy jó benyomást keltsek, vagy talán azon aggódott, hogy gondozott csomagot adhasson át, nem fogom megtudni. Ismét felállt, és egyszer koppantott a kétszárnyú ajtón. Nem várt válaszra, vagy csak én nem hallottam, kinyitotta az ajtót, beterelt és behúzta utánunk.
A szoba olyan meleg volt, mint amilyen fagyosak a folyosók és csarnokok, melyeken át jöttünk. Emlékszem, sok bútor volt a teremben, csergék s faliszőnyegek, táblákkal és tekercsekkel teli polcok rendetlen összevisszaságban, amely minden kényelmes szoba sajátja. Hatalmas kandalló ontotta magából a hőséget, kellemes meleggel és gyantaillattal töltve meg a szobát. Roppant asztal állt előtte, mögötte pedig köpcös férfi ült összevont szemöldökkel egy halom papír fölé görnyedve. Nem nézett föl rögtön, így volt időm egy kicsit tanulmányozni – meglehetősen kócos volt, a haja sötét.
Amikor felnézett, úgy tűnt, sötét szemének egyetlen pillantásával felmért engem és az őrt.
–Nos, Jamil? – kérdezte, és már ilyen fiatalon is észrevettem törődöttségét, amiért megzavarták. – Mi ez?
Az őr finoman meglökött, ami pár lépéssel közelebb vitt a férfihoz.
–Egy öreg földmíves hagyta itt, Igazság herceg. Azt mondja, Lovag herceg fattya, uram.
A kócos ember egy pár pillanatig zavarodottan nézett asztala mögül, aztán csodálkozó mosoly enyhítette meg arcvonásait, ahogy felegyenesedett és megkerülte az asztalt, hogy csípőre tett kézzel lenézzen rám. Tekintetének fürkészése nem fenyegető volt, inkább úgy tűnt, mintha valami a megjelenésemben nagyon elégedetté tette volna. Kíváncsian néztem föl rá. Rövid, sötét szakálla volt, éppoly bozontos és rendezetlen, mint a haja, felette viharvert arccal. Árnyas szeme fölött sűrű szemöldök burjánzott, hordószerű mellkasán és széles vállán megnyúlt a posztóing, ökle szögletes és megviselt volt, mégis, jobb kezének ujjain tintafolt virított. Ahogy reám nézett, mosolya kiszélesedett, míg végül horkanva felnevetett.
–Az ördögbe is – mondta végül. – A kölyök valóban hasonlít Lovagra, ugye? Termékeny Eda! Ki hitte volna az én becses és erkölcsös testvérbátyámról?
Az őr nem válaszolt, nem is várta tőle. Tovább állt vigyázban, várta a következő parancsot.
–Mennyi idős? – kérdezte az őrt.
–A földműves azt mondta, hat. Az őr felemelte egyik kezét, hogy megvakarja az arcát, aztán hirtelen eszébe jutott, hogy jelentést tesz. Leengedte a kezét. – Uram – tette hozzá.
A másik nem vette észre a pillanatnyi hanyagságot. A sötét szemek kutatóan végigmértek, a csodálkozó mosoly még szélesebb lett. – Tehát hét év, ha számoljuk, amíg az anyja kihordta. Az ördögbe! Igen, az volt az első év, amikor a csudra nép le akarta zárni a hágókat. Lovag arrafelé volt vagy három-négy hónapot, amíg zaklatta őket, hogy nyissák meg nekünk. Úgy tűnik nem az volt az egyetlen, amit megnyitott. Az ördögbe! Ki gondolta volna? – Szünetet tartott, aztán: – Ki az anyja? – kérdezte hirtelen.
Az őr kényelmetlenül mocorgott. – Nem tudom, uram. Csak az öreg paraszt állt a kapunál és annyit mondott, hogy Lovag herceg fattya, és hogy nem fogja tovább etetni. Azt mondta, hogy az ő porontya, legyen most már neki.
A férfi megborzongott, mint akit ez a probléma már nem érdekel. – Jól tartották a fiút. Adok egy hetet, talán kettőt és az anya itt zokog majd az ajtó előtt, mert hiányzik a kölyke. Legkésőbb akkor megtudom. Figyelj csak, hogy hívnak, fiú?
Zekéjét egy bonyolult, kosfejet formáló csat tartotta, először réz, aztán arany, majd vörös színben játszott, ahogy a tűz fénye táncolt rajta.
–Fiú – mondtam. Nem tudom, hogy csupán megismételtem a szót, amin neveztek, mióta megérkeztem, vagy valóban nem volt más nevem ezen a szón kívül. Egy pillanatig meglepettnek tűnt és mintha sajnálkozó kifejezés suhant volna át az arcán, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnt, csak zavartnak, elégedetlennek látszott. Visszapillantott a térképre, amely még mindig az asztalon várta.
–Nos – törte meg a csendet. – Valamit tenni kell vele, míg Lovag visszatér. Jamil, intézkedj, hogy a fiú kapjon enni és legyen hol aludnia legalább ma estére. Majd holnap eltöprengek rajta, hogy mi legyen vele. Nem engedhetjük, hogy törvénytelen királyi utódok kószáljanak a vidéken.
–Uram – mondta Jamil se nem beleegyezőleg, se nem tagadólag, csupán elfogadva az utasítást. A keze a vállamra nehezedett és az ajtó felé fordított. Némileg vonakodva engedelmeskedtem, hiszen a szoba világos volt, kellemes és meleg. Átfagyott lábam bizseregni kezdett, és tudtam, ha még egy kicsit maradhatnék, újból átmelegednék, de az őr keze kérlelhetetlenül kiterelt a meleg szobából, vissza a rideg, fagyos folyosóra.
A folyosók a szoba világossága után még sötétebbnek tűntek, mint azelőtt, és végtelennek, ahogy az őr tempójához próbáltam igazítani a lépteimet. Talán megbotlottam, talán ő unt rá lassúságomra, mikor megperdült és a vállára vett, könnyedén, mintha súlytalan lennék.
–Te ázott kölök, te – jegyezte meg neheztelés nélkül, aztán végigcipelt folyosókon, lépcsőkön fel és le, egy sárga fényben úszó, nagy konyhába.
Vagy fél tucat őr üldögélt és evett ott egy nagy, összekarcolt asztalnál egy kétszer akkora kandalló tüze mellett, mint ami abban a másik szobában égett. A teremben ételszag terjengett, sörtől és izzadságszagtól kísérve, ami az égő fa és a tűzre csöpögő zsír illatával keveredett. Hordók és kisebb-nagyobb kosarak sorakoztak az egyik fal mentén, a bárdolt gerendákról pedig sötét árnyakként lógtak a füstölt sonkák és szalonnák. Az asztalon mindenféle étkek hevertek szétszórva, nyárson sercegő húst emeltek ki a lángok közül, zsírja a tűzhely kövére csöppent. A tömény illatoktól megkordult a gyomrom. Jamil a tűzhöz közelebbi asztal sarkára tett, és megbökte az egyik férfi könyökét, aki éppen söröskancsóból ivott.
–Figyelj, Burrick! – mondta Jamil tárgyilagosan. – Ez a kölyök mostantól a tied.
Elfordult tőlem, én pedig kíváncsian néztem, amint letör egy ökölnyi kenyérdarabot, majd késével sajtot szel hozzá. Végül mindkettőt a kezembe nyomta, aztán a nyárshoz lépett és nekilátott egy nagyobb húsdarab levágásához. Mellettem a Burrick nevezetű férfi letette korsóját és Jamilra nézett.
–Mi ez? – kérdezte, olyan hangsúllyal, mint az a másik ember a szobában. Hasonlóan kócos haja és szakálla volt, az arca szögletesebb és keskenyebb, bőre nap- és szélcserzette. Szeme sötétbarna, keze ügyesebbnek és hosszabbnak tűnt. Lovaktól, kutyáktól, vértől és irhától szaglott.
–Igazság herceg azt mondta, te vigyázzál rá.
–Miért?
–Lovag embere vagy, nem? Te gondozod a lovait, a kutyáit és a sólymait.
–És?
–Akkor te gondozd a kölykét is, amíg Lovag visszatér és mást nem talál ki – Jamil odanyújtotta a levágott húsdarabot, én pedig ide-oda pislantgattam a sajt, a kenyér és a hús között. Egyikről sem akartam lemondani. Viaskodásomat látva vállat vont, és egy kardforgató gyakorlatiasságával mellém dobta a húst. Annyi kenyeret tömtem a számba, amennyi csak belefért, és arrébb ültem, ahonnan jól láthattam a húst.
–Lovag fattya?
Jamil ismét megvonta vállát, miközben kenyeret, húst és sajtot vágott magának.
–Ezt mondta az a paraszt, aki itt hagyta. – A húst és a sajtot a kenyérre tette, jót harapott belé, aztán teli szájjal folytatta. – Azt mondta, Lovag örülhet, hogy legalább egy gyermeke fogant valahol, és most már etetheti és törődhet is vele.
Hirtelen szokatlan csend támadt a szobában, az emberek abbahagyták az evést, megmarkolták korsójukat vagy kenyerüket és mind a Burrick nevű emberre bámultak. Ő lassan leengedte kriglijét az asztal közepére. Hangja halk volt és határozott, szavai kimértek.
–Ha az uramnak nincsen utódja, az Eda akarata és nem férfiasságának hibája. Türelem úrnő mindig törékeny volt és…
–Úgy bizony, úgy bizony – sietett egyetérteni Jamil. – Ímhol a bizonyosság, hogy nincsen gond a férfiasságával, amint eddig is mondtam – kapkodva ingujjába törölte száját. – Hasonlít is a hercegre, ahogyan azt öccse is mondotta az elébb. Nem Lovag herceg hibája, hogy Türelem úrnő nem tud gyermeket szülni nekik.
De Burrick hirtelen felpattant, Jamil pedig sietve pár lépést hátrált, mire észrevette, hogy Burrick engem néz és nem őt. Megragadta a vállamat, és a tűz felé fordított. Megijedtem, mikor megragadta az államat és felemelte a fejemet; a kenyér és a sajt ki is hullott a kezemből, de Burrick nem is törődött vele. A fény felé fordította az arcomat, és úgy tanulmányozta, mint egy térképet. A tekintetünk találkozott, az övében egyfajta vadság ült, mintha valami, amit az enyémben látott megsértette volna. Megpróbáltam elhúzódni előle, de fogása nem engedte, hát viszonoztam a pillantását, annyi daccal, amennyire tőlem tellett, és láttam, ahogy haragját kelletlen csodálkozás váltja fel. – Ez aztán próbára teszi az úrnőjének a nevét – mondta lágyan.
Elengedte az állam, én pedig két kézzel kapkodtam a kenyér meg a sajt felé, amit leejtettem. Fölvette és lesöpörgette őket, mielőtt a markomba nyomta. Ekkor néztem csak meg azt a vastag kötést a jobb lába szárán, amely egészen a térde fölé ért, hogy nem tudta rendesen behajlítani a lábát. Visszaült és újból megtöltötte a korsóját, ivott és a pereme fölött szemügyre vett.
–Ki volna az anyja? – kérdezte valaki óvatlanul az asztal másik végéről.
Burrick ráemelte a tekintetét, ahogy letette a korsót. Egy percig nem szólt, a konyhát pedig ismét ugyanaz a csend töltötte be.
–Amondó volnék, ez Lovag herceg dolga, és nem tartozik senki másra – mondta szelíden.
–Úgy bizony, úgy bizony – értett egyet hirtelen az őr, Jamil pedig bólogatott hozzá. Már olyan fiatalon eltöprengtem azon, miféle ember volt ez a Burrick, aki így, bekötözött lábbal, csupán egyetlen szavával vagy pillantásával belé tudta fojtani a szót mindenkibe a konyhában.
–A fiúnak nincsen neve – törte meg a csendet Jamil.
Ez a kijelentés mindenkit, még Burrickot is elnémította. A csend meg is maradt, amíg befaltam a maradék kenyeret és sajtot, és leöblítettem egypár korty sörrel. A többiek egyesével vagy többedmagukkal kiszállingóztak a konyhából, ő pedig még mindig ott ült és kortyolgatta a sörét.
–Hát – mondta végül –, ahogy az apádat ismerem, vállalja a következményeket és helyesen cselekszik. Azt azonban csak Eda tudja, mit tart majd helyesnek. Talán ami a legfájdalmasabb. – Egy percig csendesen figyelt. – Eleget ettél? – kérdezte végül.
Bólintottam. Fölegyenesedett, levett az asztalról és talpra állított. – Gyere hát, Fitz – mondta, és elindultunk a konyhából egy másik folyosón. Sérült lába félszeggé tette járását, talán a sör is hozzájárult kissé, ezért nem esett nehezemre lépést tartani vele. Végül egy masszív ajtóhoz értünk és egy őrhöz, aki csodálkozó tekintettel engedett át bennünket.
Odakint fagyos szél fújt. A jég és a hó, ami napközben olvadásnak indult, újból megkeményedett az éjszaka hidegében. Az ösvény ropogott a lábunk alatt, a szél pedig utat talált ruháimon keresztül. A lábam és a nadrágom átmelegedett
a konyhában, de nem száradt meg eléggé, idekint pedig gyorsan lehűlt. Emlékszem a sötétségre és a hirtelen támadt fáradtságra, és arra a könnyes álmosságra, ami továbbvitt a különös ember után, akinek sebesült volt a lába. Magas falak vettek körül minket, a tetejükön őrök jártak fel-alá szakadatlan, sötét árnyakként, akik csak akkor látszottak, amikor kitakarták a csillagokat. A hideg még jobban belém mart, megbotlottam és elcsúsztam a jeges ösvényen, de volt valami Burrick alakjában, ami arra késztetett, hogy ne siránkozzak. Inkább hűségesen követtem, amíg elértünk egy másik épületet.
A nehéz ajtón túl meleg és állatok szaga fogadott, és halovány sárga fény. Álmos istállófiú ült fel szalmaágyáról, nagyokat pislogva, mint egy fióka. Burrick szavára visszafeküdt és lehunyta szemét, mi pedig elindultunk, miután Burrick behúzta az ajtót. Leakasztotta az ajtó mellett pislákoló lámpást, úgy terelt tovább.
Egy másik világba érkeztem, egy éjszakai világba, ahol állatok mocorogtak és lélegeztek a jószágállásokban. Kutyák emelték fel a fejüket keresztbe tett mellső lábukról, és a lámpás fényében vörösen vagy sárgán csillogó szemekkel méregettek.
–A sólymok a másik végében vannak – mondta Burrick, ahogy elhaladtunk a rekeszek mellett, én pedig elfogadtam, mint olyan dolgot, amit tudnom kell. – Tessék – mondta végül. – Ez megteszi mostanára. Kutya legyek, ha tudom, mit tegyek veled. Ha nem lenne Türelem úrnő, még azt hinném, valami égi tréfa ez az uramnak. Gyerünk, Kotnyeles, mozdulj arrébb és adj helyet a fiúnak! Ez az, bújj csak Boszorka mellé, ő majd befogad és vigyáz rád.
Egy tágas rekeszben álltam, három kutyával szemközt, akik felébredtek és farkukkal a szalmán dobolva üdvözölték a számukra ismerős hangot. Bizonytalanul léptem előrébb, végül ledőltem egy tépett fülű, őszülő pofájú öreg szuka mellé.
Az idősebb kan gyanakodva méregetett, de a harmadik, félig kölyök, fülnyalogatással, orrböködésekkel és heves mancsolással üdvözölt. Átkaroltam, hogy lenyugodjék, aztán, ahogy Burrick mondta, közéjük fészkeltem magam. Egy vastag, lószagú pokrócot dobott rám. A szomszédos rekeszben megmozdult egy ló, dobogott párat a patáival, aztán átdugta a fejét, hogy lássa, mi az izgalom forrása. Burrick elgondolkozva megpaskolta.
–Kemény szállás ez itt mindannyiunknak, ebben a helyőrségben. Kosvárt sokkal kellemesebbnek találod majd, de ma estére jól vagy itt. – Állt még egy darabig, minket nézett. – Lovak, kutyák és sólymok, Lovag. Sok éven át gondoztam őket neked, és jól tettem a dolgomat. De ez a te sarjad?K hát hogy mit tegyek vele, fogalmam nincs.
Tudtam, hogy nem hozzám beszél. Figyeltem a pokróc pereme fölött, ahogy fogta a lámpást és magában motyogva elsétált. Jól emlékszem arra az első éjszakára, a kutyák melegére, a szalmára és az alvásra, ahogy a kutyakölyök hozzám dörgölődzött. A tudatába lebegtem és osztoztam az álmán, egy vég nélküli hajszán, melynek áldozatát soha nem pillantottuk meg, de a szaga magával vonzott minket árkon-bokron keresztül.
És a kutya álmával az emlék részletessége meginog, akár egy bódult álom éles színei és határai. Az azt követő napok nem élnek annyira élénken az emlékezetemben.
Emlékszem a tél végnapjainak nyirkos hidegére, ahogy megtanultam az utat a helyemtől a konyháig. Szabadon járhattam-kelhettem, amikor csak akartam. Néha volt ott egy szakács vagy inas, aki éppen húst rakott a tűzre, vagy kenyeret gyúrt, vagy csapra vert egy hordót. Legtöbbször azonban kihalt volt, ilyenkor kiszolgáltam magamat a maradékból, és megosztottam az állandó társamul szegődött kölyökkutyával. Emberek jöttek-mentek, ettek és ittak, néha kutató kíváncsisággal méregettek, amihez végül hozzászoktam. Volt bennük valami egyformaság. Mindannyian durva gyapjúkabátot és nadrágot viseltek, robusztus testalkatuk volt és sajátos mozgásuk, mindegyikük mellkasán ugró kost formázó hímzés díszelgett. Néhányukat kényelmetlenül érintette a jelenlétem, de hozzászoktam a dünnyögésükhöz, ami távoztomban támadt a konyhában.
Burrick volt a biztos pont azokban az időkben, ugyanúgy viselte gondomat, ahogy Lovag állatait; etetett, itatott, tisztán tartott és tornáztatott, bár utóbbi abból állt, hogy a sarkában lihegve követtem a dolgára. Néhány emlék, mint például az öltözködés, tisztálkodás elkopott, ahogy egy hatéves kisfiú emlékezetében elhalványodik, mint mindennapos cselekedet. A kutyakölyökre, Kotnyelesre viszont határozottan emlékszem. Vörös bundája finom volt, rövid és szúrós, amikor éjszakánként megosztoztunk a lópokrócon. Szeme halványzöld volt, az orra barna, mint a sült máj, a nyelve pedig barna pöttyökkel tarkított. Amikor nem a konyhában ettünk, az udvaron vagy az istálló szalmájában birkóztunk egymással. Ilyen volt az életem, amíg ott voltunk, bár nem sokáig, ha jól emlékszem, mert nem rémlik, hogy az időjárás megváltozott volna ottlétem alatt. Azokról a napokról csak a csípős szélre, hóra és jégre emlékszem, ami napról napra olvadozott az udvaron, hogy éjszakánként megint keményre fagyjon.
Még egy emlékem van azokról a napokról, nem túl tisztán, csak rémlik, hogy mély álomból vert föl a kutya mocorgása és egy sárgás fény, amit fölöttem tartottak. Két ember hajolt fölém, de Burrick mereven ott állt mögöttük, és én nem féltem.
–Tessék, most fölébresztetted – mondta az egyikük, Igazság herceg, a férfi a kellemes szobából, akivel az első nap találkoztam.
–No és? Elalszik újból, amint elmentünk. Az áldóját, a szeme is az apjáé! Esküszöm, megismerem a vérét, bárhol látom is! Senki sem tagadhatja. De se neked, se Burricknak nincs egy hangyányi esze sem? Fattyú vagy nem, akkor sem alhat egy gyerek az istállóban. Nem tudtátok volna máshova rakni?
Az, aki beszélt, hasonlított Igazságra, de csak az álla és a szeme, egyébként sokkal fiatalabb volt. Nem nőtt még szakálla, illatos és jól fésült haja finomabb volt és világosabb. Arcát és homlokát kipirosította a hideg, s nem volt olyan kemény és cserzett a bőre, mint Igazságé. Igazság úgy öltözött, mint az emberei:praktikus, durva szövésű gyapjúba, amelynek színei már megfakultak. Csak a mellkasán lévő címer ragyogott tisztábban, arany és ezüst hímzéssel. A mellette álló fiatalabb férfi vörösbe és lilába öltözött, köpenye pedig kétszer annyi anyagból készült, mint amennyire egy embernek szüksége lehet. A köpeny alól kilátszó, sujtásokkal megrakott zekét drága anyagból szabták, hosszú sálját egy aranyból készült szarvasforma fogta össze, zöld drágakő szemmel. Szavainak óvatos megfogalmazása csavarosnak tűnt Igazság célratörő mondatai mellett.
–Pompa, nem törődtem vele. Mit tudok én a gyerekekről? Átadtam Burricknak, elvégre ő Lovag embere és ő vigyázott is rá…
–Nem akartam tiszteletlen lenni a családdal szemben, uram – mondta Burrick őszinte zavarában. – Lovag herceg embere vagyok, és úgy gondoztam, ahogy jónak tetszett. Csinálhattam volna neki egy kis zugot az őrszobában, de túl fiatalnak látszik hozzá, hogy olyan fickók társaságában legyen, azok csak jönnek-mennek, isznak, meg civakodnak és zajonganak. – Hangsúlya alapján ő is elítélte a társaságukat. – Itt csöndesebb, és a kutyakölök befogadta, Boszorka pedig vigyáz rá éjszakánként. Urak, én is keveset tudok a porontyokról, és úgy volt?K
–Jól van, Burrick, jól – vágott közbe Igazság csendesen. – Ha gondolni kellett volna vele, megtettem volna magam. Neked hagytam, nem is hibáztatlak. Eda tudja, jobban jár, mint sok gyermek errefelé. Itt és most megteszi.
–Másképp lesz, ha Kosvárba kerül – mondta Pompa boldogtalanul.
–Tehát atyánk kívánsága, hogy visszatérjen velünk Kosvárba? – érdeklődött Igazság.
–Atyánk így kívánja. Anyám nem.
–Ó! – Igazság hanghordozása jelezte, hogy nem kívánja tovább boncolgatni a kérdést, de Pompa felhorkant és folytatta.
–Anyám, a királyné egyáltalán nem elégedett. Hosszasan győzködte a királyt, de hiába. Anyám és én azon a párton vagyunk, hogy a fiút… állítsuk félre. Csupán józanul mérlegelve. Nincs szükség még több bonyodalomra az örökösödést illetően.
–Nem látok bonyodalmat az örökösödésben, Pompa – mondta Igazság pártatlanul. – Lovag, én és te. Aztán unokaöcsénk, Augustus. Ez a törvényen kívüli legfeljebb ötödik.
–Tisztában vagyok vele, hogy sorrendben megelőzöl, nem kell minden alkalommal az orrom alá dörgölni – mondta Pompa hűvösen, és lenézett rám. – Mégis azt gondolom, jobb, ha nincs körülöttünk. Mi van, ha Lovagnak nem születik törvényes örököse Türelemtől? Mi van, ha elismeri ezt a?K fiút? Ez megoszthatná a nemességet. Miért idéznénk fejünkre a bajt? Ez az anyám véleménye és az enyém is, de atyánk, a király nem sieti el a dolgot, ahogy ismerjük. Elmés király olyan, amilyen, ahogy mondani szokás. Megtiltotta a probléma elintézését. „Pompa,?? mondta nekem, azzal a hangsúllyal, „Ne tégy olyat, amit nem fordíthatsz vissza, hacsak nem tudod, mit nem tehetsz már, ha megtetted.?? Aztán nevetett. – Pompa röviden, keserűen fölkacagott. – Fáraszt a humora.
–Ó! – mondta Igazság ismét, amíg én feküdtem mozdulatlanul, és azon tűnődtem, vajon a király szavain próbál kiigazodni, vagy csak ismét kitér testvérének panaszai elől.
–Gondolom, látod a valódi indokait – tájékoztatta Pompa.
–Méghozzá?
–Még mindig Lovag a kedvence – utálkozott Pompa. – Mindezek ellenére. Az ostoba házassága ellenére, azzal az önző asszonnyal. Meg ezzel itt. És most
azt hiszi, ezzel meglágyítja a népet és még jobban megkedvelik. Bebizonyítja, hogy Lovag férfi és képes utódot nemzeni. Vagy azt bizonyítja, hogy ő is ember, aki hibázik. – Pompa hangsúlya elárulta, hogy egyik indokban sem hisz igazán.
–És ezáltal a nép jobban szereti majd és támogatják, ha király lesz? Hogy gyermeket nemzett egy vadidegen nőnek, mielőtt feleségül vette az eljövendő királynét? – A nyakatekert logika zavarba ejtette Igazságot.
Hallottam a keserűséget Pompa hangjában, amikor megszólalt.
–A király így látja. Mintha nem törődne a szégyennel. Ám gyanítom, Lovag másként fog érezni ezzel kapcsolatban. Különösen a drágalátos Türelemre való tekintettel. De a király úgy óhajtja, hogy a fattyú Kosvárba kerüljön, amikor visszatérsz. – Pompa elégedetlennek tűnt, amikor lenézett rám.
Igazság egy pillanatig gondterhelten nézett, aztán bólintott. Burrick arcán árnyék jelent meg, amit még a lámpás fénye sem tudott elűzni.
–Az uramnak nincs beleszólása ebbe az ügybe? – próbált tiltakozni Burrick. – Szerintem, ha el akarja intézni a dolgot az anyja családjával, és félre akarja állítani, akkor legalább Türelem úrnőre tekintettel?K
Pompa herceg felhorkant. – Akkor kellett volna tekintgetnie, amikor ágyba bújt egy parasztlánnyal. Türelem úrnő nem az első, akinek szembe kell néznie a
férje ballépésével. Hála Igazság otrombaságának, mostanra már mindenki tud
a létezéséről, nincs értelme rejtegetni. Ami pedig a törvénytelen királyi ivadékokat illeti, egyikünk sem engedhet meg efféle szentimentalitást, Burrick. Ilyen fiút itt tartani olyan, mintha a király torka fölött lebegni hagynánk egy kést. Ezt még egy istállómester is beláthatja. Vagy ha te nem is, a gazdád biztosan.
Pompa hangjába rideg durvaság lopózott, én pedig láttam a Burrick arcán megjelenő riadt kifejezést, amitől én is megijedtem és a fejemre húztam a pokrócot. Mellettem Boszorka torka mélyéről halk morgás hallatszott, ugyanakkor Pompa meghátrált, de hogy a morgástól-e, abban nem lehetek biztos. Az urak elmentek eztán, s ha még beszélgettek valamiről, már nem emlékszem rá.
Múlott az idő, talán két, esetleg három hét múlva Burrick övébe kapaszkodva, rövid lábaimat a ló hátára szorítva elhagytuk a hideg falucskát, és végtelennek tetsző utazás vette kezdetét melegebb vidékek felé. Gondolom, Lovag valamikor eljött megnézni a fattyát, és hozott valamiféle ítéletet saját maga fölött, de én nem emlékszem ilyen találkozásra az apámmal. Az egyetlen kép, amit az elmémben őrzök róla, az a festmény, amit Kosvár egyik csarnokának falán láttam róla. Évekkel később megtudtam, hogy a politikája valóban bevált, biztosítva ezáltal egy egyezményt és békét, ami jó tizenéves koromig kitartott, és kivívta vele a csudra nép tiszteletét.
Tulajdonképpen abban az évben én voltam az egyetlen kudarca, annak viszont monumentális. Megelőzött minket Kosvárott, ahol visszavonta trónigényét, és mire megérkeztünk, ő és Türelem úrnő távozott az udvarból, s attól fogva Fűzfaliget uraként és úrnőjeként éltek. Jártam Fűzfaligetben. Semmi hasonlóságot nem mutat a nevével. A vidék egy langyos völgyből és a közepén lustán csordogáló folyóból áll, amely széles pusztaságot ölel körbe a hegyek lábánál. Szőlő- és gabonatermesztésre, gyermeknevelésre való hely volt, egy kis birtok, távol a határoktól, az udvari politikától, távol mindentől, ami addig Lovag életét jelentette. Kitoloncolás volt, gyengéd és finom módja a száműzetésnek egy olyan ember számára, aki király lehetett volna; csendes visszavonulás a harcosnak és elcsendesítés a ritka és értékes diplomatának.
Így érkeztem meg Kosvárba, egy olyan ember egyetlen törvénytelen sarjaként, akit soha nem ismertem. Igazság herceg lett a trónörökös, Pompa herceg pedig eggyel feljebb lépett az örökösödési ranglistán. Megszületésem és fölfedeztetésem örökre mély sebet ejtett volna a Hercegségeken, ha csupán ennyi lett volna a bűnöm. Apátlanul és anyátlanul nőttem föl egy olyan udvarban, ahol mindenki engem okolt az események felgyorsulásáért. Tehát felgyorsítottam az eseményeket.

A Kiadó engedélyével.