Főkép

Ilyen is csak ritkán fordul elő, legalábbis nem sok hasonlóra emlékszem. Itt van ez a skót banda, akik már 1968-ban nyomták egyéni rockzenéjüket, és most, negyven évvel később még mindig léteznek. Sőt, mi több, új lemezt adnak ki – sorrendben a huszonegyedik stúdióalbumukat. Tovább megyek, ennek kapcsán újfent világkörüli turnéra indultak. És az emberek még mindig kíváncsiak rájuk. Szerte a bolygón. Nem semmi.

Oké, ha megnézzük bármely, manapság készített rajongói koncertvideót, azért látszanak az évek. Elvégre az énekes és a basszgitáros már hatvankét éves, ezért érthető, ha a színpadon nem rohangálnak fel s alá, hanem megállnak egy helyben és játszanak. Jó, a dobos még ifjonc, lévén apukája a basszer, de a könyvecske fotói szerint kinézetre igyekszik hasonulni az alapítókhoz.

Szóval új lemezt csináltak az öregek. Ezen hál’ istennek már nincs jelen Ronnie Leahy billentyűs, és a zenéjük csöppet visszakanyarodott a gyökerekhez (a hetvenes évek vége, nyolcvanas évek korszakhoz). A felvételekre Svájcban került sor, röpke két hónap alatt. Yann Rouiller producerkedett, során, és azt mondom, jelenléte jót tett a Nazarethnek, hiszen a hatalmas korkülönbség ellenére (huszonhét évével unoka lehetne a családban) sikerült a legtöbbet kihoznia a társaságból.

A ritmusszekció kimondottan jól működik, úgy látszik, a családon belül remek az összhang. Jimmy Murrison természetesen nem mérhető össze Manny Charlton teljesítményével, de ez annyira nem zavaró, mondjuk én egy kicsit előrébb toltam volna néha a szólógitárt.

Egy szóval sem mondom, hogy ez lenne a legjobb albumuk, nem, ennél már készítettek rockosabb, bluesosabb korongot – de ennél rosszabbat is. Szóval hatvanévesen cseppet sincs okuk szégyenkezésre. Aki kedvelte az előzményeket, most sem fog csalódni.

Alapvetően blues-rock a fő csapásirány, de ettől időnként eltérnek. Van itt ballada („Gloria”, „Enough Love”), egy kis funkys beütés (rögtön a nyitó „Goin Loco” – az egyik legjobb szerzemény a lemezen), valamint vezetéshez ajánlott darabok („Keep on Travellin’”, „Day at the Beach”).

A „The Gathering” talán az egyik legfurább darab az albumon. Epikus módon építkezik, és inkább hard rock, mint blues, ellenben nagyon jó. A dob időnként már-már metalos benne.

Az utolsó szám (Dying Breed) pedig közkeletű fogalommal élve húsvéti meglepetés, mivel a vége után rövid szünet, majd következik egy ipari hatásokat felmutató humoros paródia. Elsőre nem is tudtam hova tenni, majd leesett, hogy ezt nem kell komolyan vennem. Mondja valaki, hogy nem nyitottak a világra.

A szövegekre sem lehet panasz, van köztük kimondottan elgondolkodtató („See Me”, „Liar”), a „Loggin’ On” pedig azt bizonyítja, hogy koruk ellenére is nyomon követik a világ fejlődését, változását.

Nem sorolom tovább: függetlenül bármiféle hatástól, ez még mindig jellegzetes Nazareth album, amit Dan McCafferty jellegzetes hangja miatt könnyű felismerni.

Az együttes tagjai:
Dan McCafferty – ének
Lee Agnew – dob
Pete Agnew – basszusgitár
Jimmy Murrison – gitár

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Goin Loco
2. Day at the Beach
3. Liar
4. See Me
5. Enough Love
6. Warning
7. Mean Streets
8. Road Trip
9. Gloria
10. Keep on Travellin’
11. Loggin on
12. The Gathering
13. Dying Breed

Diszkográfia:
Nazareth (1971)
BBC Radio 1 Live in Concert (1972) koncert
Exercises (1972)
Razamanaz (1973)
Loud ’N’ Proud (1974)
Rampant (1974)
Hair of the Dog (1975)
Greatest Hits (1975) válogatás
Close Enough for Rock ’N’ Roll (1976)
Hot Tracks (1976)
Play ’N’ the Game (1976)
Expect No Mercy (1977)
No Mean City (1979)
Malice in Wonderland (1980)
The Fool Circle (1981)
Snaz (1981)
2XS (1982)
Sound Elixir (1983)
The Catch (1984)
The Ballad Album (1985) válogatás
Cinema (1986)
Snakes ’N’ Ladders (1989)
No Jive (1991)
From the Vaults (1993) válogatás
Move Me (1994)
Boogaloo (1998)
Greatest Hits Volume II (1998) válogatás
Live at the Beeb (1998) koncert
Homecoming (2001) koncert
Alive and Kicking (2003)
Maximum XS (2003)
Live in Brazil (2007) koncert
the Newz (2008)