FőképHa létezik történet, amely megzenésítésért kiált, a lírájával és dalával a vadállatokat is elbűvölő Orfeusz és egy kígyómarástól az alvilágba távozott szerelme, Eurüdiké története egyértelműen az. Orfeusz még az alvilág szellemeinek szívét is meglágyítja játékával, ám kétszer veszíti el szerelmét, ami tág teret ad a bánat, s a „feltámadást” követő öröm kifejezésének.

Ám Gluck operája, melynek eredeti, olasz verzióját a műfaj megújítójaként szokás említeni, éppen az érzelmek visszafogott megjelenítése okán vált zenetörténeti mérföldkővé.

Ehhez a komponistának Rameau nyilvánvaló hatása mellett feltétlenül jelentős lökést adott londoni útja, melynek során megismerhette Handel operáit, az előadásokon pedig megtapasztalhatta, hogy a legsikeresebb áriák és recitativók legalább három tradíció ötvözésével érték el a kívánt hatást.

Az angol opera ugyanis hagyományosan a túláradóan szenvedélyes olasz, a kifinomult és cizellált francia, valamint a tudatosan mértéktartó drámaiság jellemezte angol stílusok jó érzékű keverésétől volt az a sajátos kincs, ami sajnálatos módon csakhamar önnön betokosodásához, továbbvihetetlenségéhez is vezetett.

Gluck mindehhez még német zenei örökségéből is hozzátett (habár ugyanezt Handelről is elmondhatjuk, hiába nem mindig feltűnő a hatás), amivel valóban eredetit sikerült létrehoznia.

Az opera zenei realizmusa és látszólagos érzelmi visszafogottsága azonban rendkívüli önmegtartóztatást követel az előadóktól. Ez már a tizennyolcadik században is komoly gondot okozott, hiszen a karmesterek, s különösen a mindenáron tündökölni vágyó énekesek előszeretettel alakították saját képükre a partitúrát, hogy ekként „javítsanak” az eredeti darab minőségén.

Ez tette szükségessé, hogy Gluck 1774-ben, tizenkét esztendővel az olasz nyelvű premier után átdolgozza a művet a párizsi opera számára. A felvételen szereplő változat ráadásul még ehhez képest is finomított verzió: Berlioz 1859-re datálható színrevitele, mely további változtatásokat tartalmaz a partitúrában.

Ezen 1859-es operaváltozat megszólaltatásai közül John Eliot Gardinernek - a régizenés hozzáállás miatt eleve kor- és kottahűségre törekvő - felvétele egyértelműen etalon. A zenészek se többet, se kevesebbet nem játszanak a szükségesnél; a három énekesnő (a hőstenor szerepeket már Gluck idejében sem kasztráltak, hanem kontratenorok, vagy altok kapták) a virtuóz áriák hiányában mindvégig az érzéseket puszta zenei jelképiségükkel átadó dallamok megformáltságára összpontosít.

Csodálatos, klasszikus tisztaságában modern muzsika, csodálatos, a régiességet felelevenítve korszerű értelmezésben. Mi többet kívánhatunk egy hanglemezfelvételtől?

Előadók:
Anne Sofie von Otter - Orpheus
Barbara Hendricks - Eurydice
Brigitte Fournier - Cupid

Monteverdi Choir
Orchestre de l’Opéra National de Lyon

Sir John Eliot Gardiner

A lemezen elhangzó tételek listája:
CD 1
1. Nyitány
2-18. Első felvonás
19-25. Második felvonás - első kép: A rettenetes barlang

CD 2
1-8. Második felvonás - második kép: Az elíziumi mezők
9-18. Harmadik felvonás