Főkép

A zenét látni kell. És ezzel nem azt akarom mondani, hogy a legjobb, ha a partitúra vizualizálódik az elménkben, ha a kotta mintegy megszólal a fejünkben, s közben az egészet mintha egy számítógépes médialejátszó ritmikus színkavalkádja venné körül, hanem azt, hogy a megszólaló muzsika sokkalta kevesebbet ér, ha nem kíséri valamiféle elementáris színpadi előadás.

Már a romantika korszakában jól tudta ezt Richard Wagner, később pedig Solti György és a klasszikus zenét, az operát az szabadtéri nagyszínpadokra, arénákba álmodó karmesterek, s éppily jól tudják ezt a mai avantgárd előadók, Michael Nymantól egészen Madonnáig, Nigel Kennedytől a metál zenekarokig.

Ám az, amit a L’Orchestre de Contrebasses tagjai művelnek a színpadon, egészen páratlan és utánozhatatlan.

A beharangozó után azt hittem - noha sejthettem volna, hogy ennél felbecsülhetetlenül többet kapok -, hogy valamiféle brummogó kórusban, a Johann Sebastian Bach hatodik brandenburgi versenyében hallott döngicséléshez hasonlóban részesít majd a hat francia nagybőgővirtuóz.
Legfeljebb a regisztereket húzzák szét kicsit jobban a megszokottnál, s amennyire tehetik, kihasználják a hangszer szunnyadó adottságait.

Valójában nem is tettek ennél sokkal többet, csupán az döbbentett meg (engem és a Millenáris Teátrumban szép számmal összegyűlt közönséget is), hogy mennyi mindent még csak elképzelni sem tudtunk volna erről a bumfordinak tűnő instrumentumról.

Az, hogy a nem egyszer minimalista jellegű, repetitív muzsikába hajló darabokban egyszerre hallottunk pengetést és vonóhasználatot, a megszólaltatási módozatok hihetetlenül gazdag tárházából mindössze ízelítőt adott.

A perkusszív vonóhasználattal, az üveghangokkal, a láb alatti húrrész megszólaltatásával, a jazzből és rockból ellesett tapping technikával, a rezonátortest vagy a húrok simogatásával és ütögetésével (itt-ott némi elektronikus rásegítéssel) a zenészek olyan hangokat csatak ki a nagybőgőkből, amilyenekről eddig álmodni sem mertem volna.

És a virtuóz játék ráadásul roppant humorral társult. A nagybőgők hol táncpartnerként funkcionáltak, hol teljességgel eggyé váltak a zenészekkel: az együttes tagjai szinte a testük folytatásaként, furcsa végtagként kezelték a hangszereket.

Az est egyik csúcspontján a felfordított nagybőgők afrikai maszkokhoz hasonlatosan, s mondanom sem kell, afrikai stílusú, melodikus ütőszene kíséretében (mindezt persze a rezonátortesten és a húrokon) adtak elő egy kisebb rituális drámát, elképesztően kacagtatón.

De hiába igyekeznék mindent leírni, a L’Orchestre de Contrebasses performansza kizárólag élőben élvezhető ki igazán. Hiszen a zenét látni kell. Ezt a zenei színdarabot legalábbis mindenképp látni érdemes.