FőképHonti Katalin könyve az emberiség különböző időszakain átívelő, az egyes korszakok színházi világának szellemét megidéző picinyke, azonban komoly tartalommal bíró alkotás.

Honti az antik, dionüszoszi színháztól vezet minket a misztérium játékokon, Shakespeare-i színjátszáson, a rögtönzésen alapuló commedia dell’arte-on, Moliere-n, Wagneren, az orosz klasszikusokon, Becketten át egészen az Essling-i abszurd színházig.

A könyv fejezeteinek segítségével megismerhetjük az egyes színházi irányzatok kialakulásának körülményeit, a rendező, a színtársulat, a drámaíró, a közönség és a mindenkori társadalmi közeg közötti kapcsolat, „szerep- és munkamegosztás” változásait.

Az athéni tömegszínház több mint húszezer ember szórakoztatását szolgálja és középpontjában a kor szellemének megfelelő közös nagy eszmék, mítoszok megelevenítése áll. A költői szöveg jelentősége elsikkad a tánccal, a kórus mozgásával szemben.

Érthető, hogy amikor a nagy ideológiák kora lejár, nem marad más számunkra, mint az egyéni fejlődés, valamint a gyökértelenség mítoszainak színrevitele, amelyek a kortárs, és modern dráma közkedvelt, ismert témái.
Ezen drámákban a kilátástalanság, értelmetlenség megjelenítési eszközeként már előtérbe kerül a drámai szöveg, és nagyon fontos szerepet kap a közönség, mint ezen szöveg sajátos és egyéni értelmezője.

Kellemes átmenetet képeznek a moralitások és mirákulumok, amelyek nemcsak a közönség, de a szereplők szintjén is hatalmas tömegeket mozgatnak meg.
Egész városok különböző szakmákban dolgozó lelkes amatőrjei vesznek részt az egyes bibliai történetek több napon át tartó, és számtalan helyszínen, vagy mozgó szekereken való megjelenítésében.

A színész jelentősége a commedia dell’ arte műfajában mutatkozik meg leginkább, amely a színészi játék bravúros rögtönzésein alapszik.

A moszkvai Művész Színház érdeme a korhű kellékek és díszletek színre vitele. Honti bámulatos leírásban tudósít a színtársulat saját vonatszerelvényen megtett, Oroszországot átszelő útjáról, amelynek célja a megfelelő jelmezek elkészítéséhez az egyes helyi népviseletek, textíliák megismerése.
A rendező, drámaíró, színész kapcsolatának tekintetében ez a színház mondható talán a legkiegyensúlyozottabbnak, mivel mindhárman egyenlő súllyal és szabadsággal vesznek részt a színdarab alakításában.

Amint ez e rövid kis szösszenetből is kitűnik, Honti Katalin nemcsak egyszerűen a színjátszás és színműírás krónikáját foglalja keretbe, hanem összekapcsolja a színháztörténetet az emberi gondolkodás, az ideák és eszmék világának történelem folyamán bekövetkező változásaival is.
Könyve nem száraz fogalomtár: szenvedélyes hangon varázsolja szemünk elé az egyes korszakok kiemelkedő íróit, színházhoz közeli történelmi alakjait, és a színdarabokat végső soron élvező közönséget, a mindenkori „népet”.

Többek között azt is megtudhatjuk, ki az a khoregosz, hogyan vette rá Moliere a Napkirályt arra, hogy táncra perdüljön az egyik darabjában, és miért viselt a Godot-ra várva négy szereplője keménykalapot a bemutatón.