Interjú Hidasi Judit (Judit Ponte) írónővel
Írta: Galamb Zoltán | 2008. 04. 01.
ekultura.hu: Rögtön egy regényedet adták ki, viszont ritka, hogy az ember fogja magát, leül és megír egy regényt. Kell valami előzménynek is lennie, vagy tévedek?
Hidasi Judit: Újságot írtam, nem hivatalosan már gimnáziumban is. Volt egy lapunk, amit együtt csináltunk két nagyon kedves jó barátommal. Közülük egyik sem lett újságíró. Mindkettő családot alapított, gyerekkel, szóval ott lehet az igazság. [Nevet.] Majd a főiskolán is csináltam, de onnan nagyon gyorsan eljöttem, mert nem volt az nekem való. Az üzlet és a közgazdaságtan katasztrófa volt. Mármint nekem.
És akkor elmentem dolgozni picikét, kis szünetet tartottam az életemben, hogy átgondoljam, mi legyen. Arra a döntésre jutottam, hogy nekem újságot kell írni, nincs mese. Tehát ezt én így tologathatom még - akkor voltam huszonnégy, azt hiszem -, de minek? És akkor elmentem újságírást tanulni.
Az első félév után Wieber Orsi a Szép Világ főszerkesztője, illetve maga a lap, kiírt egy pályázatot, ahová beadtam néhány írást. Ki is kaptak a padból. Úgyhogy nagyon gyorsan lett állásom, szerencsére. Ez azóta is így van. Nem azt mondom, hogy jegyzett név vagyok a szakmában, de mi együtt szocializálódtunk, és a barátaim dolgoznak szinte minden lapnál. Úgyhogy ha megszorulunk, akkor hívjuk egymást.
De akkor már novellákat írtam. Sok, sok, sok szöveget. Ez a szkriptoterápia, tudod. Amikor valami rossz, akkor az ember anyázik a billentyűzet felett, mert azt lehet. Nem fáj senkinek. Maximum saját magának.
ekultura.hu: Ezeket ki is adtad, vagy csak magadnak írtál teljesen?
Hidasi Judit: Volt újság, ahol megjelent több. Aztán volt, hogy álnéven adták ki. Tehát igen, ahol én dolgoztam, ott igyekeztem egy-kettőt elsütni, mert mindig fontosnak éreztem a mondanivalójukat. Úgyhogy néhány megjelent, egy csomó meg nem. De erről még nem mondtam le, mert egy jó novelláskötetet össze lehet rakni belőlük.
És ezzel járt egyfajta fejlődés, szerintem. Úgyhogy ezek megvannak a fiókban ma is.
ekultura.hu: Említetted az álnevet. Azon kívül, hogy már létezik egy Hidasi Judit nevű író, volt más okod arra, hogy álnevet válassz?
Hidasi Judit: Ez volt az elsődleges ok, amiért mindenképp akartam változtatni. Egyébként nagyon szeretném a hölgyet megismerni. Mindig figyelem a munkásságát.
Meg hát így könnyebb leválni a történetről. De az ember sajnos nem ússza meg. Az embereket mindig a háttér sztori érdekli, arról faggatnak, hogy a Rozéfröccsből mennyi az igaz, mi az, ami megtörtént, léteznek-e a szereplők. Azt gondoltam, hogy ha nem Hidasi Judit néven jelenik meg, akkor ez el fog kerülni, de nem. Nem került el.
De szerettem ezt a kicsit mediterrán hangzású nevet.
ekultura.hu: Nem féltél attól, hogy azért, mert írói álnevet választasz, esetleg besorolnak a másodvonalbeli írók közé, mint régen az angol írónőket, vagy manapság a fantasy-szerzőket?
Hidasi Judit: Ettől nem féltem. Csak egy játék volt. Eldöntöttem, a kiadónak tetszett az ötlet. Igazából ennyi.
ekultura.hu: A legtöbb könyv úgy születik, hogy az embernek van valamiféle belső késztetése, hogy megírjon valamit. Neked mi volt ez?
Hidasi Judit: Én a barátságról akartam írni. Az motivált legfőképpen, hogy volt egy csodálatos nyaram. Illetve az első része volt jó, a másik az egy egészen másik tapasztalat.
Elmentem a barátaimmal nyaralni, ami egy olyan tisztító élmény volt, olyan őszinteségig jutottunk egymással, és olyan mély szeretet alakult ki, hogy akkor onnan úgy jöttem haza, hogy én a barátságról fogok írni, mert igenis hiszem, hogy van ilyen a nők között is. Elegem volt ebből a férfi felsőbbrendű, macsó, Yoda elmagyarázza Luke Skywalkernek a világot féle fílingből, hogy csak férfi és férfi között létezik barátság, mert két nő közé mindig beáll egy pasas. És ez egy marhaság! Persze a nők is összeveszhetnek dolgokon. Előfordul, hogy jön egy férfi, de ha ott igazi barátság van, igazi kapocs, akkor nem szabad, hogy megzavarja ezt a közösséget.
Én a barátságról akartam írni, pontosan amiatt, hogy vegyük már észre, hogy a kétezres években mi történik az emberekkel. Őszinte akartam lenni, meg akartam mutatni, hogy igen: ezek a lányok mocskos módon be tudnak rúgni, ezek pasiznak, ezek csúnyán beszélnek, mellette dolgoznak, mint az állat. Akár tetszik, akár nem, ez van. És erről egyszerűen nem találtam forrást, amire azt mondhattam volna, hogy őszinte.
Olvastam nem egy, nem két könyvet, nem egy, nem két írótól, és egyszerűen azt gondoltam, hogy hazudnak. Hazugság. Nem ez van. Tessék elmenni egy szórakozóhelyre éjfél után! Én tíz éve csinálom, és pontosan tudom, mi van a Csacsacsában, a Kuplungban, az Oscarban meg a Jamben! Erről akartam igazából - most ez bénán meg fellengzősen hangzik - nyomot hagyni, és megörökíteni ezt a generációt. Mert igenis üljünk le, és nézzük meg, miért facérok a lányok, és mi a baj.
Másfelől meg azt gondolom, hogy a következő problémája az lesz ennek az országnak, ennek az egész brigádnak, hogy a fiúkkal nem foglalkozik senki. Gondolom, ugyanaz a két oldal, csak a férfiakról megint nem beszélgetünk. Megint a nők meg szingli-kultúra. Fölkaptuk nagyon ezt „a kétezres év a nők éve” dolgot, ami tök jó, meg imádom meg klassz, de szegény fiúk, lassan ők vannak olyan bajban, hogy csak pislognak.
ekultura.hu: Ha már a szingli-kultúráról beszélünk, meg kell kérdeznem, miért zavar téged, hogy sokan szingli-regénynek nevezik a Rozéfröccsöt?
Hidasi Judit: Azért mert Magyarországon a szingli szó teljesen mást jelent, mint amit egyébként a „single” jelent. Itt eleve van már egy ferdítés, amit én nem szeretek. Azért, mert Magyarországon már kicsit pejoratív ez a szingli-regény történet. Ami nekem igazából nem tetszik. Szinglinek lenni nem egy vidám dolog. Magyarországon nem az a szingli-kultúra van, mint ami Londonban meg Amerikában, hogy önként és dalolva nem hajtjuk be a fejünket az igába, mert abban a társadalomban még az is elfogadott, ha negyven évesen egyedülálló nő vagy. Magyarországon nem az. Ott annak megvan a kultúrája. Magyarországon mindent egy kicsit másképp veszünk mindig át. Azért nem szeretem ezt a szingli-könyv kifejezést, mert nem tartom annak. Ez egy sztori, egy történet, egy regény. Nem szingli-könyv, mert ez hülyeség. Mert mi a szingli-regény? A Bridget Jones? Ki mondja meg? Aki megírja a hátlapot?
ekultura.hu: A hőseid eléggé jól szituáltak. Nem úgy mutatod be a magyar valóságot, a nyolcadik kerületet, mint ami lepukkant, ahogy a művészfilmekből ismerhetjük. Miért döntöttél így?
Hidasi Judit: A nyolcadik kerület azért le van pukkanva. A könyvben is ragasztóznak a fiúk, meg ott van a Mari néni, aki öt négyzetméteren él. Tehát ott van ez is, de én úgy gondolom, hogy a leányzó ebben a történetben mindig egy felállós, előre menős csaj, és ő ezt úgy gondolta - nyilván az ő szemszögéből vizsgáljuk a helyzetet -, hogy örül annak, hogy egyáltalán van hely, ahol elvan.
A nyolcadik kerület helyenként elég mocskos, de a hatodik is az, meg a második is… attól függ, mit nézel meg közelről. Én a hatban lakom, mocsok van ott is, a nyolcker egyébként gyorsabban fejlődik, mint bármelyik. Vegyük már észre! Roma család mindenhol van, nálunk is van a házban, de akkor mi van? Ordítanak, meg kiabálás van, de én is ordítok, ha épp ki akarom adni a dühömet, vagy nézem a híradót. Persze, hogy ordítok. Kína miatt meg Tibet miatt is ordítok. Tehetetlen dühvel nézem végig, mert nem tudok mit tenni a mészárlás ellen.
ekultura.hu: Lehet olyanról beszélni, hogy van célközönséged, akiknek szántad ezt a könyvet?
Hidasi Judit: Lehetséges, de nagyon furcsa a történet. Ugyanis azt gondoltam, hogy az én korosztályombeli csajok fognak erre rápattanni, hogy de jó, hogy ez van, és akkor magunkra ismerünk. Vannak is visszajelzések. Pont ma írt az iwiw-en egy lány, hogy ajánlották neki a könyvet, és olvasta, és nagyon magára ismert, és tök jó. Akik viszont igazán szeretik, azok a tinik.
A Hot Dogon van nekem egy blog-felületem, és ott akadtam össze egy rajongóval, Machos-sal. Leírta nekem, hogy ez a kedvenc regénye, kívülről tudja az egészet. Ettől teljesen izgalomba jöttem, és írtam neki, hogy én írtam a könyvet, és köszönöm, és aranyos vagy meg minden. Erre visszaírta, hogy „ne szívassál, biztos nem is te vagy, aki ezt írta.” Meg hogy „az egész osztályomban körbejárt a könyv, és nincs is nálam, mióta karácsonyra megkaptam a szüleimtől, és hogy imádjuk”
Teljesen para, mert egy tizenhat éves leányzóról beszélünk. Ezek ilyen szívet melengető dolgok. Egyrészt a MySpace-en is megtaláltak. A tinik. Nem tudom. Nekik bejön ez a nyers, tiszta hang. Lehet, hogy az én korosztályomnak meg nem. Talán nem akarnak szembesülni azzal, hogy ez van. De hát akkor is ez van.
Az egyik rész a tinik, a másik rész meg a pasik közül kerül ki, a negyven közeli korosztályból. A könyvnek biztosan saját élete van. Tehát azt találja meg, akinek éppen szólni akar.
Én is így vagyok a könyvvel. Szembejön, aztán leülök vele, és aztán tök jó.
De a tinédzserek azok, akiknek nagyon bejön. Nem baj. Olvassanak!
ekultura.hu: Akkor ebből milyen konzekvenciákat vonsz le? Ha a könyv egészen másként lesz sikeres, mint amilyennek te szántad, akkor elérte a célját vagy nem érte el a célját? Vagy másként érte el?
Hidasi Judit: Én elengedtem ezt. Amikor leadtam a kéziratot, azt mondtam, hogy legyen, aminek lennie kell. Én ezen nem fogok görcsölni. Nagyon örülök, ha megtalálja a közönségét, de ha nem, nekem már akkor is jó, mert kiírtam magamból egy csomó mindent, és hagytam egy nyomot. Ha más nem, a saját életemben.
De én nem gondolkodom ilyen dolgokon, hogy sikeres, vagy nem sikeres. Azon gondolkodom, hogy a következőt kellene írni. De nincs rá most még idő, sajnos.
ekultura.hu: És mi lesz a következő?
Hidasi Judit: Az egy nagyon komoly kötet. Ráadásul háttérmunkákat kell végezni hozzá. Kutatni. Tulajdonképp egy szerelmi történet. Ez is helyi. A nyolcvanas évek végén indul, amikor az egész világ forrongott. Egy vidéki városban vagyunk, és akkor ott van egy kisfiú és egy kislány, és szerelmesek. Arról szól a dolog, hogy találkozhatsz-e tizenévesen az életed szerelmével? Megérinthet-e valaki annyira, hogy ha húsz év múlva szembejön, akkor ugyanúgy megborulsz? Húsz év múlva újra találkoznak. Teljesen véletlenül. És rengeteg feldolgoznivalójuk van, mert ráadásul már egyik sem fiatal. Mindkettő törött szárnyakkal jön. Harmincasok. Megint ez a harmincas korosztály érdekel. Ebben vagyok benne. Ez van.
A másik, ami nagyon izgatja a fantáziámat, a türelem. Ugye azt gondoljuk, hogy belép az ajtón a páncélos lovag, illetve lovagina, leül, és minden tuti. Nem így van. Ha rá is találsz valakire, olyan kegyetlen küzdelmeket kell, hogy folytass, még ha tetszetek is egymásnak, akkor is.
Ki tudja, hogy neki mivel van gondja, és milyen terheket cipel a hátán. És én? Velem mi van? És nem vagyunk tü-rel-me-sek. Én sem. De tanulom, gyakorlom, próbálkozom vele.
De a szerelemről fog szólni a következő. Igen.
ekultura.hu: Ebből az derül ki, hogy számodra a történet az elsődleges, nem a stílus. De azért nyilván olvasol másokat, akiktől esetleg ellesel stiláris vagy szerkesztési trükköket.
Hidasi Judit: Sajnos nem tudok annyit olvasni, amennyit szeretnék. De nagy Rejtő Jenő rajongó vagyok abszolút. Fel lehet ismerni nálam. Hogy van a „Fred”-ben? „A fiú lépcsőn való lerugdosását sebtében elintézték.” A Rozéfröccsben van egy ilyen, hogy „A fiú kizavarását a konyhából sebtében elintéztük.” Azért ilyenekre rányúlok, de nem azért, mert lopok, hanem, mert imádom.
Aztán az egész hektikus. Van, mikor nekimegyek ilyen nagyon nehéz könyveknek. Az Angst például nekem egy olyan felismerés volt, hogy a harmadik oldal után leraktam, és azt mondtam, hogy „Basszuskulcs! Ez tök jó!” Nagy rajongója vagyok a könyvnek. Coelho sorban áll nálam, de odáig nem jutok el sosem. Így vagyok a Szerelem a kolera idejénnel is. Egy csomó újságot olvasok, külföldi lapokat. És mondjuk egy jó hatszáz oldalas kiolvasás-átnézés három napig eltart, és utána megyek a következőért. Nagyon szeretem. Újságmániás vagyok. Imádom. Bármilyen papírt elém tesznek, azt nekem el kell olvasni.
ekultura.hu: És akkor az újságírást sem hagytad abba?
Hidasi Judit: Dolgozom most is. Szabadúszó vagyok, mint Jennifer Garner az Aliasból. Jó dolog. Azt gondoltam, hogy nem szeretek interjút csinálni, de a Cosmóba kellett egy anyagot leadnom, és négy interjút kellett összeraknom két nap alatt. Rohamtempóban. Arcüreggyulladásom volt, és fölhívtam a srácokat, összeszedtem a bandát, és mondtam, hogy gyerekek, ide kell gyertek, pizsiben vagyok, meg teát iszom, bocsi. És mindegyik mondta, hogy persze. És izgalmas élmény volt. Négy sráccal beszélgetni két nap alatt. Tök jó volt.
Azért is gondolom, hogy nem foglalkozunk a férfiakkal eleget.
ekultura.hu: Amíg vajúdsz és külsősként dolgozol, elképzelhető, hogy azt a novelláskötetet, amiről mondtad, hogy összegyűlt, kiadod valahol?
Hidasi Judit: Én szeretném. Nem tudom, a kiadó mit szól hozzá, de meg fogom őt ezzel támadni.
Közben van egy másik ötletem is. Kéne írni, de nincs rá idő. Ötven órából kéne állnia egy napnak. Emellett bevállaltam egy internetes oldalnál egy rovatot. Pont ez a „mankó férfiaknak.” Hívtak, hogy osszam az észt. Mondtam, hogy nem tudom osztani az észt, maximum körbe tudom kérdezni a barátaimat, hogy meséljék el, hogy ők hogy látják. Én meg megírom. Ahogy szoktam. De szívesen csinálom. Heti két anyag lesz.
Emellett van a Blikk Nők, a Cosmo, van a Glamour, a Szép Világ Extra. Egy nagyon izgalmas dologban benne vagyok, az is most dől el. Szóval van, van, van mit csinálnom, de nem szabadna a könyveket sem hanyagolnom. És a magánéletemről még nem is beszéltünk. Ami nincs, szóval erről nem is fogunk beszélni.
ekultura.hu: Remélem, azért találsz időt a könyvekre is. Köszönöm az interjút.