Főkép

Amikor sok-sok évvel ezelőtt baráti körben arról beszéltem, mennyire jó muzsikát csinál a Rage, az esetek többségében visszakérdeztek, hogy melyik Rage Against the Machine lemezre gondolok. Ma már ez nem kérdés, mivel ugye a Rage még mindig nyomja a jóféle metal muzsikát, míg a RATM utoljára 2000-ben adott ki új lemezt.

Wagner mester és brigádja idén már a tizennyolcadik stúdiólemezével jelentkezett, ami több szempontból is fordulópontnak számít. Vitán felül a legfontosabb kérdés az: vajon a tavalyi doboscsere mennyire vált be, az utód André Hilgers miként tudja pótolni az isteni Mike Terrana színpadi megjelenését és talentumát? Erre én is roppant mód kíváncsi voltam, ezért nem a stúdióalbummal, hanem a mellékelt DVD koronggal kezdtem. Ami több szempontból is kellemes meglepetést okozott.

Egyrészt a majd órányi koncertfelvétel minőségére (és hosszára) nem lehet panasz. Mind a fényképezésen (kamerák száma, vágás), mind a hangminőségen érződik, a kiadó nem spórolt. A két videóklipp viszont nem hatott meg, ennél csináltak már jobbat is.

Ellenben a 2007-es koncert, nos, az valami csoda. Egyrészt rengetegen voltak kíváncsiak a nagyzenekarral megtámogatott trióra, másrészt öröm nézni, ahogyan élőben is előadják a jobbára stúdióra tervezett számokat (mert ugyebár ők sem járnak mindenhová komplett nagyzenekarral). Tovább megyek, az is egyértelmű a koncert alapján, hogy a Rage számokban nem öncélúan szerepelnek a klasszikus hangszerek, tudatos, alaposan átgondolt kompozíciókról van szó.

Ahová meg nem illik, ott marad a dob-gitár hangszerelés. Mondjuk azért mókás volt a „Don’t Fear The Winter” klasszikus értelmezését hallani. A hozzám hasonló ősrajongók pedig élvezhetik a Speak Of The Dead album klasszikus felét is.

De visszatérve az alapkérdésemre, Hilgers cseppet sem lóg ki a képből, technikailag nem marad el Terrana mögött. Tény, nem csinál akkora showt, mint elődje, valamint a korábban megszokott cicomák is hiányoznak, viszont játékára nem lehet panasz, precízen, mondhatni lényegre törően püföli a cuccát, van benne erő és technika (ekkor még nem sejtettem, hogy ez összhangban van az új iránnyal). És az is látszik, megvan az összhang a három ember között: élvezik a közös zenélést.

Mindezek után betettem az új lemezt. Majd még egyszer. És újra. Hasztalan, mert nem tetszett, hiányoltam belőle a kiemelkedő dalokat, összefüggő egészként kísértett emlékeimben, amikor utólag próbáltam felidézni az egyes számokat. Ráadásul mástól is hallottam hasonló tapasztalást, szóval nem kizárólag bennem van a hiba (remélem legalábbis).

De nem adtam fel, elvégre az ember sem évtizedes barátságot, sem évtizedes házasságot, sem évtizedes rajongást nem ad fel egy-két nap alatt. És lőn. Úgy nagyjából a hatodik fülelés táján kezdett tisztulni a kép. A Carved in Stone albumot nem szabad háttérzeneként hallgatni, mivel így nem hat (elsőre legalábbis), ellenben ha kizárólag a zenére figyelünk, akkor szende leányzó módjára apránként felfedi szépséges testét. Márpedig bivaly egy alakja van a drágának, hagyományos heavy metal, talán némi power kacérkodással kiegészítve.

A nyitó „Carved In Stone” mutatja az utat, merrefelé tart most a Rage. Számomra úgy tűnik visszafelé az időben, mivel az utolsó lemezek kísérletező hangvétele hiányzik, ismét a direktebb megközelítéssel fordulnak a metal felé. Fogós dallam, kiegészítve Peavy mester egyéni, mással össze nem téveszthető orgánumával, és már meg is van az első sikerszám az albumról. Kellemes intró után a trió bekeményít, amit aztán csak a fülbemászó refrén enyhít (tényleg nem értem, az első pár alkalommal ezt miért nem vettem észre). Erőteljes és gyors, az egyik legjobb pillanat az albumon.

Mire az ember feleszmélne, már itt is a „Drop Dead!”. A tempó mit sem csökken, a Rage úgy tűnik, emlékeztetni kívánja rajongóit, hogy honnan jöttek, és most mit is gondolnak magukról. Durva gitár, kemény alapok kísérik Wagner úr énekét.

Ezzel még nincs vége, hiszen érkezik a „Gentle Murders”, ami némileg emlékeztet a kilencvenes évek elejére (Rage szinten persze), viszont modern és nagyon kemény. De mielőtt belefulladnánk a riffelésbe, dallamos énektémák oldják mindezt, hogy az egész átmenjen jellegzetes Rage nótába.

A második fogvicsorításra a videóklippes „Open My Grave” alatt kerül sor. A kellemes intró után erőteljes gitár-dob zúzza meg a hallgató fejét, határozott bólogatásra késztetve, amit csak fokoz az ének. De nem restek lelassulni időnként, hogy aztán még hangsúlyosabbá tegyék a gyorsabb részeket. Ez a második kedvenc tételem.

Félidőben érkezik a „Without You”, ami a lazítás pillanatait hivatott biztosítani – de persze ez nem megy olyan egyszerűen a fiúknak. A tempó ugyan az előzőekhez képest visszafogottabb, de ez még mindig jóval súlyosabb „ballada”, mint bármely Whitesnake remek. A dobosnak igazán szólhattak volna, hogy ez érzelmesebb tétel.

A következő három tétel („Long Hard Road”, „One Step Ahead” és „Lost In The Void”) retró hangulatot áraszt, korábbi Rage lemezeken szerepelt már hasonló hangulat és zene. Tény, az akkori felállás nem tudott ennyire zenélni, Peavy egyedül meg kevés volt az üdvözüléshez. Egyszóval ez az igazi.

Utolsó előttiként érkezik a „Mouth Of Greed”. Könnyed gitárjáték és fogós énekdallam, kiegészítve dübörgő lábdobbal. A szám hol gyors, hol érzelmes tempójával okoz kellemes perceket a hallgatónak. Na meg a gitárszóló sem csúnya.

Befejezésként elhangzik még a „Lord Of The Flies”, ami az előző album kísérletezős-klasszikus hagyományait viszi tovább. Klasszikus hangszerek és kórus keveredik a gitár játékával, amit Wagner éneke koronáz meg. Egy kis gyöngyszem – nem véletlenül lett a harmadik kedvencem.

És itt a vége. A Rage 2008-ban is megmaradt az egyik legjobb német (európai) power-heavy metal bandának, és bár földrengető újdonsággal (egyáltalán újdonsággal) ezúttal nem álltak elő, nincs miért szégyenkezniük. Azért kíváncsi leszek az áprilisi koncertre, hogy élőben mire képesek, valamint a következő albumra, hogy ez csak visszakacsintás volt, avagy most pár alkalommal erre számíthatunk tőlük.

Az együttes tagjai:
„Peavy” Wagner - ének, basszus
Victor Smolski - gitár
André Hilgers – dob

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Carved In Stone
2. Drop Dead!
3. Gentle Murders
4. Open My Grave
5. Without You
6. Long Hard Road
7. One Step Ahead
8. Lost In The Void
9. Mouth Of Greed
10. Lord Of The Flies

Bónusz DVD (Rage és Lingua Mortis Orchestra 2007-es wackeni koncertje):
1. Overture
2. From The Cradle To The Grave
3. Alive But dead
4. Lingua Mortis Medley
a. Don`t Fear The Winter
b. Black In Mind
c. Firestorm
d. Sent By The Devil
e. Lost In The Ice
5. Turn The Page
6. Suite Lingua Mortis
a. Morituri Te Salutant
b. Prelude Of Souls
c. Innocent
d. Depression
e. No Regrets
f. Confusion
g. Black
h. Beauty
7. Higher Than The Sky
valamint a „Lord of the Flies” és az „Open my Grave” videóklippje.

Diszkográfia:
Avanger – Prayers Of Steel (1985)
Avanger – Depraved To Black – EP (1985)
Reign Of Fear (1986)
Execution Guaranteed (1987)
Perfect Man (1988)
Secrets In A Weird World (1989)
Reflections Of A Shadow (1990)
Extended Power – EP (1991)
Trapped (1992)
Beyond The Wall – EP (1992)
The Missing Link (1993)
Refuge – EP (1993)
Power Of Metal – Live CD (1994)
10 Years In Rage (1994)
Black In Mind (1995)
Lingua Mortis (1996)
End Of All Days (1996)
Higher Than The Sky – EP Japan (1996)
Live From The Vault – EP Japan (1997)
XIII (1998)
In Vain „Rage In Acoustic” (1998)
In Vain I-III (1998)
Ghosts (1999)
Welcome To The Other Side (2001)
Unity (2002)
Soundchaser (2003)
From Cradle To The Stage (2004) koncert DVD és CD
Speak Of The Dead (2006)
Full Moon in St. Petersburg (2007) DVD
Carved In Stone (2008)
Gib Dich Nie Auf (2009) EP
Strings To A Web (2010)
21 (2012)