Főkép

A honi könyvkiadás időről-időre meglep, mivel olyan kiadványok látnak napvilágot, melyek létjogosultsága első pillantásra nem egészen egyértelmű számomra. Itt van példának okáért ez a kötet. Hasonló tematikájú darabokat már láttam korábban (Geoffrey Regan műve példának okért, ami annó Döntő csaták címen jelent meg), szóval nem beszélhetünk hézagpótló kiadványról. Ráadásul a kötetbe bekerült csaták listája is erősen vitatható, mivel pár kikerülhetetlen összecsapás mellett számos, a magyar közönség számára ismeretlen, uram bocsá’ érdektelen ütközetről is szó esik.

A válogatás mikéntjére már a bevezetőben választ kapunk: csak az utókor számára jól dokumentált eseményekkel foglalkoznak a szerzők, más, a történészek szerint fontos alkalmak megfelelő kortárs beszámolók hiányában kimaradtak a kötetből.

Ennek köszönhetően például megemlítésre kerül a leignitzi csata (1241), de ez egy nappal későbbi Muhi csata már nem. Márpedig a korabeli tatár feljegyzések szerint Batu kán hadjáratának egyetlen célja a Magyar Királyság elfoglalása volt, az északi támadást csak az esetlegesen felvonuló külföldi segélyhadak lekötése miatt indították. Tény, Rogerius mester vitatható beszámolóján kívül más forrás nem ismeretes a magyar vérfürdőről.

A mellőzött fontosabb csaták közé került többek között Manzikert (1071), Las Navas de Tolosa (121), Orléans (1429), Nándorfehérvár (1456).

Azért sietek kijelenteni, hogy a fentiek ellenére igényes albumról van szó. A szerzők kellő mélységben tárgyalják a felsorolt húsz katonai eseményt. Ez alatt nem csupán a szembenálló csapatok létszámát és összetételét értem, hanem a vezetőkről és a csataterekről is átfogó képet kapunk. A csaták illetve ostromok lefolyásának ismertetését nem említem, mivel ez alapkövetelmény egy ilyen jellegű műtől.

Ami mindenképpen pluszt jelent a korábbi hasonló kiadványokhoz képest, az nem más, mint az alkalmazott hadtechnikai újítások ismertetése, legyen szó fegyverzetről, avagy a rendelkezésre álló katonák újszerű bevetéséről, alkalmazásáról.

Ilyen volt például Konstantinápoly 1203-1204-es ostroma, amikor a negyedik keresztes hadjáratban résztvevők két ízben is megostromolták (és elfoglalták) a keresztény várost. Mindkét esetben sikerrel jártak, ami főként a szárazföldi és tengeri egységek korábban sosem alkalmazott együttműködésének volt köszönhető. Az már más kérdés, hogy a pápa a győzelem miatt kiátkozta a had vezetőit, és Bizánc sosem tudta kiheverni ezt a vereséget, ami hosszú távon lehetővé tette a török terjeszkedést.

De hasonlóképpen érdekesek az angol íjászokkal foglalkozó fejezetek, vagy a mongol lovasságról szóló rész.

Az illusztrációk méltóak a kiadóhoz, korabeli festmények váltakoznak szemléltető grafikákkal, és a csaták menetét mutató nagyméretű térképekkel. Akinek még nincs hasonló kiadvány a könyvespolcán, az nyugodt szívvel ruházzon be, nem fogja megbánni.

A kötetben szereplő csaták:
Hastings, 1066
Legnano, 1176
Hattín, 1187
Arszúf, 1191
Chateau Gaillard, 1203-1204
Konstantinápoly, 1203-1204
Bouvines, 1214
Leignitz, 1241
Csúd-tó, 1242
Málta, 1283
Bannockburn, 1314
Sluys, 1340
Crécy, 1346
Nájera, 1367
Nikápoly, 1396
Tannenberg, 1410
Agincourt, 1415
Vítkov-hegy, 1420
Konstantinápoly, 1453
Brunkeberg, 1471

Kapcsolódó írás:

Weiszhár Attila – Weiszhár Balázs: Háborúk lexikona