Brian Cage: A legszomorúbb kisrobot (BSZ)

A mesék nem csak a gyerekeknek szólnak, de annyi biztos, hogy elsősorban nekik, hozzájuk. A jó mesének léleképítő, jóra és szépre nevelő hatása kell, hogy legyen, mely egy egész életre meghatározza a gyermeknek az élethez, a világhoz való viszonyulását, és persze előre meghatározza az ízlését is. Brian Cage szerző és Kathryn Otoshi illusztrátor műve, A legszomorúbb kisrobot a legjobb példa a erre, na meg arra, hogy a huszonegyedik században is lehet értelmeset, szépet alkotni, egy olyan világban, ahol a jövő generáció kicsi képviselőire mindenhonnan az erőszak árad.

A könyv egy sterilen felállított robotkommuna életét mutatja be egy távoli bolygón, Kupolaváros biztonságot nyújtó falai közt. A város közösségét csupa szellemes nevű csoport alkotja: a RoboTolók, a Robosztusok, a RoboTestvérek. A Robotolóknak mindössze annyi a dolguk, hogy egész életükben a hengerhez kapcsolódva, bonyolult számításokat végezve termeljék az Élet Fényét, melyből azonban ők alig kapnak. A fény zömét a náluk magasabb szinten álló, aranyozott borítású RoboTestvérek kapják, s használják kényük-kedvük szerint.

Ám nem a RoboTestvérek a legnagyobb urak Kupolavárosban: az abszolút uralkodó a hatalmas MédiAtya, aki naphosszat prédikál a városban mindenhol jelenlévő kivetítőkön, munkára, és még annál is több munkára sarkallja a RoboTolókat, majd rendre bemutatja a RUR nevezetű robotot, aki a leghíresebb Kupolavárosban (bár még soha senki nem látta), mivel négyszer annyi számítást végez naponta, mint a legszorgosabbak. Mindez olyannyira alaposan és egyértelműen utal a történelem egy sötét időszakára, hogy a könyv akár úgy is kezdődhetne: „Hol volt, hol nem volt, a kommunizmus…” Vagy hogy az irodalmi vonulatát nézzük, bizonyára senkinek sem kell bemutatnunk George Orwellt és leghíresebb műveit, az Állatfarmot és az 1984-et.

Ha pedig Kupolaváros három törvényére gondolunk („A robotok a fényért dolgoznak. A robotok nem gondolhatnak a Kupolán kívüli fényre, mert a Kupolán kívük nincs fény. Egy robot sem hagyhatja el a kupolát.”), könnyen asszociálhatunk egy másik nagy irodalmi alakra, bizonyos Isaac Asimovra. A könyv tehát nem csak a rossz iránti ellenszenvet, a jóra nevelést próbálja az olvasó gyermekbe oltani, de érdekes kísérletet tesz arra is, hogy befolyásolja későbbi irodalmi ízlését (megjegyzem, a legjobb irányba terelgetve).

A könyv főhőse Kupolaváros legkisebb, legcsúnyább és leggyengébb robotja, Tömpe, aki legalul helyezkedik el a hengeren, méghozzá ott is egy kivételesen rossz helyen kell dolgoznia nap mint nap. Kis termete és olcsó borítása miatt mindenki csúfolja, csupán két robot barátkozik vele: a hiszékeny A2 és a sérült gondolkodású Vézna. Tömpe nagyon lassan végzi munkáját, mert állandóan elkószálnak a gondolatai, izgalmas kalandokról ábrándozik, és egyre azon töpreng, vajon mi lehet a Kupolán kívül. Egy este már annyira erősen furdalja oldalát a kíváncsiság, hogy nem tud ellenállni: a szemétledobón keresztül megszökik a városból, hogy egy új világot fedezzen fel odakint. Az igazi kaland pedig itt veszi kezdetét…

A legszomorúbb kisrobot lenyűgöző, magával ragadó olvasmány elnyomásról, ábrándokról, kalandról és bátorságról, olyan szövegkörnyezetbe ültetve, hogy a legkisebbek is könnyen megértsék, de akár a felnőttek számára is tökéletes kikapcsolódást nyújtson. Az izgalmas és gazdag megfogalmazás mellett pedig ott vannak Kathryn Otoshi lenyűgöző és egyedülálló illusztrációi, melyek nem akármilyen vizuális élményt nyújtanak, és csak hatványozzák a könyv nyújtotta élvezeteket. Minden gyerek, szülő és nagyszülő figyelmébe ajánlom a könyvet, amely egyben mérföldkő is a magyar könyvkiadásban, hiszen ez az első magyarul megjelent sci-fi mesekönyv. Ahogy pedig az imént is említettem: a felnőtteknek sem kell légmentesen elzárkózniuk: a kikapcsolódáson túl sokuk akár tanulhatna is belőle…