Oliver Bottini: Gyilkosság a zen jegyében
Írta: ekultura.hu | 2008. 03. 16.
Freiburgról keletre egy kis faluban felbukkan egy ázsiai szerzetes. Egymagában érkezik a sűrű hóesésben, egy szál szerzetesi ruhában, szandálban. Senki sem ismeri, és senki nem látta előtte.
Mindenki azt találgatja: Honnan jön? Mit tervez? Egyvalami azonban biztos: a szerzetes sebesült, és menekül valaki elől. Louise Bonínak, a freiburgi bűnügyi rendőrség felügyelőjének kell kiderítenie, mi történt.
Louisét éppolyan váratlanul éri a szerzetes híre, mint Hollerert, a libeau-i rendőrt, aki értesítette a freiburgiakat a különös látomásról. Ám a csuhás alak nem fantom, hanem ízig-vérig ember.
Nappalokon-éjszakákon át megy a hóban, mezőn, erdőn, falvakon át.
Nemsokára arra is fény derül, hogy kik üldözik. Egy titkos szervezet intézett nemrég támadást néhány németországi zen-kolostor ellen, s ezek egyikéből sikerült Tarónak, a szerzetesnek megmenekülnie.
Ám hamarosan iszonyatos kavalkád támad…
Hollerer többedmagával követi a nagy hóban a taláros fiatalembert, aki ennek ellenére is folytatja rejtélyes útját. Nem szól, nem néz hátra, csak megy. Megy bele a végtelenbe, egy irányba tartva.
Ám a szervezet, melyről az is kitudódik, hogy vallási szekta, nem sokat várat magára, s a pillanatra, hogy felfedje kilétét.
A második éjszaka leple alatt tíz fehér ruhába öltözött, maszkot viselő alak ugrott elő a fák közül, melyek mellett Taró és a rendőrök haladtak, s pár másodperc múlva rajtuk, s talán néhány vadállaton kívül nem marad élő teremtmény a közelben.
A rendőrök halála gyors és kegyetlen hírként jutott el a bűnügyiekhez, akik erre már kénytelenek voltak lépni. Az egész osztály ráállt az ügyre, és a mindnyájuk közül legkiválóbb nyomozó, Louise irányítása alatt kezdték meg a titkos szekta utáni kutatást.
A nyomok alapján a tíz tagú csapat dél felé távozott a gyilkosság helyszínéről, így tehát a csapat egy része is arra indult. Néhány napig semmi nem történt, aztán az eset utáni harmadik napon igen különös dolgok történtek…
Az első lényeges tény, mellyel szembe kellett néznie Louise-nak, hogy Taró holtteste nem volt a többi mellett, vagyis őt magukkal vitték.
Így hát még mindig ott lebegtek a kérdőjelek a nyomozónő szeme előtt: Vajon ki ez a szerzetes? Honnan jött? És hova akart menni? S legfőképpen: hol van most?
Milyen szép is lenne egy ilyen igazán izgalmas, eseménydús krimit olvasni. Egy apró hiba van csak ezzel a megállapítással: nem igaz Oliver Bottini könyvére.
Ami két pozitív tulajdonsága mellett – értve itt a gyönyörű kivitelezésű borítót és a kiválóan megírt, érdeklődést felkeltő hátszöveget – sajnos ott egy harmadik, negatív vonás: unalmas. Ja és szimpla. No meg túl szürke.
Louise valójában egy alkoholista, akit - miután egy éjszakát tölt Taróval – elvonókúrára küldenek, hogy aztán megtisztulva lépjen újra hivatalába.
Az egész történet róla szól, a hallucinációiról, arról, hogy miként kutat és nyomoz a szerzetes után, miközben az osztályvezetője nem is tud róla. Egyetlen kollégája tud csak saját kis útjairól, aki pedig rákos, de ezt feleségéről állítja, mert nem meri bevallani.
A körülmények, az események mind Louise szétesett agyán keresztül láthatók, s végül semmit nem tudunk meg Taróról, csupán annyit, hogy szemtanúja volt egy thaiföldi lány megerőszakolásának, s ezért üldözték. Ja, és persze meg is ölték.
Louise természetesen még alkoholista állapotában is szenzációs munkát végez, és munkatársai előtt járva felfedezi a gyilkosokat, és egyben thaiföldi kisgyerekeket illegálisan áruló és örökbe adó személyeket.
Nyomorúság. Ez jut eszembe, ha erre a könyvre gondolok. No meg Louiséra. Azt hiszem, többet nem is kell írnom róla.
A végének egyébként azt szántam volna, hogy a szekta Taró vezetésével működött, s együtt szervezték meg gnosztikusokként az összes németországi buddhista, zen és egyéb kolostorok szétrombolását…
Mindenki azt találgatja: Honnan jön? Mit tervez? Egyvalami azonban biztos: a szerzetes sebesült, és menekül valaki elől. Louise Bonínak, a freiburgi bűnügyi rendőrség felügyelőjének kell kiderítenie, mi történt.
Louisét éppolyan váratlanul éri a szerzetes híre, mint Hollerert, a libeau-i rendőrt, aki értesítette a freiburgiakat a különös látomásról. Ám a csuhás alak nem fantom, hanem ízig-vérig ember.
Nappalokon-éjszakákon át megy a hóban, mezőn, erdőn, falvakon át.
Nemsokára arra is fény derül, hogy kik üldözik. Egy titkos szervezet intézett nemrég támadást néhány németországi zen-kolostor ellen, s ezek egyikéből sikerült Tarónak, a szerzetesnek megmenekülnie.
Ám hamarosan iszonyatos kavalkád támad…
Hollerer többedmagával követi a nagy hóban a taláros fiatalembert, aki ennek ellenére is folytatja rejtélyes útját. Nem szól, nem néz hátra, csak megy. Megy bele a végtelenbe, egy irányba tartva.
Ám a szervezet, melyről az is kitudódik, hogy vallási szekta, nem sokat várat magára, s a pillanatra, hogy felfedje kilétét.
A második éjszaka leple alatt tíz fehér ruhába öltözött, maszkot viselő alak ugrott elő a fák közül, melyek mellett Taró és a rendőrök haladtak, s pár másodperc múlva rajtuk, s talán néhány vadállaton kívül nem marad élő teremtmény a közelben.
A rendőrök halála gyors és kegyetlen hírként jutott el a bűnügyiekhez, akik erre már kénytelenek voltak lépni. Az egész osztály ráállt az ügyre, és a mindnyájuk közül legkiválóbb nyomozó, Louise irányítása alatt kezdték meg a titkos szekta utáni kutatást.
A nyomok alapján a tíz tagú csapat dél felé távozott a gyilkosság helyszínéről, így tehát a csapat egy része is arra indult. Néhány napig semmi nem történt, aztán az eset utáni harmadik napon igen különös dolgok történtek…
Az első lényeges tény, mellyel szembe kellett néznie Louise-nak, hogy Taró holtteste nem volt a többi mellett, vagyis őt magukkal vitték.
Így hát még mindig ott lebegtek a kérdőjelek a nyomozónő szeme előtt: Vajon ki ez a szerzetes? Honnan jött? És hova akart menni? S legfőképpen: hol van most?
Milyen szép is lenne egy ilyen igazán izgalmas, eseménydús krimit olvasni. Egy apró hiba van csak ezzel a megállapítással: nem igaz Oliver Bottini könyvére.
Ami két pozitív tulajdonsága mellett – értve itt a gyönyörű kivitelezésű borítót és a kiválóan megírt, érdeklődést felkeltő hátszöveget – sajnos ott egy harmadik, negatív vonás: unalmas. Ja és szimpla. No meg túl szürke.
Louise valójában egy alkoholista, akit - miután egy éjszakát tölt Taróval – elvonókúrára küldenek, hogy aztán megtisztulva lépjen újra hivatalába.
Az egész történet róla szól, a hallucinációiról, arról, hogy miként kutat és nyomoz a szerzetes után, miközben az osztályvezetője nem is tud róla. Egyetlen kollégája tud csak saját kis útjairól, aki pedig rákos, de ezt feleségéről állítja, mert nem meri bevallani.
A körülmények, az események mind Louise szétesett agyán keresztül láthatók, s végül semmit nem tudunk meg Taróról, csupán annyit, hogy szemtanúja volt egy thaiföldi lány megerőszakolásának, s ezért üldözték. Ja, és persze meg is ölték.
Louise természetesen még alkoholista állapotában is szenzációs munkát végez, és munkatársai előtt járva felfedezi a gyilkosokat, és egyben thaiföldi kisgyerekeket illegálisan áruló és örökbe adó személyeket.
Nyomorúság. Ez jut eszembe, ha erre a könyvre gondolok. No meg Louiséra. Azt hiszem, többet nem is kell írnom róla.
A végének egyébként azt szántam volna, hogy a szekta Taró vezetésével működött, s együtt szervezték meg gnosztikusokként az összes németországi buddhista, zen és egyéb kolostorok szétrombolását…